Sziasztok!
Ne haragudjatok, amiért három hónapos csúszással folytatom a történetet. Sajnos eddig semmiféle inspirációm nem volt, illetve ebben az önkéntes karanténos időszakban nekem is úgy alakult, hogy több időm van, mint máskor. Ennek megfelelően a három hónapnál lényegesen gyakrabban tervezek új részt hozni Nektek. Köszönöm a megelőlegezett bizalmatokat, hogy már négyen egyetlenegy rész után is feliratkoztatok! ♥
Minden jót Nektek, jó olvasást, és vigyázzatok magatokra!
Stine Larsen
* * *
Péntek
Az őszi, kora esti sötétséget és az ablakomon lecsorduló esőcseppeket bámultam az ágyamból. Cukor, a fekete labradorunk is bámulattal figyelte a délutáni esőt. Cukor minden alkalommal ugyanannyira tudott örülni az esőnek, és nemigen értette, mi miért nem visszük el sétálni a legnagyobb sárban. Mióta Stefan elköltözött itthonról, Cukornak még nem sikerült megtalálnia a túrapartnerét. Személy szerint utálom a sarat és a havat is, pedig ez utóbbiból Norvégiában bőven kijut. A szüleimnek leginkább a saját idejüktől függ, hogy milyen hosszú sétára mennek a kutyával, így akárhányszor hazajön a bátyám, Cukor szemei felcsillannak, és izgatottan fut fel-alá, reménykedve az egész kis félszigetet körülölelő Stefan-féle túrában.
Mivel kulcszörgést hallottam a földszintről, Cukor rám nézett, bízva abban, hogy a bátyám érkezik, aki elvinné őt a sárban fetrengős sétájára. Felálltam és kinéztem a körfolyosóra. Cukor is követett, akinek ezúttal csalódnia kellett: apa ért haza. Sáros bakancsát próbálta rezignált arckifejezéssel leszedni a lábáról, és egyik kezével a telefonját tartotta füléhez.
- Tessék? 7:30-kor? Édes istenem… Jó, mindegy, majd Ninával kimegyünk eléjük, te meg főzhetsz kávét, mire visszajövünk… Várjál, nem is tudom. Nina? - kiabált fel apa az emeletre.
- Igen?
- Nem azt mondta a bátyád, hogy ma itthon alszik?
- Hát, Noelle-lel mennek moziba, így nem hinném, hogy az estét itt fogják befejezni.
- Azt mondja, nem - folytatta apa a telefonbeszélgetést, a témából ítélve anyával. - Jó, akkor majd megkérdezem. Ügyes legyél, puszi, szia.
Mivel érdekeltek a holnapi rokonlátogatásról szóló részletek, lementem a lépcsőn a konyhába, ahol apa éppen vizet öntött a vízforralóba.
- Kérsz teát?
Bólintottam, majd felültem az egyik konyhaszékre.
- Tudod már a külhoni delegáció érkezési protokollját? - kérdeztem.
- Elő se hozd. Ilyen alkalmakkor mindig meggyőződöm, hogy a megfelelő Altberg-ikret vettem el feleségül. Sandra koránkelését nem bírnám hosszabb távon - viccelődött apa.
- Anyától nem mertem megkérdezni, de te tudod, miért van most ez a banzáj? Nem is kerek születésnapot ünnepelnek - kérdeztem.
- Tudod, én ennyi év után már nem teszek fel ilyen kérdéseket, kislányom. Nem kockáztatom a családi békét - mondta apa, miközben kitöltötte a felforrt vizet a bögrémbe. - Ünnepelnek, mert születésnapjuk van. Meg lehet ezt érteni, olyan ritkán látják egymást.
- Igen, ezt értem, de Ingrid is szabadságot kért, meg minden... Egyébként… Szerinted… Volt már olyan, hogy anya megbánta, hogy Norvégiába költözött?
- Nina, ezt most honnan jött hirtelen? - nevette el magát apa kényszeredetten, majd belekortyolt a forró teájába.
- Csak úgy érdekelne.
- Túlságosan is ismerem a te „csak úgy” jellegű kérdéseidet - nézett rám apa félig megrovóan, félig nevetve. Láttam rajta, hogy bár nem épp erről szeretett volna társalogni, ezúttal sem tudott rám haragudni. - Nina, ezt nem tudhatjuk. Biztos volt, hogy megbánta, még ha csak egy rövid ideig is. De nem kell aggódnod, nem fog visszaköltözni.
