9. fejezet

Új év, új fejezet... Fogadjátok sok szeretettel!

Stine Larsen

* * *

Szerda

- Egy tökéletesre polírozott tükörkép…

Peter pénteki szavai visszhangoztak a fejemben, amint a fürdőszobai tükör előtt álltam, hajamat fésülgetve.

- A tükörképet nem lehet polírozni - mondtam ki félhangosan, amolyan megerősítésképp, hogy elhessegessem Peter auráját, és eltereljem a gondolataimat. Egyelőre ötletem sem volt, hogyan tudnám elérni, hogy csütörtökön este el tudjak menni Peterék koncertjére. Ha csak egyetlen szám erejéig is, de látnia kell. Látnia kell, hogy nincs igaza, és igenis félreismert.

- Nina, kész a vacsora! - kiáltotta anya, én pedig letettem a fésűt, és elindultam lefelé a konyhába. Az étkezőasztalnál apa gondterhelten figyelte a laptopját, anya pedig rápirított. - Alex, tedd már el. Tudod, hogy utálom ezt az étkezés közbeni multitaskingot. Ki fog hűlni a krumpli.

- De szerinted mit válaszoljak erre? - mondta apa, figyelmen kívül hagyva anya kérését.

- Amit akarsz, mit tudom én - dünnyögte anya, miközben idegesen dobálta az evőeszközöket az asztalra. Apa ezen a ponton jobbnak látta visszavonulót fújnia, így lehajtotta a laptopjának fedelét. Anya egy elégedett pillantás keretében elkezdte kimerni nekünk a krumplipürét.

- Apa, miért kérdezted? Nem írtatok még vissza a matektanárnak? - érdeklődtem.

- Nina, anyád nem olyan, mint te, hogy napokig nem reagál egy hivatalos emailre - mondta gúnyolódva apa, különösen cinikus hangsúlyt helyezve a „hivatalos” szóra.

- Ez nem is hivatalos mail, csak Jensen általános túlbuzgósága a semmin - jelentettem ki.

- Az nekünk is feltűnt, kislányom - válaszolta apa, egy visszafojtott nevetéssel.

- Befejeztétek most már ezt a magánszámot? - kérdezte anya ingerülten. Világoskék szemei villámokat szórtak.

- Természetesen beszéltünk a tanár úrral - folytatta apa, komolyabb hangvételben. - Holnap délután kettőkor megyünk be hozzá.

- Azért így állapodtunk meg vele, hogy te is részt tudjál venni a beszélgetésen - tette hozzá anya, immár nyugodtabban.

- Én? Nekem minek kell odamennem? - kérdeztem csodálkozva. - Erről nem volt szó.

- Egy későbbi üzenetben írta, hogy mindhármunkat vár az irodájában - mondta apa. - Nem mondott neked az iskolában semmit azzal kapcsolatban, hogy miről akar velünk tárgyalni?

- Nem, semmit, pedig ma is volt vele órám.

- Ha megint azt kell végighallgatni, amit az általános iskolás tanárnőjétől, akkor öt perc után felállok - mondta anya rezignáltan.

- Miért, Gabby néni is behívatott benneteket annak idején? - kérdeztem röhögve.

- Köszönd meg anyádnak, amiért nem hagyta, hogy Gabby néni beírasson a kiváló matekdolgozataid okán a Külkereskedelmi Középiskolába - válaszolta apa, mire a szüleim elmosolyodtak.

- Persze, a GDP-s feladat! - kaptam a fejemhez. Anyáék kissé értetlenül néztek rám, nekem azonban hirtelen összeállt a fejemben a kép. - Hétfőn volt egy feladat, amit házinak kaptunk, és rajtam kívül senkinek sem jött ki a helyes eredmény.

Anya egy pillanatra megállt az evésben, letette az evőeszközeit és apa gépéhez nyúlt.

- Mindent értek. Írok ennek az embernek, hogy sajnos közbejött valami.

- Maria, ne csináld. Tíz perc alatt lerázod a pasast, de Ninával nem szúrhatsz ki. Nem hagyhatjuk, hogy megsértődjön a tanár, és a hátralévő két és fél évben Ninára pikkeljen.

- Ez új - mondta anya, mélyen apa szemeibe nézve, miközben visszatette a laptopot a konyhapultra.

- Micsoda? - kérdezte apa, félig teli szájjal, mire anya tekintete rosszallásba ment át.

