10. fejezet

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm megértéseteket a blog ideiglenes szüneteltetésével kapcsolatban. Örömmel jelentem, hogy a hosszú kihagyás után ismét belemerültem Nina világába, fogadjátok sok szeretettel a legújabb részt!

Stine Larsen

* * *

– Én veled nem megyek sehova – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrve. Peter ezzel nem sokat törődve átlépett a kocsi felém eső ajtajához, kinyitotta, engem pedig egy hirtelen mozdulattal, a térdeim alatt fogva felkapott, és beültetett a sötétszürke BMW-be. Ijedtségemben zihálva vettem levegőt. Miután Peter eligazította térdeimet az ülésen és bedobta utánam az időközben földre esett iskolatáskámat, felém hajolt, hogy becsatoljon. Továbbra is értetlenül figyeltem a történéseket; az értetlenségem azonban hamar átcsapott dühbe. – Te teljesen megzavarodtál?

– Ninus, elég a hisztiből, nem gondolod? – dünnyögte Peter. Szigorú tekintettel meredt rám, majd becsukta a kocsiajtót, és átült a vezetőülésbe.

– A hisztiből sosem elég, ha az embert épp elrabolják! – visítottam.

– Ugyan, ne butáskodj. Ki akarna téged elrabolni? – nevetett fel gúnyosan Peter. – Egyrészt, rászállna a rablóra a sajtó, amiért celebgyereket tüntet el a Föld felszínéről. Másrészt pedig túl hangos vagy; ezt nem sok emberrabló viselné el huzamosabb ideig.

– Milyen jó akkor, hogy itt vagy te, az önfeláldozó rabló, aki egyébként nem is rabló…

– Nina, komolyan, nem tudnál három percig csendben maradni? – kérlelt Peter. Kérdésére csak rángattam egyet a vállamon. Peter elégedetten bólintott. – Kösz.

Elsőként a rádiót kapcsolta be, és csak utána az autó motorját. A rádióban egy rendkívül irritáló hangú műsorvezető beszélt arról, hogy lezárultak a nevezések az idei Melodi Grand Prix-re, szűkül a kör, ki képviseli majd Norvégiát a jövő évi Eurovízión.

Meg szerettem volna kérdezni Petertől, hogy merre megyünk, de inkább a táblákat figyeltem. Néhány kereszteződés után világossá vált, hogy a körgyűrűn kívüli, külvárosi rész felé haladunk. A rádióban időközben egy korábbi Melodi Grand Prix-dalt játszottak, Raylee-től a Hero-t. Anyukám régebben a konyhában, főzés közben szokta énekelni, igaz, csak a refrén ment neki fejből.

This time a different story

You're not gonna steal my glory

Some things you can't do for me

Won't let you come to my rescue

Oh-oh, I don't need a hero

I don't need a hero

Oh-oh, baby, look at me go

I don't need a hero

I don't need a hero, no

Sorry 'bout your ego

I don't, I don't, I don't need a hero

A dal elhangzása után elégedetten konstatáltam, hogy letelt a három perc csendszünetem.

– Nem tudtam, hogy az emberrablók Raylee-t hallgatnak.

– Én meg azt nem tudtam, hogy a magadfajta lányok is ilyen nyálas, önmegvalósító, férfiakkal leszámolós popzenére ropják – kontrázott.

– Nem is én hallgatom, hanem a családom révén ismerem. Tudod, nálunk általános Melodi Grand Prix-őrület van minden februárban.

Peter nem reagált magyarázatomra semmit, gépiesen kormányozta az autót, egyre kijjebb a belvárosból. Egy hirtelen mozdulattal kirakta jobbra az indexet, majd nagy szenvedések árán beparkolta az autót egy üres helyre.

– Kivenni már nem foglak. Kiszállás – utasított, én pedig egyre feszélyezettebben inkább engedelmeskedtem parancsainak. Nem sikerült eldöntenem, hogy ez az egész művelet legmélyen valahol viccesnek is tekinthető, vagy épp jobb lenne itt és most tárcsázni a rendőrség számát.

Egy világoskék színű, többszintes társasház előtt álltunk meg. Peter bezárta az autót, majd pedig a zsebében babrált egy másik kulcsot zörgetve. A társasház bejáratánál beírta kapukódot, engem pedig előreengedett az ajtóban. Meglepett a gesztus, hiszen azt sem tudtam, merre megyünk, illetve, hogy egyáltalán hol vagyunk. Tanácstalanul hátrafordultam Peterhez, aki jobbra, a lift felé biccentett. A liftbe beérve megnyomta a harmadik emelet gombját, de továbbra sem szólt semmit.