Apa magasztos hangvételű monológját a telefonom rezgése szakította félbe.
Camilla: @Nina, akkor most komolyan nem jössz? Anyával voltunk a boltban, vettünk három üveg gyöngyözőbort, hogy azért ne kelljen üres kézzel menni.
Helene: Minek? Megmondták, hogy lesz welcome drink.
Camilla: Welcome ajándékról volt szó. Az nem biztos, hogy pia.
- Hűha, valakinek valami nagyon sürgős - jegyezte meg nevetve apa.
Helene: Mert szerinted milyen ajándékot fogunk kapni, virágot? Nem nőnap van.
Camilla: @Nina, hol lakik Peter?
- Csak a csajok. Buliba mennek este, és szervezkednek - válaszoltam.
- Buli? És te nem mész? Van ilyen is? - csodálkozott apa.
- Képzeld, van. - Fejemet oldalra biccentve, összeszűkült szemekkel igyekeztem jelezni nemtetszésemet, majd én is belekortyoltam teámba. - Ezt most úgy mondtad, mintha minden hétvégén bulikban lennék.
- Engem pusztán a racionális döntéshozatal sokkolt - viccelődött apa, mobilom pedig ismét megrezzent.
Camilla: NINAAAA légy szíves!!
Nina: Csajok, nyugi! Nem megyek most, holnap szalonképesnek kell lennem. Családi banzáj.
Helene: Egy ilyen családban szinte mindig szalonképesnek kell lennie az embernek.
Nina: Nekem mondod…
Camilla: De hol lakik ez a Peter?
Továbbítottam nekik Peter ma reggeli üzenetét, amelyben a címét küldte el.
- Mit szólnál még egy racionális döntéshozatalhoz: eljössz velem kutyát sétáltatni? - kérdezte apa.
Bólintottam, majd lehoztam Cukrot az emeletről, aki továbbra is töretlen lelkesedéssel várta a túrát. Apával mindig is szerettem beszélgetni, nála (kis cenzúrázással) bármit szóba lehetett hozni. Anyánál még a sztorik legnagyobb cenzúrázása esetén is nagy volt annak a veszélye, hogy hegyi beszéd lesz a vége, illetve, hogy a saját kibeszélős műsorát is megszégyenítő életvezetési tanácsadást tart. Néha szerintem elfelejti, hogy itthon nem veszi a kamera, ergo, a saját kanapénkról nem kell percenként valami magvas, bölcs gondolatot megosztania a nézőközönséggel. Stefan hasonlóan komolyan veszi magát a nap 24 órájában, így ő sem mindig a legalkalmasabb megértő fülnek. Anyával azt az egyet nem értik, hogy amennyiben elmondok valamit, nem mindig várok a problémáimra rögtön húsz megoldási javaslatot, hanem csak annyit kérek, valaki hallgasson végig.
- Kinél van az a buli? - törte meg a csendet apa, amint kiléptünk az ajtón, és Cukor előreszaladt, már, ameddig a póráz engedte.
- Peternél. Tudod, aki Stefan osztálytársa volt.
- És ő téged hívott meg? - ráncolta szemöldökét. Cukor hátrafordította a fejét, hogy lihegve ellenőrizze, mi is a közelben vagyunk-e.
- Nem hívott meg. Vagyis, én hívattam meg magunkat…
- Tudtam én, hogy valahol megbújik a sztoriban egy „ninás” elem - szakított félbe apa, félig nevetve. - Illetve, továbbra sem világos, miért nem mész, ha már egyszer bekönyörögted magad.
- Nem könyörögtem - jelentettem ki, miközben kikanyarodtunk a strand felé vezető útra. - Camilla ötlete volt, hogy én írjak Peternek, mivel én vagyok köztünk az egyetlen, aki valamennyire is ismeri. A buli híre futótűzként terjedt a gimik között.
- Értem. Akkor most már elmondhatod nekem is, hogy Stefan is bulizni ment, nem csajozni - gondolkodott hangosan apa.
- Ugyan, kérlek. Kedden még valami próbáról zagyvált, de Noelle megírta nekem tegnap, hogy moziba mennek.