- Hogy azzal foglalkozol, megsértődnek-e rád az emberek.

- Ja, az továbbra sem különösebben izgat, viszont itt nem elsősorban rólam szól a történet. Ez az ember az iskola igazgatóhelyettese. Nem szeretném, ha Nina inná meg az egésznek a levét - magyarázta apa.

- Mondjuk, ebben igazad van - állapította meg anya, mintha ott sem lennék. - Így is sikerült már felhívnia magára a figyelmet. Még egy rossz húzás, aztán tényleg mehet a külkereskedelmibe.

- Anya! - nyávogtam.

- Nina, ne hisztizz, senki nem akar téged oda átíratni - válaszolta anya türelmesen. - De apádnak igaza van, jobb, ha most egy kicsit meghúzzuk magunkat. Legalábbis, amíg csitulnak az indulatok.

- A suliban már nem foglalkozik ezzel senki, abszolút nem ez a téma - szóltam közbe. - Sokkal jobb lett az osztályközösség is, mióta Camilláék elmentek.

- Nem úgy volt, hogy kaptok két új osztálytársat? Mintha azt mondta volna az osztályfőnök, hogy legalább így fel tudnak venni embereket a várólistáról - kérdezte anya, miközben a párolt csirkemellet próbálta kisebb cafatokra vagdosni a tányérján.

- De, ma jött először az egyikük - válaszoltam. - Már hétfőtől kellett volna jönnie, csak beteg volt. Azt hiszem, pont a külkereskedelmiből iratkozott át. Astridnak hívják.

- Akkor ő ül most melletted, Helene régi helyén? - érdeklődött anya. Megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy túlságosan is érdekelte minden egyes apró jelentéktelen részlet az iskolai mindennapokból.

- Nem, Khalid még a múlt héten hátraült mellém, így Astrid ül most előttem.

- Aranyos lány? - folytatta a faggatózást anya.

- Nem tudom, biztos - próbáltam meg rövidre zárni a kérdéskört.

- Mi az, hogy nem tudod? Nem is beszélgettél vele? Nina, nem lehetsz mindig ilyen antiszociális! - sápítozott anya. Cukor, a fekete labradorunk az ijedt hangnemre befutott a konyhába, körülnézni, hogy minden rendben van-e.

- Nina egyáltalán nem antiszociális - vetette közbe apa, majd adott a kutyának egy darab húst, aki ezt elégedett farkcsóválással folytatta.

Én igyekeztem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani anya kérdésének, ugyanis tudtam, hogy anyukám szokásos félelme szerepel a kérdésözön mögött. Mindig is zavarta, hogy többnyire fiú barátaim voltak, és aggasztotta, hogy nem vagyok tagja egy olyan lányos négyesfogatnak, mint amilyenben ő is volt gimisként.

- Beszélgettem vele, de most így egy nap után nemigen tudok róla mit mondani. Normálisnak tűnt. Ő kapta meg a szerepemet a karácsonyi darabban, Sara egyenesen tombolt, látnotok kellett volna!

- Szegény csaj, egyszerre beledobni egy ilyen belső cicaharcba… - jegyezte meg félhangosan apa.

- Biztos majd hamar összebarátkoztok. És a másik új osztálytársatok? - váltott témát anya.

- Külföldi, és még nyelvet tanul, vagy mi - próbáltam meg felidézni az osztályfőnököm mai szavait. - A karácsonyi szünet után fog becsatlakozni, addig valami intenzív nyelvtanfolyamra jár a szüleivel. Azt is mondta Fladen, hogy egy évvel idősebb nálunk, és a nyelvi nehézségei miatt járja ki újra az osztályt. Vagyis, a felét, mert félévtől fog ide járni. Khalid meg majdnem beírást kapott, mert megszólalt, hogy ő is újra szeretné járni a tavalyi félévet történelemből, a nyelvi nehézségei miatt.

- De hát Khalid itt született, nem? Óvodába is együtt jártatok - értetlenkedett apa.

- Alex, drágám, ez volt a poén. Szarkazmus, tudod? - jegyezte meg kuncogva anya.

- És azt nem tudod, hova valósi? - próbálta apa elterelni a témát.

- Ööö… várjunk… Valami Kelet-Európai korrupt ország volt, de most elfelejtettem, pontosan melyik.

- Nina, Kelet-Európában az országok elég jelentős hányada korrupt - viccelődött apa.

- Talán Románia. Vagy Bulgária. Nem tudom - gondolkodtam hangosan.

