1. fejezet

Bygdøy, Oslo, Norvégia

- Nina, basszus, hagyj már békén ezzel a hülyeséggel! - dühöngött Stefan, miközben magára húzta a piros sínadrágot, amiben egy hónapig szokás bulizni, mielőtt valaki végez a középiskolával Norvégiában. - Anyáék is világosan megmondták, hogy nem jöhetsz. Tizenkét éves vagy, semmi keresnivalód egy ilyen buliban.

- Jó, akkor majd én sem foglak meghívni a mi buszunkra, ha gimis leszek.

- Hidd el, túl fogom élni - forgatta a szemeit Stefan. Felvette a sínadrághoz passzoló, szintén piros dzsekit is. Nem állt jól neki ez a szín, sem pedig az effajta szarkazmus, ezt már anya is többször megjegyezte. A bátyám azonban ezzel nem törődve, tovább igazgatta a haját a tükörben. Május tizenhetedike volt, a norvég alkotmány ünnepe. Országszerte zajlott a készülődés az utolsó nagy bulira, amely lezárja a középiskolás éveket, és ahol az összes végzős „busz”, illetve azok csapatai megmérethették magukat.

- Már most indultok is? Milyen buli ez, ami reggel nyolckor kezdődik? - kérdezte anya, aki éppen most jött le az emeletről fürdőköpenyben. Anya, mivel Svédországban járt iskolába, nem igazán értette ezt az egész buszos-sínadrágos őrületet, de nem szólt érte. Tudta, hogy amennyiben valaki nem vesz részt az efféle csoportosulásokban, azt nemes egyszerűséggel kiközösítik.

A bátyámék viszont kezdetben nem vették komolyan a szervezési feladatokat, és eléggé last-minute sikerült a csapatuknak buszt bérelni. Én szóltam nekik egypárszor, de az én véleményem ugye nekik nem számít. Stefannak minden megszólalásomra az volt az adu-ásza, hogy „ne szólj bele, még csak tizenkét éves vagy”. Pedig sok kellemetlenséget megspórolhattak volna maguknak, ha hallgatnak rám, és időben kezdik el kidolgozni a csapatuk koncepcióját. Hát, így jártak.

Abban a pillanatban csengettek. Mivel Stefan állt legközelebb az ajtóhoz, ő is nyitotta ki.

- Na, jó reggelt, belőtted nagy nehezen azt a kis jófiús séródat? - Stefan egyik osztálytársa, Peter állt a bejárati ajtónál, szintén piros sínadrágban; ő volt a buszos csapat főnöke. Peter pár másodperc múlva észrevette, hogy anyával mi is hallótávolságon belül vagyunk, így minket is üdvözölt, némileg intelligensebb formában, ahogyan azt május tizenhetedikén illik. - Csókolom! Isten éltesse Norvégiát. Jaj, bocsánat, elfelejtettem, hogy maguknál ezt nem szokás mondani.

- Dehogynem. Isten éltesse Norvégiát - mosolygott anya, aki minden évben megpróbált jó arcot vágni az alkotmány ünnepéhez, bár leginkább csak az a része érdekelte, hogy nem kell dolgozni menni.

Peter ezután engem is észrevett.

- Szia, Nina! Indulhatunk akkor?

- Istenem, ne gyere már te is ezzel a marhasággal - kapott a fejéhez Stefan. - Kezdem nagyon unni ezt a témát. Egész reggel Nina nyávogását kellett hallgatni, hogy hadd jöhessen.

- Nem csak reggel, egész héten - jelent meg apa is, egy bögre kávéval a kezében.

- Apa! - kiáltottam sértődötten. A bátyám hülyeségével szemben apa szokta felvenni velem a harcot, ám most cserben hagyott, és ez rosszul érintett. Apa, látván a sértődött ábrázatomat, elnevette magát, majd adott egy puszit a homlokomra.

- Jó reggelt kívánok! - Peter aktivizálta magát, bejött, és kezet fogott apával. - Ne tessék aggódni, korán visszahozzuk, vigyázunk rá.