- Szerinted mikor jön rá, hogy mindhárman tudjuk? - kérdezte apa, arra utalva, hogy a bátyám még mindig nem jelentette be családi szinten legújabb barátnőjének kilétét. A barátnő személye azonban egyikünk számára sem ismeretlen.
- Azon sem lepődnék meg, ha holnap elhozná - válaszoltam. - Mindenesetre ennyire amatőr is csak ő lehet, hogy a saját anyja volt kollégájának a lányát fűzi, és azt reméli, hogy ez nem jut vissza anyához.
Apa nem szólt semmit, hallgatását azonban beleegyezésnek fogtam fel. Mivel nem volt kedvem a buliról tovább tárgyalni, ejtettük is a témát, és vissza is sétáltunk Cukorral hazafelé.
Az este egyébként nyugisan alakult egészen addig, amíg anya haza nem jött a forgatásról.
- Megmondtam, hogy ne engedjétek be a kutyát a vendégszobába. Reggel húztam fel a tiszta ágyneműt anyuéknak! - hallottam anya hangját az emeleti körfolyosóról. Kihasználva a helyzetet, hogy most épp nem velem pöröl, a telefonomba és a bejövő üzeneteimbe temetkeztem.
Camilla: Nina, nem tudod, mit hagysz ki.
Camilla: Még megvan az egyik bor, gyere! ♥
Helene: @Camilla, merre vagy? Nem látlak!
Camilla: Itt vagyok.
Helene: De hol az az itt? Ne idegesíts.
Camilla: Ne kiabálj! Itt vagyok.
Lelki szemeim előtt szinte láttam a jelenetet: Helene idegbeteg módon hol a haját piszkálja, fél szemmel a tömeget pásztázva, másikkal a telefonját figyelve, Camilla pedig minden bizonnyal egy félig üres borosüveggel a kezében ült a bátyám egyik volt osztálytársának ölében. Amint ezt végiggondoltam, telefonom újból megrezzent, ám ezúttal valaki más volt az üzenet feladója.
Peter: Ninus, hol vagy? Hiányolnak a barátnőid. És én is! Nem szép dolog késni…
Nina: Hiányolnak?
Nina: Nem késtem el sehonnét, mivel nem megyek ma este.
Peter: Igen, a kis szőke épp a konyhában sír, hogy ő most egyedül van ebben a buliban, bezzeg te soha nem mozdulnál el mellőle.
Nina: Camilla?
Peter: Ja, asszem.
Peter: Na, de Ninus… Azt ugye tudod, hogy aki Olafsen urat átveri azzal, hogy megígéri a részvételt Oslo legnívósabb rendezvényén, majd lusta disznó módjára otthon marad, annak valahogy ezt jóvá kell tennie?
Az utolsó üzenetet olvasva inkább önként és dalolva felmentem anyának segíteni az ágyneműhúzásban. Mégis mit képzel magáról ez a Peter, hogy ki ő? A helyében inkább elásnám magam, hogy huszonhárom évesen tizenhét éves lányoknak írogat, miközben azt hiszi magáról, ő mekkora istencsászár. Úgy gondoltam, a legjobb, ha nem reagálok az üzenetre.
* * *
Szombat
Az ébresztőmet negyed hétre állítottam, hogy biztosan kiérjünk a reptérre a fél nyolckor érkező vendégek elé. Kikeltem az ágyamból, a hajamat összegumiztam és felvettem a székemre akasztott fürdőköpenyemet, majd lesétáltam a konyhába. A szüleimet már felöltözve találtam lent, ezért gyanútlanul ránéztem az órára, hátha elnéztem valamit, és esetleg elaludtam. Anya pillanatok alatt észrevette, hogy zavartan nézegettem jobbra-balra, így felvilágosított.
- Szia, Nina! Apáddal úgy döntöttünk, hogy inkább ketten megyünk ki a reptérre, te maradj itthon és légy szíves, terítsd majd meg az asztalt a reggelihez.
- Jó - dünnyögtem, miközben elnyomtam egy ásítást.
- Elvileg a bátyád is érkezik majd valamikor fél nyolc előtt, engedd be, ha esetleg megint olyan hülye lesz, hogy nem hoz magával kulcsot - folytatta anya, akit régen láttam ennyire korán ilyen bőbeszédűnek. Külön említést érdemel az a tény.
- Muszáj beengedni? - kérdeztem.