- Majd kiderül az új évben - állapította meg anya, majd folytattuk a vacsorát. Néhány perc csendet követően eszembe jutott egy megoldás, amivel el tudnám intézni a holnap esti koncertre menést.

- Anya, ha végeztünk a matektanárnál, akkor még nem jövök haza. Khaliddal és Henrikkel megyünk a központi könyvtárba, a társadalomismeretes projektmunkát megcsinálni.

- Rendben, mire jössz haza? - kérdezte anya.

- A könyvtár nyolcig van nyitva. Tekintettel Henrik értelmi képességeire, zárásig ott leszünk - folytattam.

- Ne menjek értetek? Az már elég késő - ajánlotta fel apa.

- Ó, nem köszi, nem kell, majd a fiúk elkísérnek busszal - hadartam.

- Miről fogjátok tartani a kiselőadást? - kérdezősködött anya.

- A… a… társadalmi mobilitás változásairól, a 21. században.

Csütörtök

- Az meg mi a jó istent jelent? - kérdezte Khalid ebédszünetben, miután vázoltam neki a ma esti „programunkat”. Henriket nem akartam beleavatni a tervbe, túl kockázatosnak bizonyult, hátha elszólja magát. Ám ezen a ponton már Khalid együttműködési hajlandóságában is kételkedni kezdtem.

- Nem tök mindegy? A lényeg, hogy ha anyáékat látnád, és szólnának hozzád, azt mondod, hogy…

- … nem haza megyek, hanem veled a könyvtárba - fejezte be dünnyögve mondatomat Khalid. - Mit is mondtál, miért jönnek be anyudék a suliba?

- Jensen behívatta őket a hétfői stréberkedésem okán. Gondolom, azt akarja, hogy járjak matekszakkörre, vagy nem tudom - mondtam, miközben az ebédet piszkáltam a villámmal.

- Vagy meg akarja vitatni velük a… várjál, ne segíts, mindjárt eszembe jut… a… társadalom mobilhasználatának… - gondolkodott hangosan Khalid.

- Mobilitása, te nagyokos - szakítottam félbe, mire mindketten elnevettük magunkat. Sara a szomszédos asztaltól gúnyos pillantást vetett felénk. Pillantását összeszorított szemekkel viszonoztam, ő azonban tekintetével hátrafelé biccentett, jelezve, nem minket bámul lesajnálóan. Hátrafordulva észrevettem, hogy Astrid áll az asztalunk mögött, görcsösen szorongatva menzás tálcáját.

- Sziasztok, bocsi, van itt még egy szabad hely? - kérdezte félénken.

- Ha azt kérdezed, tagja lehetsz-e a Nissen középiskola drogos bandájának, akkor a válaszunk az, hogy belépőnek 3 LSD-bélyeget fogadunk el - jelentette ki Khalid. Dühös pillantással meredtem rá, ugyanis Astrid ijedten kezdett el körbenézni, hogy hallotta-e valaki legjobb fiú barátom kijelentését.

- Ne foglalkozz vele, csak hülyéskedik. Igaz, egy elég szerencsétlen módon. Nyugodtan csatlakozz - mondtam bátorítóan, mire Astrid kissé zavartan, de helyet foglalt.

- Ti színjátszósok vagytok, ugye? - próbált beszélgetést kezdeményezni, mire Khaliddal bólintottunk.

- Te is az voltál a régi sulidban? - kérdezett vissza Khalid, elővéve civilizáltabbik oldalát.

- Igen, bár nálunk az inkább egy általános iskolás délutáni foglalkozás színvonalát ütötte meg - válaszolta egy félmosoly keretében Astrid. - Közel sem azt a szintet hozta, mint ami itt zajlik, hiszen köztudott tény, hogy innen kerül ki a Színművészeti Főiskola növendékeinek elég jelentős hányada. Nagyon szomorú voltam, amikor először nem vettek fel a Nissenbe, de talán még időben csatlakozom.

- Abszolút. Így legalább nem én vagyok az egyedüli, akinek december közepéig tök új szerepet kell megtanulnia - válaszoltam.

- Igen, hallottam, hogy voltak cserék, miután… miután elküldték a lányt, akinek a helyére jöttem. Egyébként, ha van valami tanácsod… a régi szerepeddel kapcsolatban, vagy amit mondott a tanárnő, szívesen meghallgatom - fordult felém Astrid. Kérésén meglepődtem, hirtelen szóhoz sem jutottam, de próbáltam egy mosollyal a tudtára adni, hogy gondolkodni fogok rajta.