– Hova megyünk? – kérdeztem, igyekezve minél rövidebbre fogni a mondanivalómat, nehogy szükségtelenül felidegesítsem Petert.

– Haza – jelentette ki sztoikusan.

A lift egy halk pittyenéssel jelezte, hogy megérkeztünk a harmadik emeletre. Peter itt előre ment, és egy szűk folyosó végén lévő világosbarna ajtóhoz lépett, majd óvatosan kinyitotta azt. A táskámat szorongatva mentem utána. A küszöbön azonban megálltam, hogy levegyem a cipőmet.

– Merre voltál? – hallatszódott ki egy női hang a konyha felől.

– Anyuka, nyugi, itt vagyok – válaszolta Peter. – Hoztam egy vendéget is.

– Vendéget? – kérdezte rémülten a női hang. Peter hátrafordult felém, én pedig a táskám és kabátom letevése után beléptem a konyhába.

Peter anyukája velem egymagas, sötétszőke hajú és vékony volt. Egy sötétzöld garbót és színben abszolút hozzá nem való farmernadrágot viselt. Világoskék szemei riadtan a konyhapult és a tekintetem között cikáztak.

– Anyuka, ő itt Nina. Stefan húga – mondta Peter. Egy pillanatra lefagytam, hiszen ugyan sokan és sokszor mutattak már be embereknek, Stefan húgaként még soha senki nem definiált; általában mindig valamelyik szülőm jelentette a hivatkozási alapot. Mivel Peter anyukája továbbra is zavartan bámult rám, jobbnak láttam kezet nyújtani.

– Nina Rybak vagyok – mondtam egy bátorító mosoly kíséretében. Szemem sarkából figyeltem, ahogy Peter idegesen monitorozza a történéseket. Anyukája világoskék szemei azonban megenyhülni látszottak.

– Persze! A te anyukád van a tévében péntek esténként, ugye? – mosolyodott el. Peter megkönnyebbülve felsóhajtott, és levette magáról a bőrkabátját. Az alatta lévő rövidujjú póló tökéletesen kiemelte izmos felkarját. Peter a folyosón lévő tükör előtt állt, haját igazgatta.

– Így van – válaszoltam zavartan, mikor ráeszméltem, hogy illene reagálnom Peter anyukájának kérdésére, ahelyett, hogy a fiát bámulom.

– Nem hasonlítasz rá túlságosan – állapította meg, mire halkan felnevettem.

– Valóban nem, külsőre inkább apukámra hasonlítok – tettem hozzá.

– Meg belsőre is – szólt Peter a folyosóról.

Nyomasztott, hogy ennyire átlát rajtam, illetve, hogy nyilvánvalóan jobban ismer engem, mint én őt. Általában mindez nem szokott különösebben zavarni, hiszen megszoktam, hogy legtöbben a bulvárújságokban megjelent információmorzsákból ítélve élnek abban az illúzióban, hogy ismernek. Peter azonban tényleg ismert valahonnét. Nem tudtam eldönteni, hogy annak idején abból a néhány futólagos bájcsevejtől van-e így, vagy pedig Stefan osztott-e meg túlságosan sok információt rólam. Annak, hogy mindez mennyire zavart, azonban legkisebb jelét sem akartam mutatni, hiszen Peter anyukáján továbbra is az látszott, feszélyezi a szituáció, hogy itt vagyok. Ezzel mondjuk nincsen egyedül, hiszen nekem sem volt továbbra halványlila gőzöm, pontosan mit is keresek itt.

– Én úgy emlékeztem, hogy Stefannak sokkal fiatalabb húga van – mondta, miközben próbálta összerakni az előzetesen rólam alkotott képet.

– Hat év van köztünk – válaszoltam.

Szerencsémre időzözben Peter is előkerült a folyosóról.

– Nem ülünk le? – mutatott befelé, a nappaliba.

– Igazad van, igazad van – csettintett az anyukája, majd a konyhában lévő vízforralóhoz nyúlt. – Kértek teát?

– Köszönjük, az nagyon finom lenne – próbáltam meg elővenni illedelmesebbik oldalamat. Peter nem szólt semmit, csupán leült a nappaliban lévő kanapéra, majd elővette a mobilját, és elkezdett egy üzenetet pötyögni rajta. Miután körülnéztem a kis nappaliban, óvatosan leültem mellé.

– Te minek hoztál ide? Tudom, hogy nem küldhetsz nekem üzenetet, de ha azért van mindez, hogy előadd magadat jófiúként, miközben… – mondtam halkan, ám Peter közbevágott.

– Miközben mit? Azt hiszed, hogy anyám szeme láttára foglak megdugni itt a nappali közepén? – sziszegte. – Tényleg ostobább vagy, mint gondoltam.

Idegesen pillantottam a konyha felé, ellenőrizve, hogy Peter anyukája valóban nem hallja a nappaliban folyó, igencsak kellemetlen témájú beszélgetést. Szerencsénkre gyanútlanul válogatta a teafiltereket.

– Megbolondultál? Tudod, nem kellene ilyen dolgokat felhozni, ha értelmesen megmondanád, mi a célod velem – feleltem. Peter dühösen zsebre vágta a mobilját.

– De hiszen mondtam már. Megbeszéltük a múltkor, hogy ma este énekelni fogsz nekünk a klubban.

– Mi van? Énekelni? Nem csak arról volt szó, hogy elmegyek? – kérdeztem döbbenten.

– Na, pont ettől tartottam én is. Bár a többiek nem kételkedtek a művészi képességeidben, én azért előtte hallani szerettem volna a produkciót. Ezek szerint joggal – sóhajtott fel Peter.

Anyukája időközben előkerült a konyhából, három gőzölgő teáscsészével.

– Nem tudtam, milyen tea a kedvenced, Nina, így behoztam az egész dobozzal – mondta mosolyogva.

– Talán a zöld tea lenne most való Ninának, az jó a hangszálakra – jelentette ki Peter, majd megkérdezésem nélkül belerakott egy teafiltert a forró vízbe.

– Hozok bele mézet, az is jó a torokra – ugrott fel Peter anyukája, majd kifutott a konyhába.

– Milyen dalt kellene? Remélem, nem valami bonyolult, amit nem tudok elénekelni – pánikoltam.

Bolondok mind! Hogy is képzelték, hogy a beleegyezésem nélkül „leszerződtetnek” egy ilyen nyilvánosság előtt zajló buliba, azzal a céllal, hogy majd jól leégetik a Rybak-lányt, mondván, „na, ez sem tud énekelni”. Őszintén szólva, ez a terv még rosszabbul is hangzana, mint Peter az imént felvetett ötlete. Na jó, azért annál mégsem, de nem túlságosan lelkesít ez az új felállás sem. Szívem a torkomban dobogott, és el sem tudtam képzelni, hogyan másszam ki ebből a szituációból, anélkül, hogy bármi baj történjen rám nézve.

– A Rémálomról lenne szó. Tudod, amit múltkor mutattam a kocsiban – magyarázta Peter. – Egyrészt, olyan szólistára van szükségünk, aki akcentus nélkül énekel, másrészt pedig az sem árt, ha az illető legalább a hangok 75%-át eltalálja.

Peter anyukája visszajött a nappaliba, kezében a mézzel. Riadtan rám pillantott, miután lerakta az asztalra a mézes üveget.

– Ne haragudj, most jöttem rá, hogy még be sem mutatkoztam rendesen – kapott a fejéhez, majd kezet nyújtott. – Annyira megzavarodtam, hogy tényleg te vagy… Rita Olafsen vagyok. Tegeződjünk, jó?

– Köszönöm szépen – fogadtam el kinyújtott kezét. – Nina.

– Nos, most, hogy mindenki ismer mindenkit, rátérhetünk végre a lényegre? – türelmetlenkedett Peter. Eddig is tudtam, hogy nem a tiszteletkörök legnagyobb rajongója, ám kezdett felettébb idegesítővé válni a nyughatatlansága. Zöld szemeit az enyéimbe mélyesztette. – Az a pletyka járta régebben, hogy a művésznő tud kottát olvasni.

– Az attól függ, mennyire összetett az a kotta – bizonytalanodtam el. – Már négy éve nem járok zeneiskolába, illetve szolfézsra, úgyhogy azóta nagyon ritkán került a kezembe kotta. Csak akkor szoktam játszani, ha valami családi rendezvény van.

– Megteszi az is, ha tudod, melyik az eleje és melyik a vége – biccentett Peter, majd felállt, hogy kivegyen valamit a folyosón leszórt táskájából.

– Te is hegedülsz, mint apukád? – kérdezte Rita, miután kettesben maradtunk a nappaliban.

– Szívesen mondanék erre igent, de hozzá képest én sehol sem vagyok. A szüleim nem is erőltették soha – magyaráztam. – De igen, ha kapok rá elég időt, és rá is szánom magamat, akkor még valamit ki tudok hozni magamból.

– Na, akkor most is szánd rá magadat – mondta Peter, miután visszaért, kezében egy papírral, továbbra is mélyen a szemembe nézve. – Még hegedülnöd sem kell hozzá.

Remegő kézzel vettem el tőle a kottát. Annyira izgultam, hogy a sok hangjegy és módosítójel egy végeláthatatlan káosznak tűnt, szabályosan úgy éreztem magamat, mint egy zeneiskolai év végi vizsgán. Amíg próbáltam rendezni a soraimat, Peter egy pillanatra ismét kifutott a nappaliból, hogy behozza gitárját.

Járom a várost, földet fürkészve

Felnéznék, de többé nem látlak már

* * *

Csütörtök este

Mindenki másnak világa színes

Élnek a mának, míg én a múltban

– Na jó, elég ebből – jelentettem ki, lekapcsolva a háttérben szóló zenét.

Az egész délutános próba után már nem volt idegzetem tovább hallgatni a kérdéses dalt. Peter autójában ültünk, nem voltunk messze a minikoncert helyszínéül szolgáló bártól. Az esti sötétség már beborította Oslo utcáit, a mellettem ülő Peter arcát is csak a félhomályban láttam. Zöld szemei visszaverődtek az utcai lámpák fényében. Úgy éreztem, innen nincs tovább, muszáj mindkettőnknek leterítenie a lapjainkat. Meguntam a kétértelműséget és a mellébeszélést, és legfőképpen belefáradtam az örökös hazudozásba, ami lényét kísérte.

– Biztos, hogy menni fog? – kérdezte Peter. Hangjában a szokásos gőg és felsőbbrendűség helyett higgadtságot, illetve némi aggódást véltem felfedezni.

– Peter, mielőtt bármit is elénekelnék, beszélnünk kell – hadartam. – Szeretném tudni, mire megy ki ez az egész.

– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza. Idegesen sóhajtottam egyet; kedvem lett volna ordítva válaszolni, lereagálva értetlenségét, de erőt vettem magamon.

– Hogy mi a célod velem. És most nagyon szépen kérlek, értelmes választ adj a kérdésemre, ne flegmázz, hogy „az a célom, hogy elénekeld azt a dalt” – mondtam, némileg utánozva hanghordozását.

Peter idegesen a hajába túrt, majd pedig kényszeredetten elnevette magát.

– Hát jó, ha tényleg erre vagy kíváncsi… – mondta, majd pedig kicsatolta a biztonsági övét, hogy teljesen szembe tudjon velem fordulni. A várt magyarázat azonban elmaradt, továbbra is csak szuggesztíven bámult rám.

– Peter, ne szívass, miért nem lehet normálisan vála…

Nem hagyta, hogy végig mondjam a mondatomat. Kezével hátulról magához húzta a nyakamat, majd pedig vad csókolózásba kezdett. Szemeimet reflexből behunytam, és próbáltam felvenni az ütemes tempót, amit ajkai diktáltak. Mindennemű értelmes gondolatom elszállt abban a pillanatban. Peter a kezével, amellyel a nyakamat fogta, beletúrt a hajamba, én pedig kicsatoltam magamat a biztonsági övemből, hogy ne féloldalasan, kényelmetlenül kelljen viszonoznom csókját. A művelet közben résnyire kinyitottam szemeimet, és arra lettem figyelmes, hogy az utcai lámpák sárgás fénye mellett egy kék-piros, villódzó fény tűnt fel a távolban. Fejemmel óvatosan a villogó fény felé fordultam, ajkait el nem engedve. Peternek azonban feltűnt, hogy figyelmemet nem teljes mértékben neki szentelem, így ő is a fény irányába pillantott. Idegesen elhajolt tőlem.

– Hú, a rohadt életbe… Nina, menj. Most azonnal – utasított halkan.

– De én veled akarok…

– Nina, ne hülyéskedj – szakított félbe. – Ez egy rendőrautó. Azt akarod, hogy itt találjanak téged? Azt akarod, hogy miattad is bajba kerüljek?

– Nem – mondtam, miközben egy könnycsepp gurult le az arcomról.

– Szállj ki. Most! – emelte fel a hangját Peter, majd megnyomott egy gombot, amitől kinyílt az autó felém eső ajtaja.

Gondolkodás nélkül felkaptam az iskolatáskámat, és a rendőrautóval ellenkező irányba kezdtem el rohanni. Közben hátra-hátranéztem, így észrevettem, hogy a járőrkocsi megáll a sötétszürke BMW mellett, és két fegyveres rendőr száll ki belőle. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lassítottam lépteimen, nehogy a rendőrök gyanút fogjanak egy látszólag menekülő tinilány láttán. Még egyszer hátrafordulni azonban nem mertem. Zihálva haladtam a legközelebbi buszmegálló felé, ami két utcasarokkal volt arrébb. Nem is tudtam, hogy melyik busz indult onnan, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Egy célom volt: eltűnni innen, minél gyorsabban, a lehető legkisebb feltűnés nélkül.

Mikor odaértem a kérdéses buszmegállóhoz, a kijelzőn láttam, hogy egy irányban megfelelő buszjárat öt perc múlva indul. A buszra várakozva, a táskámat szorongatva hirtelen elkapott egy remegés, amely végigkísért a hazáig vezető utamon. Azt sem tudtam, hány megállót kellett utaznom a busszal, csupán az Oslo-fjordot figyeltem, hogy éppen milyen távol vagyok a víztől. Riadtan kémleltem minden egyes felszállót, attól tartva, egy civil rendőr mégiscsak észrevett és engem is bevisz a rendőrségre. Félelmem természetesen alaptalan volt; valamennyi utas a saját gondolataiba süppedve nyomogatta az okostelefonját vagy épp bámult kifelé az ablakon, mit sem törődve azzal, hogy épp egy szirénázó rendőrautó viszi el azt a személyt, akitől életem első csókját kaptam.

Amint egy ismerősen csengő megállónevet mondtak be a busz hangosbemondóján, felálltam, és megnyomtam a leszállást jelző gombot. Végig az járt a fejemben, hogy vajon Peter a letartóztatás épp melyik fázisában van: még bilincsben ül a rendőrautóban, vagy már a rendőrkapitányságon faggatják. A buszról leszállva lehajtott fejjel haladtam a házunk felé, nem volt kedvem véletlenül belebotlani a szomszédok közül valakibe. Mivel este hét már jócskán elmúlt, az esti sötétségben csak néhány házból szűrődött ki némi fény.

Azt éreztem, hogy egy párhuzamos univerzumok között mozgok: van az én világom, amelyben található az iskola, a színjátszókör és minden egyéb, ami a mindennapjaimat alkotja, és van Peter, és ami hozzá kapcsolódik, a koncert, a dal, a gitár, a síugrósánc kilátója, de még a tea is. Ez utóbbi ajtaja azonban számomra ezennel örökre bezárult. Petert ugyanis letartóztatták, és amennyiben belátható időn belül ki is szabadulna, akkor sem tud velem más módon kapcsolatba lépni, mint a mai „elrablás”. A helyzet abszurditása teljességgel letaglózott.

Saját ajtónkhoz érve egy mély sóhajtás keretében kerestem elő a lakáskulcsomat. A zár kattanása után gépiesen nyitottam ki az ajtót. A lehető legkisebb zörejt keltve vetettem le a kabátomat és a cipőmet, anya azonban így is meghallotta, hogy hazaértem.

– Na, sikerült befejeznetek a kiselőadást? – kiabálta a nappaliból.

– Nem a könyvtárban voltam – jelentettem ki, mikor beljebb értem. Anya rezzenéstelen arccal bámult rám, majd letette az addig ölében lévő laptopot, olvasószemüvegét pedig a feje tetejére tolta.

– Tessék? – kérdezte olyan higgadtsággal a hangjában, hogy az már-már ijesztő volt.

– Anya, én most csókolóztam életemben először… – mondtam.

Mondatomat azonban nem tudtam befejezni, ugyanis az tűnt fel, hogy apró könnycseppek gurulnak le az arcomról. Anya arckifejezése megenyhült, laptopját arrébb lökve a kanapé mellé eső részére mutatott, jelezve, hogy üljek mellé. Amikor ezt megtettem, olyan elemi szintű sírógörcs lett úrrá rajtam, hogy anya egy pillanatig azt hitte, meg fogok fulladni.

– Nina… Nyugodj meg… Nincsen semmi baj – próbált megnyugtatni. Világoskék szemeivel bátorítóan nézve törölgette le a záporozó könnycseppeket. – Legközelebb ne találj ki ilyen butaságot a könyvtárazással. Miért nem mondtad el, hogy szerelmes vagy?

– Mert… Mert én nem vagyok az… Vagy nem tudom – hüppögtem. – Meg egyébként sem szabad pont belé szerelmesnek lennem.

– Peterről van szó, ugye? – kérdezte anya. Nem mertem a szemébe nézni, így némán bólintottam. – Nina, remélem, tudod, hogy bár biztosan nagyon megnyerő fellépése van Peternek, ez…

– Megnyerő? – szakítottam félbe. – Épp ellenkezőleg. Egy utolsó bunkó szemétláda, aki mégis mindenre odafigyel, amit mondok neki, elvisz teázni, őszintén érdekli, mi van velem, és mindennek ellenére soha többet nem fogom látni!

– Mi történt? Összevesztetek? – kérdezte anya, döbbenten.

– Anya, letartóztatták! – kiáltottam sírva.

– Most?

– Igen… Vagyis ma… Amikor ültünk a kocsiban… És énekeltem, és… – magyaráztam, de ismételten sírásba fulladt a mondandóm.

– A rendőrök igazoltattak téged is? – szólalt meg anya néhány másodperc csend után.

– Hát persze, hát persze… Titeket csak ez a szempont érdekel – válaszoltam sértődötten. Elővettem a nadrágzsebemből egy zsebkendőt, hogy kifújjam az orromat, és újra erőt vegyek magamon. – Eddig is el volt tiltva tőlem, miattad és az összes kavarógép, mint Fladen, Camilla és Helene miatt, de most már semmilyen módon, soha többet nem fogok tudni még csak beszélni sem vele.

– Természetesen érdekel, hogy az elkövetkezendő fél órában számíthatunk-e bármilyen rendvédelmi szerv megjelenésére, akik a fiatalkorúak börtönébe vinnének valami vélt vagy valós bűncselekmény miatt – emelte fel anya a hangját. Mélyen sóhajtott. – Nina, a lányom vagy. Én semmi mást nem szeretnék, csak azt, hogy soha ne essen bántódásod. Mert fontos vagy nekünk. Tinédzser vagy, természetes, hogy lázadsz a féltésünk ellen, és ez így van rendjén. Egy bizonyos fokig! Ugyanis ez, amit Peter csinál, túlmegy az élet által engedélyezett játékszabályokon. Egyelőre még nem vagy abban a szituációban, hogy minden döntést magad hozz meg. Ezek szerint, joggal.

– Esélyt sem adtatok Peternek, hogy bebizonyítsa, milyen valójában – vágtam vissza.

–Nina, ha az ember szerelmes valakibe, nem a valóságot látja, hanem azt, amit látni akar – mondta anya, egy fokkal higgadtabban, mint korábban. – Nem azt mondom, hogy Peter megvezetett téged, ezt nem állítottam soha. Hiszen, ha még jól emlékszem a Stefannal előadott legutóbbi „igazságotokra”, tisztában voltál azzal, milyen ember ő. Nagyon kedves tőled, hogy te megadtad neki azt az esélyt, amit szerinted mi nem.

– Mit szeretnél ezzel mondani?

– Azt, hogy minden okkal történik. Van, akin már nem lehet csak a szép szóval, vagy bizonyos esélyek megadásával segíteni. Ez a mai nap bizonyítéka annak, hogy idővel le kell zárnod neked is a történteket, és elengedned Petert, hogy tovább tudj lépni egy olyan fiúval, aki hozzád való, és arra érdemes.

– Soha nem fogom Petert cserben hagyni – jelentettem ki, könnyeimmel küszködve.

– Nina, én megértem, hogy jelenleg így érzed, és ez teljesen rendjén van…

– Akkor állapodjunk meg abban, hogy én ezt így érzem, ez így fog maradni, és sem neked, sem apának, sem Stefannak, sem senkinek nincs ebbe beleszólása! – kiáltottam, majd felpattantam a kanapéról és egyenesen az emeletre masíroztam, bevágva magam után a szobám ajtaját.