- Haver, ez még viccnek is rossz - szólt közbe a bátyám, miközben felvette a dzsekijét is. Esküszöm, az univerzumban nincs még egy ilyen ember, aki ennyire tetű módon öltözködik. - Na, induljunk most már, mert a többiek idegesek lesznek.

- Figyi, én itt egy ideges embert látok, és az te vagy - folytatta Peter. - Köszönj el szépen a húgodtól, ha már akkora szar arc vagy, hogy nem hozod magaddal.

Stefan egy nagy sóhajtás keretében odalépett elém, és kissé kelletlenül, de megölelt.

- Ha nem mondod meg anyáéknak az áprilisi kukafeldöntős esetet, nem leszek mérges, ha nem hagytok nekem a fagyi tortából - súgta halkan a fülembe.

Miközben a bátyám felett aratott morális győzelemnek örültem, addig ő elköszönt a szüleinktől is, majd Peterrel végre-valahára távoztak.

- Alex, szerinted mikor érnek vissza? - kérdezte aggódva anya, akinek elképzelése sem volt arról, hogyan zajlik egy ilyen buszos bulizás.

- Ez egész egyszerűen attól függ, hogy mikor zavarják el őket a térről. Ne izgulj. Ha az elmúlt három hétben nem itta magát hullarészegre, akkor ma sem fogja - összegezte apa a tudnivalókat. Kedvem lett volna kiegészíteni anyáék hiányos tudását ezen a téren, de apa megelőzött, ezzel emlékeztetve a két perccel ezelőtt megkötött testvéri paktumra. - Fagyit, valaki?

* * *

4 évvel később

Hartvig Nissen Középiskola, Oslo, Norvégia

Kedd

Sokan nem értik, miért szeretek időben odaérni a suliba. A válasz rettenetesen egyszerű: így a bejárat előtt állva van időm végignézni mindenkit, aki bejön a kapun. És mindenki, aki bejön a kapun, láthatja, hogy én is látom őket. Sajnos a norvég időjárás nem mindig támogatja ezt a bámészkodós programot, de a mai, október eleji napon megint tökéletesen meg lehetett figyelni a befelé igyekvőket.

- Nem értem meg azokat, akik már októberben felveszik a téli dzsekijüket. Mihez kezd az ilyen januárban? Szét fog fagyni - gondolkodott hangosan Helene.

- Amatőrök. Vagy bevándorlók - állapította meg Khalid. - Ne akard megtudni, hányszor voltam beteg decemberben, amikor elkezdtem az ovit, és anyukám ugyanebbe a hibába esett bele.

- Jé, tényleg. Anya azóta is azt meséli, hogy egyszer sírtam az oviban, mert már második hete beteg voltál, és azt mondta az óvó néni, hogy azon a héten már jössz - nosztalgiáztam.

- Srácok, nagyszerű híreim vannak! - Camilla már megint egy fokozattal hangosabban kommunikált reggel, mint ami a társadalmi konvenció. - Nina, rád lesz most szükségünk.

- Hadd találjam ki: valaki a múltkori matekötösén felbuzdulva ismét Ninától kér puskát ma? - mondta Khalid.

- Nem vagy vicces - zárta rövidre a témát Camilla, majd felém fordult. - De ha már itt tartunk…

- Meglátom, mit tehetek - nyugtattam meg.

- Egy istennő vagy! - kiáltott fel Camilla.

- Nem igazán mondtál újat - válaszoltam. - Viszont mi volt akkor ez a szenzációs hír?

- A három éve végzett srácok a Voss gimiből pénteken bulit tartanak.

- És? - vonta meg a vállát Helene. Őt általában nemigen izgatták az efféle hírek. Bár mindig velünk tartott minden buliba, előzetesen szeretett úgy csinálni, mintha szerinte ez nem is lenne akkora ügy. Camilla éppen ezért figyelembe sem vette kérdését.

- Nina fog minket bejuttatni. Stefan is a Voss-ba járt, és pont három éve végzett. Tuti, hogy ő is szervező. Nem nálatok lesz véletlenül?