Mikor becsengettek a következő órára, Khalid tovább kérdezősködött Astridnál, aki kedvesen és visszafogottan válaszolt a kérdésözönre. Mögöttük battyogva gondolkodtam el azon, hogy vajon Helene merte-e volna kérni a segítségemet a színjátszóval kapcsolatban. Felsős korunk óta ismertük egymást, tisztában volt ő is azzal, hogy kettőnk közül én vagyok a jobb, mégsem adta ősszel, a főszerepre való felkészülés során a legapróbb jelét sem annak, hogy bármiben is tanácsot kérjen. Ugyan nem kedvelem túlságosan Mollyt, a színjátszókör diákfelelősét, mégis meg kell hagyni, hogy érti, amit csinál, ezért sokszor szoktam tőle is kérdezni. Ebben a műfajban van az a pont, ahol félre kell tenni a személyeskedést a kollektív előremenetel érdekében, avagy, ha nem akarjuk, hogy valamelyik portál kultúrrovatának cikkírója rossz kritikát írjon a karácsonyi előadásunkról.

Töriórán olyannyira untam magamat és a tananyagot, hogy az óra felénél feltettem a kezemet.

- Igen, Nina? - kérdezte a tanárnő egy nagy sóhaj keretében, mintha sejtette volna, mit szeretnék kérdezni.

- Tanárnő, elmehetnék az óráról a mai napon 10 perccel korábban? A szüleim érkeznek 14:00 órára Jensen tanár úrhoz megbeszélésre, és nekem is részt kell vennem rajta.

- Nem tartom túl indokoltnak ezt, tekintettel a tényre, hogy 13:45-kor csengetnek ki az óráról, 15 perc alatt pedig bőven leérsz a főbejárathoz - válaszolta a tanárnő unott hangon.

- Ez most nem jött be, Rybak - hallottam Henriket röhögni a hátam mögött.

A csigalassúsággal eltelt óra után gepárdgyorsasággal száguldottam le a bejárathoz, hogy anyáékkal találkozzam. Természetesen ők már az ajtó előtt várakoztak; anya épp a telefonját nyomkodta, feltehetőleg valamilyen halaszthatatlan, tévécsatornát érintő ügyben, apa pedig az óráját igazgatta.

- Sziasztok! - köszöntem nekik, mire mindketten eltették zsebükbe a kütyüt, amivel épp foglalkoztak.

- Mehetünk? - kérdezte rezignáltan anya, majd megpróbált egy mosolyt az arcára erőltetni. Válaszul bólintottam, így elindultunk a tanári felé.

Útközben Khalid és Astrid jött velünk szembe a folyosón. Próbáltam legjobb fiú barátom felé szuggesztív pillantásokat küldeni, hogy tartsa magát a megbeszéltekhez, és nehogy a szüleimmel szokásos bájcsevegés során véletlenül elszólja magát. Astrid pedig teljesen lefehéredett, amikor meglátta anyáékat, valószínűleg életében először élőben. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az emberek többsége a szüleimet csak a tévéképernyőkről ismeri, és nekik nem mindennapi dolog csak úgy összefutni velük.

- Sziasztok! - köszönte Khalid egy hatalmas vigyor keretében, és igyekezett volna továbbmenni, ám apa megállította.

- Irány a könyvtár? - kérdezte apa vidáman.

- Így igaz - folytatta Khalid. - Megyünk helyet foglalni, míg Ninát várjuk.

- Meg kikeresni a könyveket, amiket kinéztünk, hogy ne ezzel menjen az idő, ugye? - tettem hozzá.

- És Henrik? Ő nem megy veletek? - kotnyeleskedett anya, mint általában.

- Dehogynem, ő… ő még osztozkodik a tanárnővel a legutóbbi töridolgozatán, abban bízik, kap rá még egy pontot a hármashoz. Úgyhogy majd érkezik. Astridot is bevettük a csapatba, mert szegényt kihagyták a beosztásból.

- Csókolom - köszönte alig hallhatóan Astrid, aki látszólag még mindig teljes sokkban volt a két híresség láttán, illetve nem is igazán értette, miféle csapatról és könyvtárazásról beszéltünk.

Szerencsémre Jensen tanár úr épp akkor jelent meg, amikor már kezdett kínossá válni a beszélgetés, Khalidék pedig továbbindultak.

- Jöjjenek, fáradjanak beljebb! - nyájaskodott Jensen, miután kinyitotta az iroda ajtaját, és meglátott bennünket.

Igazgatóhelyettesként egy viszonylag tágas irodája volt, ahová bőven befért a három szék. Jensen igazi túlbuzgó úriemberként lesegítette anyáról a télikabátját, amit apa egy enyhén rosszalló pillantással nyugtázott. A kötelező udvariassági körök után, amelyek során megkérdezte a tanár úr, hogy anyáék kérnek-e kávét, illetve, hogy találtak-e a környéken parkolóhelyet, anya megunta a jópofizást, és igyekezett a tárgyra térni.

- Jensen úr, miben lehetnénk a segítségére?

Jensen nyelt egy nagyot, ugyanazt a fajta feszültséget éreztem rajta, mint Astridon. Valószínűleg most kezdett leesni neki, hogy ő nem szimplán egyik tanítványa szüleit hívatta be, hanem Alexander Rybakot és Mary-Lou Altberget. Jensen az íróasztalán lévő tollat piszkálta, megköszörülte a torkát, majd belekezdett a mondandójába.

- Nézze, kedves Mary-Lou, itt igazából nekem lenne szükségem Nina segítségére - mondta, majd egy kínos mosollyal rám nézett. - Bizonyára Önök is tudják, hogy a lányuk nem kizárólag a színjátszásban jeleskedik, hanem a közgazdaságtan sem áll távol tőle.

- Volt egy ezzel kapcsolatos sejtésünk, az általános iskolás matematika-tanárnője kezdetben ebbe az irányba szerette volna terelni Ninát - tette hozzá apa.

- Melyik iskolába járt? - kérdezte Jensen.

- Ruseløkka - válaszoltam.

- Bygdøy városrészben lakunk, de mivel Nina bátyja is ebbe az iskolába járt, egyszerűbbnek tűnt mindkét gyermeket oda íratni - magyarázta anya.

- Teljesen érthető, a Ruseløkka egy kiváló intézmény, sok volt hallgatótársam tanít ott jelenleg is - mondta Jensen, a nosztalgiázástól maga elé révedve.

- Gabrielle Strømstad volt a tanárnőm - szóltam közbe, mire Jensen elmosolyodott.

- Á, igen, Gabby… Kitűnő szakember.

- Kedveltük mi is a tanárnőt, nagyon - tettem hozzá.

Jensen ismét megköszörülte a torkát, s témát váltott.

- Nos, Nina, amit kérdezni szeretnék, az nagyon egyszerű. Idődbe beleférne a matematika fakultáció? Nagyon szívesen látnánk téged a csapatban, hétfő délutánonként kettőtől tartjuk a foglalkozásokat…

- Akkor ez azt jelenti, hogy elmehetek a hétfői németórámról? - kérdeztem felvillanyozva, mire apa idegesen felém fordult, sötétbarna szemeivel mintha azt sugallta volna, „állj le”.

- Ha van még órád 13:45 után, természetesen lehet arról szó, hogy elkérlek az óráról. Épp most kezdtük meg a felkészülést a januári közgazdaságtan-verseny területi fordulójára. A Külkereskedelmit kellene megelőznünk, hogy az iskolánk képviselhesse Oslót a verseny országos fordulójában.

- És Ön úgy gondolja, Nina segítségével ez elérhető? - kérdezte anya döbbenten.

Kicsit rosszul esett, hogy ennyire nem bízott bennem, ám igyekeztem a dolog jó oldalára koncentrálni: ellóghatok heti egy németórát azzal az SS-tisztre hajazó nővel.

- Látok rá esélyt, kedves Mary-Lou - válaszolta Jensen nyájasan.

Szemem sarkából láttam, amint apa idegesen forgatta szemeit, és felettébb szórakoztató látvány volt. Korábban még sosem voltam ilyen szinten szemtanúja túlzott féltékenységének, bár tudtam, hogy sok vitájuk ebből a tényből fakadt.

- Nina, mit szólsz hozzá? - kérdezte apa, miután lenyugodott kicsit.

- Ha a tanár úr úgy gondolja, hasznos tagja lehetnék a csapatnak, szívesen csatlakozom - válaszoltam vigyorogva.

- És a németóra? - akadékoskodott anya.

