11. fejezet

Sziasztok!

Remélem, hogy már vártátok a legújabb fejleményeket! Sajnos az elmúlt két hónapban államvizsga és általános öltettelenség miatt nem tudtam sokáig haladni az új fejezettel, de jobb későn, mint soha. Illetve ezúton szeretném megköszönni még egyszer a Best of Wattpad HUN közösségének, hogy a 2021. január-februári fordulóban a Fanfiction kategória harmadik helyezését értem el.

Jó olvasást kívánok az új részhez, és nagyon örülnék, ha hagynátok nyomot magatok után és visszajeleznétek, mi a véleményetek a történetről. :)

Stine Larsen

* * *

Hétfő

Az egész hétvégét a szobámban töltöttem, még enni sem mentem le. A kutyánkon, Cukron kívül senkit sem engedtem be, őt is leginkább azért, hogy megtanítsam arra, hogy hozzon fel nekem a konyhából gyümölcsöt vagy egy zacskó kekszet; inkább kevesebb, mint több sikerrel. Cukor nem buta kutya, de sajnos ahhoz mégsem bizonyult eléggé intelligensnek, hogy kizárólag szavak alapján megértse, mire kérem, ugyanis nem mehettem le megmutatni neki, mi lenne a feladat. Az akció sikertelensége ellenére a kutyánk társasága volt az egyetlen, ami színt vitt a hétvégémbe. Szombaton a szüleim még próbálkoztak, hogy bekopognak az ajtómon, szólnak, hogy kész az ebéd, illetve a vacsora, de egyik hívásukra sem reagáltam. Egész egyszerűen nem voltam kíváncsi rájuk és az előítéleteikre. Biztos voltam benne, hogy amint leülök az étkezőasztalhoz, kapok egy újabb hegyibeszédet a Peterrel való találkozásom miatt, kiegészítve egy szobafogsággal. Nos, ez utóbbiban még segítettem is nekik, nem kellett egyszer sem mondaniuk. Vagy gondolniuk.

A hétfő, pontosabban a tanítás közeledtével azonban esedékessé vált, hogy önkéntes karanténomat feloldjam és elmenjek suliba. Hogy ne kelljen a szüleimmel összefutnom, felhúztam az ébresztőórámat hajnali ötre, majd kimentem a fürdőszobába zuhanyozni. Kihasználtam, hogy a szokásos kapkodás helyett bőven van időm, így kényelmes tempóban készülődtem, még a hajamat is besütöttem anya hajgöndörítőjével. Mivel mindennel végezve még mindig csak háromnegyed hat volt, visszamentem a szobámba, ahol összepakoltam az iskolai dolgaimat – nagy unalmamban még a történelem munkafüzetem hiányzó feladatait is kitöltöttem – majd felöltöztem. Óvatosan léptem ki a szobám ajtaján, ellenőrizve, hogy a szüleim hálószobájából továbbra sem szűrődik-e ki fény vagy hang. Mivel nem hallottam semmilyen mozgolódást, elindultam lefelé a konyhába, hogy csináljak magamnak valami reggelit, ugyanis az éhségsztrájkomat kezdtem megunni.

A konyhába érve azonban nem várt meglepetésvendég fogadott.

– Hát te mit keresel itt? – kérdeztem döbbenten.

– Na, szuper, nem haltál éhen, ezt is kipipálhatjuk – mondta Stefan, miközben Cukrot simogatta. – Válaszolva a kérdésedre: ha még rémlik, ez ugyanúgy az én szüleim háza is.

– Itt aludtál? – értetlenkedtem. Teljesen el is felejtettem, hogy eredetileg müzliért indultam volna.

– Reméltem, hogy elcsíplek, ha már anyáékat jegeled – nézett rám megrovóan a bátyám.

– Mert nem érdekel a fejmosásuk és a morális felsőbbrendűségük – válaszoltam, miközben a müzli dobozából próbáltam az utolsó darabokat kihalászni.

– Az meg sem fordult abban az okos kis buksidban, hogy ha te a vélt saját felsőbbrendűségeddel és felnőttes viselkedéseddel normálisan eléjük állsz, és elmondod, mi a helyzet, akkor a kioktatásuknak csak egy sokkal mérsékeltebb változatát kell végighallgatnod? – szegezte nekem a kérdést Stefan, mire majdnem kiejtettem a kezemből a müzlistálamat.