- Szerintem, ha nálunk lenne, arról azért tudnék. Másrészt pedig felejtsétek el, én most pénteken nem megyek sehova. Szombaton reggel jön anya rokonsága Svédországból, mert jövő héten lesz a születésnapja.

- Nina, nem lehetsz ennyire önző - jelentette ki Camilla. - Tudod, mennyi helyes csávó lesz ott? És huszonkét évesek, vagyis nem ilyen óvodások, mint ti, már ne is haragudj, Khalid.

- Azt nem lehetne, hogy Nina bejelenti, hogy megyünk, majd ő pénteken este „lebetegszik”, mi pedig ettől függetlenül becsöngetünk? - vázolta a haditervet Helene. - Azt is ki kellene deríteni, hogy ki a házigazda.

- Hé, nem úgy volt, hogy téged nem érdekel? - kérdezte Camilla.

- Csajok, nyugi! Kora van még a cicaharchoz - próbált rendet tenni Khalid. Azonban nem ő, hanem az iskolacsengő tett rendet. Camilla és Helene unott arccal indultak befelé az épületbe, Khalid pedig mellém lépett. - Ha nem akarod, hogy a matekdoga előtt vér folyjon, írj Stefannak, hátha tud valamit.

- De ez a gyökér már megint ki akar hagyni engem mindenből!

- Nina, te sem kötsz mindent az orrára - mondta Khalid, miközben belépőkártyáját a chipleolvasóhoz érintette.

- Az más - kontráztam, miközben áthaladtam én is a beléptetőkapun.

- Csak kérdezd meg tőle. - Khalid megállt a lépcső alatt, mivel neki nem matekkal, hanem biológiával indult a napja. Búcsúzóul intettünk egymásnak, én pedig elindultam az osztálytermünk felé. Menet közben elővettem a mobilomat, hogy kiderítsem a buli pontos koordinátáit.

Nina: Pénteken kinél lesz a Voss-buli? Mennénk a csajokkal. Leszel te is?

A válasz hamarabb érkezett, mint gondoltam volna.

Stefan: Nem. Próbám lesz. A te helyedben én ezt skippelném. Szombaton reggel ki kell menni Sandráékért a reptérre.

Nina: OK, de nem ezt kérdeztem, tesó.

Stefan: Peter a házigazda, sztem neki írj, én nem megyek.

- Nos, most, hogy Nina Rybak is szíveskedett megtalálni a termet becsengetés után öt perccel, már csak a telefonját kellene kihoznia az asztalhoz, és akkor ki is osztom a dolgozatokat - közölte tettetett szellemességével a matektanár. Ki nem állhattam ezt az egyes szám harmadik személyű, indirekt lecseszést. Miért nem lehet elintézni annyival, hogy „hozd ki a telefonodat, és legközelebb ne késs”?

- Tanár úr, otthon hagytam a számológépemet, használhatom helyette a telefont? - kérdeztem.

- Egye fene, elvégre az előző dolgozatod is gyönyörűre sikeredett, most az egyszer megengedem.

- Köszönöm szépen! - villantottam egy ezerwattos mosolyt.

- Nem hiszem el, hogy ennek a hülye ribancnak mindig mindent lehet - sziszegte félhangosan a mögöttem ülő Henrik.

- Neked is jó reggelt - fordultam hátra, ugyanazzal az ezerwattos mosollyal.

A tanárunk eközben kiosztotta a feladatlapokat, én pedig elővettem ismét a mobilomat. Na, nem azért, hogy a dolgozatnak nekiálljak, hanem, hogy meghívassam magunkat Peter bulijába.

Nina: Szia! Azt csiripelték a verebek, hogy most pénteken az év legjobb buliját rendezik meg a volt Voss-osok. Lenne itt három elsős lány, akiknek minden vágyuk, hogy elmehessenek…

Peter: Ninus! Hívhatlak Ninusnak? Naná, hogy jó helyen jártok. Péntek 21 óra. Nálam. Várlak benneteket. Ne nagyon késsetek, mert azt rühellem. Lesz welcome aji mindenkinek.

Nina: Ezer hála! Sietünk. De ha egy mód van rá, akkor mellőzzük a Ninust.