- Ne aggódjon, hölgyem - mondta Jensen, félig elvörösödve. - Beszélek kolléganőmmel, Henriette-tel, és abban is biztos vagyok, hogy Nina természetesen be fogja pótolni az órai tananyagot.

- Legalább valamelyikünk biztos benne, ez is több a semminél - állapította meg anya félhangosan.

- Nos, ez esetben köszönjük a lehetőséget - állt fel apa a székéből. - És a kávét is.

- Ó, máris mennének? - kérdezte Jensen.

- Nagyon szívesen maradnánk még, de sajnos a férjemnek még ma lesz egy megbeszélése a lemezkiadójával - magyarázta anya.

Anya is felállt, mire Jensen is felugrott, hogy felsegítse kabátját. Ezzel egyidejűleg apa is megragadta az én kabátomat, hogy feladja rám. Gesztusa meglepett, hiszen korábban talán egyszer sem segítette rám a kabátot, de betudtam a dolgot az alfahím-géneknek. Vagy az általános elmebajnak, amiért komolyan azt gondolja, anya rá akarna hajtani Jensenre.

Az iskolából kiérve anyáékkal az autójukhoz mentem, ugyanis felajánlották, hogy elvisznek a könyvtárhoz. Hogy mivel fogom tölteni a délutánt, azt még nem tudom, de biztosan eszembe jut majd valami. Lehet, hogy tényleg bemegyek a könyvtárba, megcsinálni a házikat. Gondolatmenetemet a szüleim veszekedése szakította félbe.

- Nina, azért azzal vigyázz, hogy ne menjen ez a matekolimpiásdi a színjátszó rovására - mondta apa. - Ne feledd, még tanulnod kell az új szerepedet a hónap végéig.

- Istenem, Alex, mit problémázol ezen? - emelte fel a hangját anya. - Elmegy, kipróbálja, mi kára lehet belőle?

- Persze, „ne aggódjon, hölgyem”… „Kedves Mary-Lou”… - dünnyögte apa. - Maria, te nem vetted észre, hogy ez a pasas teljesen rád nyomult?

- Mi? Azért, mert felsegítette a kabátomat? Te megőrültél? Alex, te tudod a legjobban, hogy az emberek néha túltolják az udvariaskodást, ha meglátnak minket.

- Ez az ember nemcsak túltolta a biciklit, hanem még egy jót lökött is rajta, mielőtt leesett volna a szakadékba - mérgelődött apa.

- Jó, én ilyen alaptalan vádaskodásra nem is vagyok hajlandó reagálni - közölte anya idegesen. Fél percnyi csend után azonban ismét megszólalt. - Egyébként is, te voltál az, aki erősködött, hogy jöjjünk el. Én nem is akartam vele tárgyalni.

- És ezt higgyem is el? Hogy Mary-Lou Altberg, aki két szempilla-rebegtetéssel eléri, amit akar a tárgyalóasztalnál, kihagy egy ilyen alkalmat?

- Apa, itt kell balra menni a könyvtárhoz - szóltam közbe, mire apa kitette az indexet, és rátaposott a gázra, ami kanyarodásnál nem biztos, hogy a legjobb ötlet. Mikor egy üres parkolóhelyet talált, kurtán elköszöntem a szüleimtől. - Nyolc után otthon leszek.

Egyikük sem szólt semmit, ám nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert szégyellték magukat, amiért ekkora cirkuszt csináltak a semmiből, vagy ez csak a vihar előtti csend, és az igazi vita majd csak most folytatódik a kocsiban. Az autóból kiszállva előhalásztam a mobilomat, hogy ellenőrizzem, van-e bejövő üzenetem.

2 új üzenet

Khalid üzenete: Na, hogy halad a projektmunka, LOL

Khalid üzenete: Jensen betagozott már a sötét kis hálózatába?

Válaszolni azonban nem tudtam, ugyanis egy sötétszürke BMW állt meg az üres parkolóhelyen. A rendszámot meglátva egyszerre összeugrott a gyomrom. Egy fekete sídzsekis alak szállt ki belőle.

- Te követtél minket - állapítottam meg remegő hangon.

- Okos kislány vagy te - mondta Peter, irritálóan nyugodt hangsúllyal.

- Ez büntetendő. Simán kihívhatnám a rendőrséget.

- Hát hívd. Ott a kezedben a telefon. Tedd meg, ha ehhez van kedved - folytatta Peter.

- Mit akarsz? - kérdeztem.

- Ülj be, és megtudod.