– Cserében hallgathatom a te okoskodásodat, igazad van, ez így sokkal jobban megéri nekem – mondtam, miközben a hűtőhöz nyúltam, hogy kivegyem a tejet.

– Nina, elég volt, ezt most a lehető legkomolyabban mondom – emelte fel a hangját Stefan, majd egy erős mozdulattal becsapta utánam a hűtő ajtaját. Cukor ijedtében felugatott, a hűtőben lévő üvegek az ütés következtében összekoccantak, hangosabban, mint azt gondoltuk volna, ezért gyorsan kinyitottuk a hűtőajtót, ellenőrizve, hogy biztosan nem tört-e össze semmi. Miután nyugtáztuk, hogy minden ép, Stefan ijedt arckifejezését ismételten felváltotta a dühhel teli ábrázat. – Hányszor beszéltem neked Peter zavaros ügyeiről?

– Többször, mint amennyiszer érdekelt – jelentettem ki, majd helyet foglaltam a müzlistálammal az étkezőasztalnál. Unottan öntöttem ki egy kis tejet hozzá, a bátyám azonban ezúttal sem volt vevő a szarkazmusra.

– Most olyat fogsz csinálni, amit eddig életedben még soha.

– Éspedig? – kérdeztem kíváncsiskodva.

– Bekussolsz, végig hallgatsz és cinikus megjegyzéseidet magadban elraktározod – válaszolta Stefan, rezzenéstelen arckifejezéssel. Beleegyezésként megrántottam a vállamat, majd pedig végre nekiálltam a müzlimnek. Egy, a falon lévő órára vetett gyors pillantás után megállapítottam, hogy mindezt megtehettem volna akár hét perccel korábban, ha Stefan éppen nem itt és most tervezne elküldeni melegebb éghajlatra. A bátyám vett egy nagy levegőt, fájdalmas pillantást vetve rám; mintha neki lenne nagyobb félnivalója az előttünk álló beszélgetéstől. – Szóval… Na… Jó. Tehát, az van, hogy én bíztam benned. Nemcsak én, hanem anyáék is, de erről majd később. Nem azért mondtam el a házkutatásos sztorit, hogy egy jót szórakozz, hanem hogy tanulj belőle. A drogok sokkal veszélyesebbek, mint te azt gondolnád. Persze, most azt érzed, hogy Peter milyen kúl és menő gyerek…

– Stefan, ne haragudj, de azt hiszem, a te érdekedben szólok, hogy a kúl szót legalább tíz éve nem használják a normális emberek – tettem hozzá halkan

– Azt mondtam, a cinikus megjegyzéseidet ezúttal megtartod magadnak – mondta Stefan, lassan és tagoltan. – Milyen színésznő leszel így, ha nem vagy képes a rendező utasításait észben tartani?

– Te nem vagy rendező – válaszoltam, miközben a szám még félig tele volt müzlivel.

– De karmesternek tanulok, és az majdnem ugyanaz – hadarta Stefan. – Visszatérve az eredeti témához,…

– Kár… – dünnyögtem félhangosan, továbbra is a müzlimet kavargatva.

–… a drogok emberek életét teszik tönkre. Elhiszem, hogy Peter, a nagy hős, eldicsekedett azzal, hogy az anyukája megsegítésére keresi a pénzt. Ezt adott esetben el is hihetjük neki, nagyon szép és dicséretre méltó viselkedés, jár érte a taps. Na de azt is megemlítette, hány embert juttatott az anyagi csőd szélére? Hány ember élete ment tönkre a függőségtől? Hány vevőjét verte majdnem péppé, amikor azok nem tudtak fizetni? Ugye, nem? Csak mert ilyen oldala is van ám a dolognak. Illetve, amit most fogok mondani, az nagyon nem fog tetszeni, de valakinek eléd kell tartania azt a nyavalyás tükröt végre. Előbb viszont kérdeznék tőled valamit, amire a lehető legkomolyabban kérem, hogy őszintén válaszolj. Cserében én is őszintén megígérem, nem mondom el anyáéknak.