- Nina, ne fárassz! Korán van még az ilyen megjegyzésekhez - mondta apa, majd ő is ásított egyet.
- Alex, nem kellene indulnunk? Tegnap azt beszélték a sminkszobában, hogy nagyon nehéz parkolóhelyet találni - szólt közbe anya. Így apának nem maradt más választása, mint elindulni a garázsba, hogy kiálljon az autóval. Anya hajthatatlan volt, teljesen a szívügyének tekintette, hogy a lehető legtökéletesebbre sikerüljön a hétvége. - Stefan hozza majd a reggelit, útközben bemegy a boltba. Majd nyolc óra előtt tegyetek fel főni kávét, jó?
Válaszul bólogattam, majd pedig búcsúzóul adtunk egymásnak két puszit. A felemelkedő garázsajtó hangjára a még békésen szundító Cukor is felébredt. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha visszafekszem még egy kicsit aludni, hiszen még több, mint másfél órám volt a vendégsereg érkezéséig. Cukor is követett felfelé az emeletre, és befeküdt mellém az ágyba.
Az idilli képet, illetve a csendet a csengő szakította félbe. Ismét kikászálódtam az ágyból, majd egy sóhajtás keretében leszaladtam a lépcsőn, hogy ajtót nyissak. Természetesen a bátyám állt a bejáratnál, kezében egy nagyobb bevásárlótáskával.
- Jó reggelt, hugi!
- Jobb reggelt - dünnyögtem, miközben beengedtem. - Kulcsod?
- Nem akartam elhozni a sajátomat, nehogy Noelle-t bezárjam a lakásba. Reméltem, hogy te ébren vagy. Jézusom, te még fel sem öltöztél? Fél nyolc van! - kezdett el műsorozni velem a bátyám. - Édes istenem. Anya nem mondta, hogy készülj elő valamit?
- De, meg kellene teríteni - válaszoltam.
- Milyen jó, hogy ezt ilyen higgadtan megállapítottad! - Stefan arcán láttam, hogy egy hajszál választja el az idegösszeomlástól. - Na jó, mondom, mi lesz. Te felmész, először is, megfésülködsz, felveszel valami normális ruhát, és visszajössz, mert nem tudom, hogy kell bekapcsolni ezt a szar kávéfőzőt.
- A nagy fekete gombot kell megnyomni, ott baloldalon - mondtam.
- Jó, oké, majd megnézzük, inkább szedd rendbe magad - hisztizett tovább Stefan. A békesség kedvéért elindultam felfelé, de a körfolyosóról még hallottam a bátyám dünnyögését, aki épp a tányérokkal zörgött a konyhában. - Hogy is gondolták… Persze, Nina meg a terítés és a vendégek fogadása, jó vicc…
- Nem sikerült jól a tegnap? - kiabáltam le a földszintre.
- Tessék?
- Hát, hogy elmaradt-e a hempergés, hogy ilyen morcos vagy ma.
A bátyám egy pillanatra megállt a terítésben.
- Tudod nagyon jól, mennyire értékelem az egyébként rendkívül impertinens és társadalmilag teljességgel elfogadhatatlan humorodat, de nagyon szépen kérlek, ne most idegesíts ezzel, amikor fél óra, és megjelenik itt mindenki, és te még a reggeli kávéscsészék elmosogatására sem voltál képes. - Kezében a tortaszeletelő késsel hadonászva adott nyomatékot mondanivalójának.
- Összevesztetek? - kérdeztem, majd elvonultam a fürdőszobába fogat mosni.
- Nina, hány nyelven mondjam még el, hogy végre te is megértsd? - kiabálta utánam Stefan.
Jobbnak láttam, ha most már tényleg összeszedem magamat, és szalonképessé varázsolom a frizurámat. Készülődés közben hallottam, hogy a telefonom az étkezőasztalon rezgett. Mikor elkészültem mindennel, lementem a nappaliba, hogy megmutassam Stefannak a sminkemet és az új felsőmet, amit a múlt héten vettünk anyával a belvárosban.
- Na, így megfelelek a nagyságos úr elvárásainak a svédországi delegáció fogadásához?
A bátyám azonban a korábban elhangzottakkal ellentétben egyáltalán nem értékelte a humorom semmilyen formáját, hanem a telefonommal a kezében ült az étkezőasztalnál.
- Te mióta chatelsz ezzel a barommal?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése