8. fejezet

Sziasztok!

Örömmel jelentem, hogy a Mikulás a blogra is megérkezett, és elhozza a jó gyerekeknek az új fejezetet. ♥

Remélem, tetszett a múltkori dal, ugyanis rögtön onnan folytatjuk...

Stine Larsen

* * *

Gyönyörű volt, ahogy rajtad kívül minden csak egy rossz álom, egy rémálom

Enyém voltál, és minden szép volt, de

világom akár egy rossz álom, egy rémálom

Felnyitottad szemeim

Mennyi mindent hagyhattam ki?

Hiányzol még

Felnyitottad szemeim

Mennyi mindent hagyhattam ki?

Hiányzol még

- Áú! - kiáltottam fel. Ijedtemben megállítottam a zenelejátszót, ugyanis Stefan megdobott egy fejhallgatóval.

- Tessék - jelentette ki. - Mióta hallgatsz te ilyen nyálas izéket?

- Most óta - válaszoltam. - Ismered?

- Már hogyne ismerném - sóhajtott Stefan. - Anya és Sandra odavoltak régebben ezért a pasasért. Emlékszem, mikor három éves voltam, anya kifejezetten a csávóka koncertje miatt utazott el Svédországba, engem meg itt hagyott.

- Á, szóval tulajdonképpen az a bajod, hogy anya Darin koncertjét részesítette előnyben veled szemben?

- Nem, nem ez a bajom. Csalódtam benned, azt hittem, neked ennél jobb zenei ízlésed van - válaszolta szárazon Stefan. Egy vállrándítást követően elvettem a fejhallgatót, csatlakoztattam a telefonhoz, majd pedig megnyomtam ismét a lejátszás gombot.

Gyönyörű volt, ahogy rajtad kívül minden csak egy rossz álom, egy rémálom

Enyém voltál (enyém voltál), és minden szép volt, de

világom akár egy rossz álom, egy rémálom

Ugye, te felébresztenél

Ugye, te felébresztenél

Ugye, te felébresztenél ebből a rémálomból?

Ugye, te felébresztenél

Ugye, te felébresztenél

Ugye, te felébresztenél ebből a rémálomból?

- Na, hogy tetszett? - kérdezte Peter, majd elindította az autó motorját. A kocsi lámpái azonnal elárasztották fénnyel az egész parkolót. Peter nagy koncentráció közepette manőverezte ki az autót a parkolóhelyről.

- Szép a szövege - válaszoltam megilletődve. Hirtelen szóhoz sem jutottam. Valami oknál fogva rettenetesen ostobának éreztem magamat. Nem mertem félreérteni a helyzetet, de különben miért játszotta ez le, itt és most? Miért hívta fel külön az elején a figyelmemet a szövegre?

- Szóval, felébresztenél? - szólt egy hosszabb csend után Peter, majd felkanyarodott a körútra.

- Tessék?

- Csak vicceltem… Na jó, nem teljesen - nevette el magát kényszeredetten Peter. - Tudod, néhány haverommal van egy zenekarom…

- Igen, ezt legutóbb voltál szíves az arcom alá dörgölni, még a meggyőzőhadjáratod részeként.

- Tudsz énekelni, nem? - kérdezte Peter.

- Mármint mihez képest? Énekelni mindenki tud, de különböző sikerrel - válaszoltam.

- Ha a családban sorrendbe kellene állítani az embereket énekhang szempontjából, hányadik helyre tennéd magad? Realistán nézve a dolgokat.

- Ez ilyen találós kérdés? - csodálkoztam. - Hm, nézzük csak… A dobogóra mindenképp felférnék, mert anya tud legszebben, Stefan hangja pedig…

- Na igen, pont ezért kérdeztem - mondta Peter, mire mindketten felnevettünk. A bátyám énektudása viszonylag felejtős, ami tulajdonképpen elég meglepő, pusztán a családfánkat tekintve. - Ráérsz csütörtökön?

- Peter, nagyon értékelem ezt az egészet meg minden, de volt egy megállapodásunk. - Szigorúan a szemébe néztem, ám ő nem merte viszonozni a pillantásomat. - Eljöttem ma, felmásztam a síugrósánc tetejére, végigcsináltam mindent, amit kértél. Most te jössz, hogy teljesítsd az ígéreted. Bár tudom, neked ez nem épp az erősséged.

Peter idegesen tekergette az autó kormányát; tartottam tőle, hogy a vad vezetési stílusából egyhamar baj lesz.

- Szóval, részedről ez egy üzleti megállapodás volt - jelentette ki komor hangon.

- Üzletinek nem üzleti, de megállapodás.

- Nina, én hittem benned - válaszolta Peter egy hosszú csend után. - Én tényleg elhittem, hogy te nem olyan vagy belülről, mint amilyennek mutatod magad.

- Na, mert szerinted milyennek mutatom magam? - kérdeztem ingerülten.

Peter ismételten nem rögtön válaszolt a kérdésre. Oslo szinte üres főútjain padlógázzal hasított végig, számtalan piros lámpán áthajtva, mígnem visszaértünk a belvárosba. Szívem a torkomban dobogott, soha nem féltem még senki mellett ennyire az autóban. Peter arcát a szemem sarkából mertem csak figyelni, de így is láttam rajta a dühöt. Slendrián módon beparkolt egy üres helyre, behúzta a kéziféket, majd fenyegető hangsúllyal megválaszolta a tíz perccel korábban feltett kérdést.

- Tényleg ezt akarod hallani? Hát jó, te kérted… Amit én, és minden bizonnyal az összes kívülálló lát Őfelsége Nina Rybakból nem más, mint a látszat. Egy tökéletesre polírozott tükörkép…

- A tükörképet nem lehet polírozni - szóltam közbe, ám ezt rögtön megbántam, mivel Peter villódzó szemekkel meredt rám.

- Pontosan ezzel akartam folytatni, köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. A magad tizenhat évével mindenkinél okosabbnak, értelmesebbnek akarsz tűnni. Nem azt mondom, hogy hülye vagy, de közel sem vagy annyira misztikus és értelmezhetetlenül bonyolult, mint ahogyan azt elképzeled magadról. Hozzá vagy szokva, hogy mindenki elnézi neked ezeket a kis háklikat. Esetleg gondolkodtál már azon, miért sikerült ilyen eredményességgel kimaradni ebből az egész sulis-drogos bizniszből? Mert minden idióta, beleértve az osztályfőnöködet, a szüleidet, a testvéredet, de akár magamat is, azon van, hogy megóvjon a koppanástól. Megóvjon attól, hogy rájöjj, micsoda üres lózungokból álló kultuszt építettél ki magad köré. Azért szólok, hogy minél tovább csinálod ezt, annál nagyobb kárt teszel ezzel magadban, ugyanis a végére már te magad sem fogod tudni, ki is vagy valójában. Kívánom neked, hogy életedben lehetőleg minél előbb jöjjön el ennek a koppanásnak a pillanata, mert úgy talán hamarabb neki lehet állni visszafordítani a folyamat káros hatásait. Ennyi.

Peter a monológ végén lekapcsolta az ülésfűtést és a világítást, majd kiszállt az autóból, s elindult a Stefannal megbeszélt találkozóhely irányába. Dühösen magamhoz vettem a táskámat, és utána eredtem.

- Gratulálok, Freud úr, ez aztán pszichoanalízis volt a javából! - kiáltottam utána az üres oslói éjszakába. Peter gyanakodva felém fordult, én pedig meggyorsítottam a lépteimet. Zihálva haladtam előre Vettem egy mély levegőt, és tovább kiabáltam. - Hát, akkor hadd tegyek én is hozzá valamit ehhez a kis eszmecseréhez, bár tudom, én csak egy ostoba tizenhét éves lány vagyok. Én is azt hittem, hogy te valójában nem az vagy, akinek mutatod magad. Camillával, Helene-nel és a többiekkel ellentétben én mindig tudtam, hogy a te történetedben van egy hiányzó elem. Szép volt ez az egy óra, amíg megvolt az illúzióm, hogy megvan a kirakós utolsó darabja. Azonban, ha hiszed, ha nem, csalódnom kellett - ezek szerint nekem is. Te pontosan ugyanolyan visszataszító, manipulatív és felszínes vagy, mint a legtöbb ember, aki eddig keresztezte az utamat. Most bizonyára azt hiszed magadról, te vagy a Jani, amiért meg merted mondani… hogy is fogalmaztál? Ja, igen, Őfelsége Nina Rybaknak be mertél olvasni. Oda merted tartani azt a „polírozott tükröt”. Nagyon ügyes vagy, jár érte a taps. Nem te voltál az első, viszont mindenképpen értékelendő a próbálkozás.

- Ha számodra nem volt ebben új információ, akkor miért visítasz? - kérdezte Peter, idegesítően nyugodt hangsúllyal.

- Nem visítok - ellenkeztem, ám valóban lejjebb vettem a hangerőmet. - De ha azért szervezted ezt a kirándulást, hogy mindezt a szemembe mondd, kár volt. Ezeket a magvas gondolatokat akár a suli előtt is a szemembe mondhattad volna, felesleges volt erre benzinpénzt pazarolnod.

- Elektromos autóm van, okoska - válaszolta röhögve Peter.

- Ki nem szarja le? - kontráztam.

Peter továbbra is maga elé nézve nevetgélt, miközben egyre közelebb értünk a hídhoz. Stefan kabátját már távolról felismertem, s a bátyám láttán egy gombóc kerekedett a torkomban. Természetesen ezúttal is, akárcsak mindig, igaza lett. Peter semmi más, mint egy okoskodó seggfej, aki azzal tervez majd ezentúl felvágni, hogy elvitte „Őfelsége Nina Rybakot randira”. Vagy akármire. Nem tudom kellőképpen bekategorizálni ezt a mai estét.

Peter hirtelen megállt és a szemembe nézett.

- Ha tényleg nem olyan vagy, mint amilyennek az előbb leírtalak, csütörtökön este 7-kor legyél a Grünerløkka Bár előtt.

- Az nem 18+-os? - kérdeztem, miközben újra elindultunk a bátyám, illetve a híd felé.

- Megoldjuk - válaszolta Peter, majd ismételten megajándékozott irritáló kacsintásával.

- Most pedig irány hajat mosni - mondta Stefan, amikor ismételten bejött a nappaliba. - Adok törülközőt.

- Mégis minek? - kérdeztem, miközben megállítottam a telefonomon a zenelejátszót.

- Anyáék idetelefonáltak egy fél órája. Veled is beszélni akartak, de azt hazudtam, hajat mosol, és nem tudlak adni - magyarázta a bátyám.

- Tesókám, nem tudtál volna valami olyasmit kitalálni, hogy zuhanyozom? Vagy valamit, amit kevésbé időigényes végrehajtani? - vontam kérdőre. - Biztos, hogy nem fogom itt és most megmosni. Nem is hoztam magammal a samponomat.

- Vegyél az enyémből - felelte Stefan.

- Fúj, nincs az az isten, hogy férfi samponnal mossak hajat! Inkább a fejemre húzom holnap a sapkámat - dünnyögtem. - Stefan, tanulnod kell még ezt a hazudozást, de van egy jó hírem: szívesen korrepetállak.

- Nagyon kedves vagy, Nina, de engem inkább az érdekelne, mi zajlott ezen a híres randin.

Stefan idegesen fészkalódott a kanapén, látszódott rajta, hogy már egy ideje fel szerette volna tenni a kérdést.

- Semmi. Elmentünk a Holmenkollenhez, meg teáztunk.

- Mi volt abban a teában? - kérdezte a bátyám.

- Jaj, ne legyél már ilyen. Sima fekete tea volt - válaszoltam.

- Akkor nem mostanában alszol el - mondta Stefan, enyhe rosszallással.

- Miért, ki akar már aludni? Tíz óra van csak! UNO-zunk, ha lezuhanyoztam? - néztem kiskutyaszemekkel a bátyámra. Stefan megköszörülte a torkát.

- Jó, de akkor siess - dünnyögte, egy rejtett mosollyal a szája sarkában.

Villámtempóban berohantam a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzam. Fogmosás közben elővettem a szárazsamponomat, és a hajtöveimre fújtam belőle egy adagot. Amint a tükörben nézegettem a műveletet, eszembe jutottak Peter szavai a polírozott tükörképpel kapcsolatban. Továbbra sem volt számomra teljesen világos, mi volt ezzel a célja. Legtöbben igyekeznek a legjobb arcukat mutatni a külvilágnak, nemde? Miért gondolta jó ötletnek, hogy elküld melegebb éghajlatra, amiért én is így teszek? Ő vajon miért nem ilyen egyenes ember, hogy mindenkinek eldicsekszik élete minden részletével, beleértve a drogkereskedelmet?

Stefannal nem akartam erről mélyebben beszélni, de úgy gondoltam, kiderítem, amit csak lehet. Kiöblítettem a számat, majd gyorsan összepakoltam a tisztálkodószereimet és a hálószobába siettem. Stefan már az ágy egyik szélén ült, keverte a kártyapaklit. Amikor kisebbek voltunk, ritkán játszottunk egymással, mivel a köztünk lévő korkülönbség igencsak más-más érdeklődési köröket eredményezett, de az UNO-t így fiatal felnőtt fejjel sem tudtuk megunni. A bátyám egy pillanatra felnézett a kártyapakli kevergetéséből, majd elkezdett mindkettőnknek kiosztani egy-egy lapot. Hirtelen ismét felkapta a fejét, és gyanúsan méregetett végig.

- Mi az a fehér folt a hajadon?

- Ó, a fenébe, ezek szerint nem jól fésültem ki a szárazsampont - kaptam a fejemhez, majd pedig visszarohantam a fürdőbe a fésűmért. Erőteljes mozdulatokkal igyekeztem eltüntetni a fehér foltot. Miután már tényleg nem látszódott belőle semmi, lekapcsoltam a lámpát a fürdőben, majd visszamentem a hálóba.

- Hála Istennek, hogy megmostad - mondta megkönnyebbülten Stefan.

- Nem mostam meg, te okos - válaszoltam, miközben a lapjaimat rendezgettem. - Épp ezért hívják szárazsamponnak. Csak felületi kezelést alkalmaztam.

- Nekem nyolc, csak anya ne kezdjen el gyanakodni, mert akkor eltilt még tőlem is. Habár… azt egész könnyen elviselném - ábrándozott Stefan.

- Bunkó - jegyeztem meg, majd leraktam egy lapot, amely szerint a bátyámnak négy plusz lapot kell felhúznia.

- Jól van, na - mondta a bátyám, miközben kivette a lapokat a pakliból. - Milyen szín?

- Zöld - vágtam rá gondolkodás nélkül. Peter szemeit láttam magam előtt, amikor kimondtam a színt, habár szemei árnyalatokkal különböztek a kártyalapok színeitől. Stefan azonban tett egy zöld lapot a paklira, így igyekeztem elhessegetni a gondolataimat a Holmenkollen síugrósánc tetejéről, nem sok sikerrel. Éreztem, hogy többet meg kell tudnom a ma este beszerzett információknál. - Te tudtad, hogy Peter anyukája beteg?

- Ez miért érdekel téged? - kérdezte Stefan, tekintetét a kártyapaklijába mélyesztve, hogy ne kelljen velem felvenni a szemkontaktust.

- Csak mert Peter mondta, hogy ezért üzletel a drogokkal. Hogy extra pénzhez jusson, mert az anyukája nem tud dolgozni.

- És te ezt el is hiszed? - horkant fel a bátyám. - Szép kis mesemondó estet tartott, mit ne mondjak.

- Te olyan korlátolt tudsz lenni néha - feleltem, majd leraktam egy plusz kettes lapot.

- Ezt most direkt csinálod, ugye? - kérdezte Stefan. Nevetve felhúzta az újabb lapokat.

- Nem válaszoltál a kérdésemre - néztem rá szigorúan. Hirtelen feltűnt, hogy már csak egy lap van a kezemben. - Uno!

- Persze, hogy tudtam. Nyilván szomorú, meg minden, ám szerencsére kap megfelelő gyógyszereket, amivel szinten tartható a pánikbetegsége. De nagyon kérlek, Nina, legközelebb ne vegyél be ilyen orbitális hülyeségeket. Ha valakinek plusz pénzre van szüksége, nem kell egyszerre LSD-t meg füvet árulni. El lehet menni normális munkahelyekre, legális úton pénzt keresni. - Ellenkezés helyett inkább csendben letettem az utolsó lapomat, egy zöld kettest. Stefan elismerően bólintott, majd pedig összerendezte az összes kártyalapot. - Na, gratulálok a győztesnek, most pedig villanyoltás.

- Ne már, Stefan, csak még egy utolsó kört!

- Ne nyávogj. Én nem apa vagyok, nálam ez nem működik - nevetett a bátyám. - Tizenegy óra van, mi pedig holnap reggel indulunk Bergenbe, a koncertre.

- Noelle is megy? - kíváncsiskodtam.

- Már miért jönne?

- Mert a csajod? És mert laknak ott rokonai - faggatóztam tovább.

- Nina, ez egy koncert lesz, nem rokonlátogatás. Nem lenne időm vele foglalatoskodni - zárta rövidre Stefan a kérdéskört. Felállt az ágy széléről, hogy lekapcsolja a lámpát. - Jó éjt, Nina.

- Jó éjt - feleltem kedvtelenül, majd a fal felé fordultam. Ki nem állhattam, amikor a bátyám óvó bácsit játszik, és takarodót fúj. Ezért ismét megszólaltam. - Neked nem furcsa amúgy… hogy Noelle-lel itt… ugyanebben az ágyban… csináljátok?

- Hogy mit csinálok Noelle-lel? - kérdezett vissza Stefan ásítva.

- Hát, érted… Hogy te meg ő, anyáék régi ágyában, ahol te is…

- Fúj, Nina, ezt még csak véletlenül se kezdd el boncolgatni - vágott hozzám egy párnát a bátyám. - Jézus Mária. Te beteg vagy. Ilyeneken gondolkodni… Meg ez már különben sem az az ágy, ami anyáéké volt.

- Honnan tudod?

- Onnan, basszus, hogy emlékszem, amikor innét elköltöztünk - magyarázta hangosan Stefan. - Téma lezárva.

- Áhá, szóval valamelyest mégiscsak zavar - állapítottam meg.

- Mondom, téma lezárva! Nem a tizenhét éves húgommal fogom megtárgyalni a szexuális életemet - dünnyögte. - Menj és számold inkább a báránykákat. Az eszem megáll tőled néha, de komolyan.

Hétfő

Sietős léptekkel indultam a buszmegállótól az iskola felé. Most kivételesen nem voltam késésben, ám nem szerettem volna senkivel sem összefutni az iskolaudvaron. Ugyan a kirúgást megúsztam, és a botrány kitörése óta is eltelt már egy hét, de még mindig azt éreztem, mindenki engem bámul. Alapesetben ez kifejezetten kellemes érzéssel töltött el, ám Peter aurája mindent egy másik színben volt képes feltüntetni. Sapkámat a fejembe húzva haladtam volna be a főbejáraton, mígnem meghallottam egy ismerős, parancsoló hangot a háttérből.

- Nina, Nina, vársz egy kicsit? - Mollynak, a színjátszókör diákfelelősének kérdései mindig inkább utasításnak hangzottak, így gondolkodás nélkül felé fordultam. Molly lihegve igazította meg magán világosbarna műszőr-kabátját. - Feltűnt, hogy most az egyszer nem késel el, gondoltam, kihasználom az alkalmat, hogy kérdezzek tőled valamit.

- Hallgatlak - feleltem, némi izgalommal a hangomban. Molly szeptember óta eddig nemigen adta jelét annak, hogy kedvelne, ezért szkeptikusan álltam hozzá a beszélgetéshez.

- Szóval… Mint ahogyan tudjuk, Helene… Na, érted.

- Őszintén? Nem.

- Arra akarok kilyukadni, hogy megüresedett a darab bemutatója előtt egy hónappal a női főszereplő karaktere. - Molly kérdőn nézett rám. - Vállalod?

- Most azt kéred, hogy vigyem el Helene szerepét? És ki lesz helyettem? - hadartam.

- Azzal ne foglalkozz. Keresünk egy túlbuzgó elsőst, aki bevállalja - vonta meg a vállát Molly. - A főszerepre viszont nem válogathatunk be egy lelkes, de tehetségtelen lánykát. Ezért kellesz nekünk te.

- Molly, nem hazudok, meglepett a kérdés. Viszont, ha megengedsz egy felvetést: ha én ennyire tehetséges lennék, akkor miért Helene-re osztottátok anno a főszerepet?

Molly láthatóan zavarba jött a kérdésemet illetően: idegesen beletúrt a világosszőke hajába.

- Hát jó, ha az igazságra vagy kíváncsi, akkor tessék. Pedagógiai célzattal kaptál mellékszerepet. Nehogy hozzá legyél szokva a jóhoz. - Érvelését továbbra is zavarosnak tituláltam, ezért szkeptikusan meredtem Mollyra, aki viszont ugyanazzal a kendőzetlen őszinteséggel folytatta, amit eddig nem láthattam tőle korábban egyszer sem. - Nina, amikor júniusban jöttetek felvételizni, döbbenetes különbség volt kettőtök között. Helene nagyon precíz volt, ám nem tudta azt végrehajtani, amit elvártunk volna tőle egy ilyen kaliberű darabban. Tévedtünk veled kapcsolatban. Viszont október végén már égő lett volna Helene-t csak úgy lecserélni. Rosszul lőttünk be téged a skálán. Azt hittük, hogy idejössz a nagy arcoddal, közben meg nincs mögötte tudás.

- Szóval, ezek szerint nincs nagy arcom. Ezt sem gyakran hallom - nevettem fel kényszeredetten.

- Nem is ezt mondtam - válaszolta komoly arccal Molly. - Hanem, hogy a nagy arc mögött van is valami. Tehát, a kérdés most már csak az, hogy péntekig meg tudod-e tanulni Helene részeit? A beállásokat, mozgásokat hagyd, azokat majd Nilsen tanárnő elmondja pontosabban.

Egy széles vigyor keretében bólintottam. Mollyval együtt léptem be az épületbe, majd olvastam be a belépőkártyámat. Hogy fog csodálkozni a plebs! Ugyan esélytelen, hogy megtanuljam az egész szövegkönyvet péntekig, de karácsonyig simán menni fog. A szekrényemhez érve dudorászva vettem ki a matekkönyveimet a kupacból, és magabiztos léptekkel értem be az osztályterembe. Mindenki egy pillanatra lefagyott, megállt abban, amit csinált. Végül Khalid törte meg a csendet.

- Nina… Te? Itt? Ilyenkor? - nézett az osztály falán lévő órára, amely szerint volt még három perc becsengetésig. Szinte az egész osztály elnevette magát a legjobb fiú barátom kérdésén. Tényleg ennyit kell kihozni a pontatlanságomból?

- Ezek szerint két hónap után végre sikerült valakinek megtanulnia a csengetési rendet. Szobrot ne állítsunk a tiszteletedre? - kérdezte undok módon Sara, az osztály strébere.

- Köszönöm kérdésed, hova küldhetem a látványterveket? - vágtam rá, mire Sarán kívül mindenki felnevetett.

- Hallod, Rybak, ez jó volt - röhögött fel Henrik, és lepacsizott velem.

Sara arcára kiült a düh, és inkább a matekkönyvét vette elő, hátha hamarosan becsengetnek, és elterelődik a téma. Csengetést követően azonban nem a matektanárunk, hanem Amanda és Molly, a színjátszókör vezetői jelentek meg az ajtóban.

- Jó reggelt, mindenki! Az történt, hogy mivel a múlt héten… - kezdte mondandóját Molly, mire Amanda félbeszakította.

- Mol, ezek a B-sek, ide járt az a két csaj - sziszegte halkan.

- Igen? Ja, jó… Tehát! Egy nagyszerű lehetőséget szeretnénk Amandával bemutatni előttetek. Megüresedett egy hely a karácsonyi produkciónkban (nem a legfontosabb szerep, de hálás), úgyhogy, ha valakinek kedve van csatlakozni hozzánk egy darab erejéig, akkor itt a vissza nem térő alkalom külön felvételi procedúra és minden nyavalya nélkül.

Sara természetesen rögtön jelentkezett, Molly arcára pedig azonnal ráfagyott a mosoly.

- Senki többet harmadszor? - kérdezte Amanda, majd pedig észrevették a matektanárunkat a folyosón. - Akit érdekel, írjon privát üzenetet Mollynak vagy nekem.

- Ha engem más dolog érdekel, akkor is lehet privát üzenetet írni? - kérdezte Henrik, mire legtöbben egy visszafojtott nevetéssel reagáltak.

- Köszi, a bohócra már találtunk szereplőt - kontrázott Amanda.

Az osztályban általános káosz alakult ki, ám nemsokára belépett a matektanárunk a terembe, hogy rendet tegyen. Miután mindenki elcsendesedett és előszedte a felszerelését, Henrik jelentkezett. Mindenki, beleértve a tanár urat, a legrosszabbra gondolt.

- Tanár úr, én azt a szorgalmi feladatot nem vágtam - mondta.

- Te gyökér, az nem szorgalmi volt, hanem rendes házi - szólt oda Khalid, mire ismét kitört mindannyiunkból a nevetés. Fura volt belegondolni, hogy pont Camilla és Helene távozásával vált ennyivel felszabadultabbá a légkör.

- Khalid nagyon jól mondja, de talán jobb ezt máskor kicsit szofisztikáltabban, ha kérhetném - válaszolta a tanár. - Henrik, melyik feladattal volt a probléma?

- Amiben azok a betűk voltak… Na, a GDP-s - csettintett.

- Abban valóban nem volt egyértelmű a kérdésfeltevés - tette hozzá Sara. Ez több szempontból is meglepő volt: egyrészt, eddig nem volt olyan feladat, amit ne tudott volna megoldani, másrészt pedig igazat adott Henriknek, az osztály leggyengébb tanulójának.

- Ha külön veszed a fogyasztásnál a háztartások fogyasztását és a kormányzat által elköltött pénzeket, akkor kijön az egyenlet mindegyik ismeretlennel - szóltam közbe, ugyanis elkezdtem megunni kettejük közjátékát.

Sara és a matektanár is döbbenten nézett rám.

- Kiváló meglátás, Nina - bólintott a tanár. - De legközelebb hagyd, hogy rájöjjenek a többiek is.

- Esküszöm, ha még egyszer elkezdi ezt a „legközelebb”-dumát, leütöm - suttogta Khalid, miközben a matektanár a digitális tábla felé fordult, hogy felírja a helyes egyenletet.

Az iskolából hazaérve egyenesen az emeletre rohantam, ugyanis kezembe akartam venni az új szövegkönyvet, hogy egy másik színű kihúzófilccel kihúzzam a saját mondataimat. Apa dolgozószobájába kopogtam be, és Cukor volt az, aki farkát csóválva üdvözölt az ajtóban. Apa egy kottaszerkesztő programba mélyedve barikádozta be magát az asztali gépe mögé.

- Apaaa? - kérdeztem egy kislányos hangsúllyal. - Tudsz nekem nyomtatni?

- Már megint mit kell? - sóhajtotta.

- A szövegkönyvet.

- De hiszen azt két hete nyomtattam ki - válaszolta értetlenül. Megigazította a szemüvegét és felállt, hogy papírt töltsön a nyomtatóba. - Elvesztetted?

- Nem, de lett benne néhány módosítás, illetve megkaptam a főszerepet - feleltem egy széles vigyor kíséretében.

- Ez komoly? Miért nem ezzel kezdted?

Apa csillogó szemekkel nézett rám, majd közelebb lépett hozzám, hogy megöleljen. Cukor is odajött mellénk, körbe-körbe ugrálva igyekezte felhívni magára a figyelmet, hogy ő is részesüljön a szeretetadagból.

- Mert így drámaibb volt a hatás - válaszoltam. - Átküldhetem akkor emailben?

- Persze, persze, nézem is… - Apa ismét a képernyőt kezdte el bújni. Hirtelen eltorzult az arca, és összeráncolta szemöldökét. - Jesszus, van itt még egy email, iskolai emailcímről. Nina, mit csináltál megint?

- Most esküszöm, hogy semmit - mondtam feltartott kezekkel. Apa továbbra is szigorú arckifejezéssel vizslatott, majd elkezdte hangosan felolvasni az üzenetet.

Tisztelt Szülők!

Amennyiben idejük engedi, szívesen beszélgetnék Önökkel lányuk, Nina Zara…

– Istenem, ez tuti a matektanár lesz. Ő volt ma ilyen túlbuzgó. Egyébként is, minek kell kiírni a teljes nevemet? Egy lányotok van, valószínűleg tudjátok, kiről van szó – forgattam a szemeidet.

– Ezt a Zarát még mindig nem értettem Stefan részéről, pedig már 16 év eltelt – dünnyögte apa, majd folytatta az email felolvasását. – Hol is tartottam? Ja, igen…

… Nina Zara Altberg Rybak pályaválasztását illetően. Tudom, bizonyára Önöknek is korainak tűnik még a kérdéskör, ám nem árt időben informálódni a lehetőségekről. Amennyiben élnének a lehetőséggel, kérem, keressenek fel ezen elérhetőségemen időpont-egyeztetés céljából.

Üdvözlettel:

Matthias Jensen

matematika szakos tanár, Hartvig Nissen Középiskola

- Ez a pasas teljesen őrült - nevettem fel.

- Most erre el kéne mennünk, mi? Különben egyest ad, vagy pikkelni fog rád az elkövetkezendő két és fél évben - morfondírozott apa.