– Én meg azt mondtam el neked vagy húszmilliószor, hogy nem drogoztam. Tényleg nem. Semmit. Még a füves cigijébe sem szívtam bele, amikor felvitt a Holmenkollen-kilátóba – magyaráztam.

– Ezek nagyon jó hírek, de igazából nem erre akartam kilyukadni – mondta Stefan. Idegességében inggombjait tekergette.

– Hanem?

– Hát, hogy… Bakker, ez rettenet kínos. – Stefan zaklatottan beletúrt a hajába, majd sóhajtott egy nagyot. – Lefeküdtetek?

– Hogy mi van? – harsantam fel, kiejtve a kezemből a müzliskanalamat. Cukor védelmébe véve ugatott egyet. – Fúj, nem. Milyen kérdés ez? Nem is aludtam ott nála.

– Szexelni nem csak este lehet – magyarázta a bátyám.

– Várj, te most kioktatsz éppen, vagy felvilágosító órát tartasz? – értetlenkedtem, valószínűleg hangosabban a kelleténél, mivel a szüleink egyszer csak ott termettek. Stefan arca teljesen lefehéredett. Még én is kicsit kínosnak éreztem ezt az egész témakört. Mindenemet odaadtam volna azért, hogy a szüleim témát váltsanak.

– Stefan, te most pontosan mit is csinálsz itt? – kérdezte anya gyanakvóan, majd felém fordult. – Neked is szia, Nina. Azt hittem, ezen a beszélgetésen mi már túl vagyunk.

Apán láttam, hogy a biológiai órája szerint túl kora van még az efféle bonyolult, mindazonáltal felettébb kellemetlen diskurzusokhoz, így ő inkább Cukornak töltött egy kis tápot a tálkájába.

– Igen, de… – próbálkoztam menteni a menthetetlent. A bátyám szuggesztíven bámult rám, jelezve, hogy jól gondoljam meg, miképpen fejezem be a mondatomat. – Ez nem felvilágosítás akar lenni, hanem… Fejmosás.

– És, jutottál valamire? – kérdezte anya Stefantól, mintha én ott sem lennék.

– Nem akarjuk befejezni ezt a melodrámát lassacskán? – szóltam közbe, mire mindenki abbahagyta, amit épp csinált és döbbenten felém fordult. – Igen, én voltam a hülye, igen, nem kellett volna Peterrel kapcsolatba lépni, igen, átvágtam mindenkit, igen, csalódtatok bennem ismét, igyekszem, hogy ne forduljon elő többet ilyen, blablabla, pont, kész, ennyi.

– Ééés… – mondta Stefan, idegesítően okoskodó pedagógusokat is megszégyenítő hangnemben, tovább szuggerálva az együttműködésemet.

– És ne haragudjatok – nyögtem ki.

Apa arckifejezése némileg felderült; anya szemein láttam, hogy megkönnyebbült az általam nem gyakran használt szavak hallatán, ám természetéből fakadóan nem hagyta, hogy ez mindenki számára rögtön láthatóvá váljon. Ehelyett inkább odalépett mellém, vállamra téve a kezét.

– Forrócsokit?

– Igen, köszi, az jól esne – válaszolta apa, mire mindannyian felnevettünk, hiszen nem őt kérdezték.

Mosolyogva bólintottam én is. Anya csak óvatos rosszallással megrázta a fejét, és a kávégéphez fordult, hogy beletegye a forrócsoki elkészítéséhez szükséges kapszulákat. Stefan, miután szüleink épp nem figyeltek oda, alig hallhatóan azt suttogta felém: „még nem végeztünk”. Megjegyzésére szemeim forgatásával reagáltam, ám valójában egyáltalán nem lepődtem meg. Túl szép lett volna, ha az egész témakört ennyivel lezárhatnánk.

A forrócsokik elfogyasztása után felmentem az emeletre az iskolatáskámért. Visszafelé menet a lépcsőn pihenő Cukrot megsimogattam, ám hamar felfigyeltem a konyhából kiszűrődő beszélgetésfoszlányra.

– A mi hibánk volt. Túlságosan el voltunk foglalva mindketten az apád féltékenykedése körüli vitával és nem figyeltünk rá eléggé – hallatszódott anya hangja, amit kulcszörgés követett. – Mindegy, ezt majd megtárgyaljuk később, most el kell vinnem a suliba.

– Nem kell, majd én elviszem. Úgyis 8:30-tól van órám az egyetemen – mondta Stefan.

– De nekem az iskolába vidd, ne a cukrászdába – tette hozzá apa, arra a nyári esetre utalva, amikor a bátyámnak kellett volna elvinnie az okmányirodába új útlevelet csináltatni, mert anyáék valami délelőtti beszélgetős műsor felvételén voltak. Túl korán indultunk el, ezért beültünk előtte egy kávézóba, ahol azonban a borzasztó lassú kiszolgálás miatt lekéstük a lefoglalt időpontot, így apának kellett elvinnie ismét, két hét elteltével.

– Mint utóbb kiderült, úgysem engedték volna megcsináltatni az útlevelét, mert ahhoz az egyik szülő aláírása kellett volna – magyarázkodott Stefan.

Szótlanul, iskolatáskámmal a vállamon beálltam a konyhaajtóba, jelezve, hogy a hátam mögött folytatott beszélgetésnek ezennel vége. A bátyám autójába beülve mindketten intettünk egyet búcsúzóul, Stefan pedig tolatás közben ismét rákezdett a mondókájára.

– Ott tartottunk, hogy egy számodra igencsak kellemetlen tényt kell közölnöm veled – mondta, meredten a visszapillantó tükörbe nézve.

– Stefan, én őszintén értékelem, hogy ismét belemártottad magadat a történetbe az érdekemben, de…

– Nincs de – szakított félbe a bátyám, majd pedig kihajtott a kocsibejárónkról az útra. – Akármennyire is eljátszotta neked a jófiú szerepét, Peter nem így bánik a lányokkal alapvetően.

– És ezt te mégis honnan tudod? – vontam kérdőre dühösen.

– Talán onnan, hogy tizenhat és tizenkilenc éves kora között osztálytársak voltunk és finoman fogalmazva, nem egy meg két csajt láttam az oldalán.

– Akárhányszor találkoztam vele, sosem… Jó, a módszerei nem minden esetben voltak kifogástalanok, de kénytelen volt ilyen eszközökhöz folyamodni, mivel anyáékkal teljesen rászálltatok – magyaráztam. Stefan kínjában felnevetett.

– Miért, mit hittél? Hogy rózsaszirmokat fogunk szórni a BMW-je után, mikor elvisz téged az első randidra? – mondta erőltetett nevetéssel. – Nina, hidd el, tudom, milyen érzés ez. Az első nagy ő. Akivel ha vége, utána azt érzed, soha többet nem kell neked senki más. Főleg, ha igazából el sem kezdődött úgy igazán, és motoszkál benned a „mi lett volna, ha”. Ez teljesen normális, de ne felejtsd el, hogy Peter számára valószínűleg csak egy eszköz voltál. Akivel egy kis ideig jól érzi magát, de semmi komoly dolgot nem akar tőled hosszabb távon. Azt is tudom, hogy kegyetlenül fáj ezt hallani. Viszont jobb, ha tőlem tudod meg az igazságot, nem valaki mástól.

A bátyám szavai teljesen letaglóztak. Miért tenne valaki ilyet? Főleg velem? Peter nagyon is tisztában volt a kockázatokkal, amit a velem való találkozások jelentettek; ha csak egy kis szórakozásra vágyna, talált volna mást is erre a célra. Vagy nem?

Szótlanul haladtunk egyre beljebb Oslo belvárosa felé. Stefan néha oldalra pillantott; nem tudtam eldönteni, hogy a jobb oldali tükröt nézi, vagy azt ellenőrzi, sírok-e.

– Tudsz róla valamit? – törtem meg a csendet, amikor meg kellett állnunk egy piros lámpánál.

– Már miért tudnék valamit – hadarta Stefan, nem túl meggyőzően. Egyszerűen teljesen amatőr volt a hazudozásban; ilyenkor mindig azt éreztem, mi ketten valójában nem is vagyunk testvérek. Megpróbáltam a szemébe nézni, hogy meggondolja magát, és mégis elszórjon egy információmorzsát. Stefan sóhajtott egyet. – Jó, de, tudok. Andreas az egyik edzőtermi haverjától hallotta, hogy előzetesben van, és gyorsított eljárásban akarják bíróság elé állítani.

– Ilyenkor lehet be lehet menni meglátogatni? – kérdeztem, mire a bátyám ijedtében majdnem sávot váltott.

– Nina, te amúgy ilyenkor hallod magadat kívülről? A lehető legkomolyabban kérdezem: normális vagy? – kiabált.

– Jó, jó, ne ordítozz, nyilván nem mennék be a rendőrségre. Nem vagyok ennyire debil, hogy a sulis balhé után még odamenjek egy pofonért – válaszoltam. – Csak eszembe jutott, vajon az anyukája hogy viseli ezt az egészet.

– Ezen nem neked kell gondolkodnod, hanem Peternek kellett volna, amikor beszállt ebbe a bizniszbe – mondta Stefan, némileg nyugodtabb hangvételben.

Voltaképpen ebben maximálisan igaza volt Stefannak, de így, hogy egy pár napja találkoztam Peter anyukájával, valahogy más megvilágításba helyeződött nálam a történet.

– Itt balra kell menni, mert építkezés van, nem lehet közvetlenül a suli előtt parkolni – szóltam közbe, mert éppen a rossz sávba akart átmenni a bátyám.

– Egyszer a sírba visz ez a város az egyirányú utcáival együtt – dünnyögte Stefan.

Néhány perc araszolgatás után meg is érkeztünk az iskola hátsó bejáratához.

– Köszi a fuvart – mondtam, miután kiszálltam az autóból.

– És ha meghallom, hogy bementél a rendőrségre Peterhez, esküszöm, kitekerem a nyakadat – válaszolta Stefan, feltartott mutatóujjával.

Egy széles vigyor keretében integettem neki, miközben elhajtott. A Stefan mögött haladó fehér autó hátsó üléséről egy tíz év körüli szőke kislány integetett nekem. Valószínűleg azt hitte, neki integetek. Nem akartam bunkó lenni, azért visszaintegettem neki.

– Ne haragudj, a húgom teljesen bezsongott, hogy te vagy az új osztálytársam – szólt egy ismerősnek tűnő hang a távolból. Astrid kabátjának cipzárját húzkodva félszegen mosolygott. – Az általános iskolájában már mindenkinek elmondta, hogy ő bizony látta anyukádékat a gimi előtt. Tudod, csütörtökön, amikor a matektanárhoz mentetek.

– Ha nagyon szeretné, tudok szerezni neki autogramkártyát – nevettem el magamat.

– Köszi, az nagyon rendes lenne tőled. Majd születésnapjára lehet, hogy igénybe veszem a lehetőséget – válaszolta Astrid. Odaléptem mellé, és együtt indultunk el a főbejárat irányába.

– Mikor lesz neki? – érdeklődtem.

– Augusztusban csak, úgyhogy abszolút ráér – szabadkozott Astrid.

– Csak nem egy Oroszlán? – nevettem fel.

– De, és amennyire cuki, annyira kibírhatatlan is időnként.

– Attól tartok, az én bátyám is hasonló véleménnyel lehet rólam. Ugyanis nekem is augusztus elején van a szülinapom – magyaráztam.

– Jaj, ne haragudj, én nem akartalak… – hadarta Astrid, én azonban félbeszakítottam.

– Ugyan, ne viccelj. Én tudom magamról, hogy ilyen vagyok – mondtam egy vállrándítás keretében. – Majd meglátod. Bár, ezek szerint te egészen jól tudod őket kezelni.

– Az erős túlzás – mondta Astrid, miközben a cipőjét bámulta.

A kapun beérve Jensen tanár úr már izgatottan figyelte a befelé igyekvőket.

– Jó reggelt kívánok – köszöntünk mindketten.

– Szép jó reggelt lányok! Ne feledjétek, ma délután kettőkor kezdünk a 68-as teremben – mondta Jensen egy széles vigyor keretében.

Igyekeztünk mindketten egy mosoly keretében tovább haladni, majd amikor Jensen hallótávolságon kívülre került, Astriddal egymás felé fordultunk:

– Te is jössz?

Mivel egyszerre tettük fel egymásnak ugyanazt a kérdést, elnevettük magunkat.

– Izé, ezt most ne értsd félre, de… Én nem gondoltam volna, hogy te matek faktra jársz – mondta Astrid.

– Hidd el, ezzel nem vagy egyedül. De még mikor nem tudtál jönni, mert beteg voltál, volt egy véletlen stréberkedésem, aminek okán Jensen behívatta anyukámékat, hogy járjak faktra. Nem voltam rossz sosem matekból, csak így behatóbban nem érdekel.

– Pedig amúgy vannak érdekes részei – tette hozzá Astrid. – Viszont ez tök jó, mert legalább nem leszek teljesen egyedül.

– Ha hiszed, ha nem, ez ugyanebből az okból kifolyólag nekem is megnyugvás – mondtam, miközben odaléptünk a szekrényeinkhez. – Téged hogyan sikerült behálóznia?

– Elég volt megtudnia Fladentől, hogy a Külkereskedelmiből jöttem, és…

– Ú, igen, az Jensen gyenge pontja – magyaráztam. – Az a legenda kering a suliban, hogy az egyetemről kikerülve, kitüntetéses diplomájú matektanárként a Külkereskedelmibe jelentkezett tanítani, de oda valamiért nem vették fel. Így került ide hozzánk, ahol a színjátszókörös és kommunikáció-médiafaktos, humán beállítottságú diáksereggel kénytelen szenvedni heti öt napon át.

– Szegény – mondta Astrid, félig maga elé meredve. – Pedig tök aranyos. Egyik szünetben szólított le, megkért, legyek az ő Mata Harija.

– Mata mije? – kérdeztem vissza.

– Mata Hari. Tudod, a kém – mosolygott Astrid. – Az első világháborúban kémkedett, egyes források szerint mindkét háborúzó oldalnak.

– Bocsi, töriből nem vagyok penge. Mata Hariról csak egy eurovíziós dal jut eszembe – nevettem. – Van pár, a neveltetésemből fakadó defektem.

– Azért ez elég menő lehet, hogy apukád meg is nyerte, meg minden – gondolkodott el csillogő szemekkel Astrid. Mindketten kivettük a történelemórához szükséges felszerelést a szekrényünkből, majd elindultunk az osztályterem felé. – Na, de, visszatérve Jensenhez: azért akar engem bevonni, mert tőlem reméli, hogy én majd segítek neki legyőzni a versenyen a volt sulimat.

– Á, szóval te vagy a beépített kém. Jó tudni – mondtam, ám a terembe beérve már nem tudtuk folytatni a beszélgetést, mivel a történelemtanárnő már a projektort szerelte össze.

Miután ezzel végzett, becsukta maga mögött az ajtót.

– Mielőtt belekezdenénk a mai anyagba, a múlt heti slendrián lazsálóktól szeretném bekérni a munkafüzeteket – mondta unott hangon. – Ha valaki esetleg nem ismerne magára, szívesen segítek: Khalid Fazousi, Henrik Krone, Nina Rybak… illetve Astrid Sandbergnél sem látok még jegyet.

– Tanárnő, Astrid nem slendrián, ő nem volt még itt a múlt héten – szabadkozott Khalid. Astrid elvörösödött, majd ijedten hátrafordult felém. Próbáltam egy biztató mosollyal megnyugtatni; ha valakinek sikerül kidumálnia magát és másokat valamiből, akkor az Khalid.

– Ez lehet, Khalid, köszönöm a helyreigazítást, de én a te helyedben inkább a saját bőrömet menteném valami hasonlóan jó kifogással – válaszolta a tanárnő, mire páran az osztályból felröhögtek.

Henrik felállt, hogy kivigye a nyilvánvalóan üres munkafüzetét és bekaszáljon egy újabb egyest. A tanárnő pedig kihívta a tanári asztalhoz Astridot, hogy bejelöljék, melyik feladatokat kellene megcsinálnia. Mindeközben gyanúsan méregetett bennünket Khaliddal, várta, hogy mi is pótolni a hiányosságainkat.

– Hallod, ha megint egyest kapok, anyám eskü felpofoz – suttogta idegesen Khalid. – Tiéd mit szólt a múltkorihoz?

– Észre sem vette – válaszoltam halkan. – Apa megint elkezdett féltékenykedni és a saját hülyeségeikkel voltak elfoglalva, nem az én törijegyeimmel. De azóta kibékültek.

– Na, szuper. Akkor majd most feltűnik nekik mindkettő – nevetett fel halkan Khalid.

– Milyen mindkettő? – kérdeztem egy gúnyos mosollyal, fellapozva a munkafüzetemet. – Nekem ki van töltve.

– Áruló vagy, Rybak – mondta Khalid, majd pedig mikor felálltam, hogy kivigyem a munkafüzetet a tanári asztalhoz, megdobott egy töltőtollal. A tanárnő idegesen lecsapta az olvasószemüvegét az asztalra.

– Fiam, ha valamennyit is konyítanál a történelemhez, tudnád, hogy a távozó csapatokat már nem érdemes hátba támadni.

* * *

Életem első matematikafaktja egész jól sikerült, és nem kizárólag azért, mert megúsztam a németórát. A terembe belépve csak két olyan jellegű megjegyzés hagyta el a kockák száját, hogy „úristen, ez a színjátszós tyúk mit keres itt”, vagy épp „na, ennek a ribancnak is mindenhol ott kell lennie”. Hatásos taktika volt, hogy Astrid mellé ültem, mert ő jobban tudta fejből a képleteket, amikre a statisztikai számításoknál szükségünk volt. Jensen is úgy tűnt, mint aki meg lenne elégedve a két új „szerzeményével”. Negyvenöt percnyi középérték-számítást követően azonban végre mi is kiléphettünk az iskola kapuján.

A főbejárattól balra lévő nyírfánál azonban egy vékony, sötétszőke hajú, alacsony középkorú nő állt, igen keresve valakit. Mintha láttam volna már ót korábban valahol. Vajon valami tanár lehet, akit láttam a folyosón? Amikor megakadt a szeme rajtam, bátortalanul felemelte a kezét, mint aki integetni akarna, de nem merne. Nem tudtam, mire véljem ezt, hiszen kiskoromtól fogva a szüleim arra tanítottak, ne álljak le haverkodni ismeretlenekkel, mert a hírnévből fakadóan korábban már voltak kellemetlen tapasztalataink zaklatókkal.

– Amúgy, ha van kedved, vagy ráérsz… Átjöhetnél hozzánk. És akkor megmutatom, a Külkereskedelmiben miket vettünk matekon – magyarázta Astrid bátortalanul. Én továbbra is a női alakot figyeltem, hogy közeledik-e felénk, ő azonban a nyírfa mellől kémlelt minket továbbra is. Astrid észrevette, hogy nem igazán reagáltam a programjavaslatra, ezért igyekezett módosítani azt. – De nem muszáj matekoznunk, csinálhatunk mást is, ha ahhoz lenne kedved.

Abban a pillanatban beugrott, honnan ismerős a sötétszőke nő. Rita. Peter anyukája.

– Figyi, ez nagyon jól hangzik, de anyukámék most kicsit pikkelnek rám, úgyhogy ezt el kellene halasztanunk jövő hétre – hadartam egy erőltetett mosoly kíséretében. Astridot azonban ez is meggyőzte, hamar felcsillantak a szemei. – Semmi komoly, a héten tuti lenyugodnak.

– Ez szuper! Akkor a részleteket még megbeszéljük! – mondta lelkesen Astrid, majd elköszöntünk egymástól.

Megvártam, amíg Astrid látótávolságon kívülre kerül, és határozott léptekkel megindultam Rita felé. A szívem hevesen dobogott, a vér majdhogynem lüktetett a füleimben az izgalomtól. Ellenőriztem, hogy a bátyám, vagy a szüleim valamelyik autója nem parkol-e valahol a közelben, ám mivel a reggeli építkezés továbbra is zajlott, nem állt egyetlenegy autó sem az utcában. Peter anyukája a kezében egy borítékot szorongatott, amelyet köszönés gyanánt nyújtott át.

– Ezt neked küldi.