18. fejezet

 Sziasztok!

A múltkori, kicsit komorabb befejezés után egy vidámabb részt hoztam most Nektek.

Ezt a részt Leah-nak szeretném ajánlani, aki számos alkalommal kiváló javaslatokkal állt elő a Mándli-Steinberg páros karaktereinek megalkotásához, amelyek közül egyet konkrétan fel is használok itt.

Jó olvasást!

Stine Larsen

* * *

„A Rybak-testvérek búcsúztatták a balesetben elhunyt 23 éves Peter O.-t

vilagjaro – június 15. 18:15

A mai napon került sor a május 28-i tragikus balesetet szenvedett Peter O. temetésére. A szertartás során pedig nem más, mint Stefan és Nina Rybak adott elő egy búcsúdalt. Sokakat meglepett a dalválasztás, hiszen egy svéd nyelvű számot dolgoztak fel.

A Junior Eurovízióról már ismert Nina Rybak ezúttal egy testhezálló fekete ruhában, tökéletesen árnyalt, bársonyos hanggal adta elő a 2010-es évek második felének meghatározó svéd számát. Bátyja, Stefan pedig gitáron kísérte. Ez egy olyan hangszer, amelyen szélesebb közönség előtt még nem mutatta meg magát. A rendezvényről való távozás után, másnap telefonon értük utol az idősebb Rybak-testvért, aki lapunknak elmondta, hogy éppen a zenekari karnagy záróvizsgájára készül, valamint nem tartja magát sem hegedűsnek, sem zongoristának, sem pedig gitárosnak - holott elmondása szerint mindhárom hangszeren játszik „egy kicsit”.

Szerkesztőségünk információi szerint Peter O. édesanyja, aki a tragikus halálesetet megelőzően is mentális problémákkal küzdött, azóta folyamatos pszichiátriai kezelés és megfigyelés alatt áll.

 

Július 17.

– Szóval, haver, egy szó, mint száz: nem vagy semmi, hogy ezt így végigcsináltad. Főleg úgy, hogy egy kicsit minden hangszerhez értesz, de valójában egyikhez sem – mondta Andreas, aki éppen a bátyám diplomaosztó buliján tartott pohárköszöntőt.

A diplomakoncertet követően, ahol persze Stefan, az azt megelőző idegtépő héten véghezvitt folyamatos hisztizése ellenére kitüntetéssel vizsgázott le, közel harmincfős társaság verődött össze a kertünkben, beleértve a család svéd ágát és Stefan néhány közeli barátját.

– Hagyd már ezt a nyavalyás cikket! – szólt rá vicceskedve a bátyám, mire mindannyian finoman felnevettünk.

Ahogy ott álltunk, akaratlanul is arra gondoltam, hogy vajon Peter is ott állna-e Andreas mellett ezen a mai délutánon. Hogy Stefan egyáltalán meghívta-e volna. Hogy Peter családját vajon hány ilyen fontos pillanattól fosztotta meg az élet ezzel a kegyetlen és szörnyű balesettel.

Andreas a pohárköszöntője végén az égnek emelte a poharát, a bátyámra koccintva, mire Noelle még szorosabban odabújt Stefanhoz. Anyán látni véltem a műmosoly mögötti enyhe rosszallást, ugyanis neki, mint a testvérem összes eddigi barátnőjéről az volt a véleménye, hogy nem elég intelligens az ő kisfiához. Tény, hogy a család legértelmesebb tagjáról beszélünk, de ha neki Noelle a Nagy Ő, akkor kik vagyunk mi, hogy ebbe beleszóljunk? Egyébként is, lehetne rosszabb. Szerintem Noelle aranyos lány, bár kettesben még nem sokszor beszélgettem vele.

Mindannyian beleittunk a poharunkba, Stefan pedig belekezdett egy újabb, tőle megszokott nyálas, magasztos monológba.

– Én csak szeretném megköszönni mindannyiotoknak, hogy velem ünnepeltek. Nélkületek, a támogatásotok nélkül ugyanis mindez nem mehetett volna végbe, hogy itt álljak ma. Elsősorban a szüleimnek, akiknek soha semmi nem volt elég jó… – A levegő megfagyott. Anya kényszeredetten elröhögte magát, de senki más nem mert nevetni, hiszen Stefan humorérzéke hagyott némi kívánnivalót maga után. Nem volt egyértelmű, hogy ez most vicc akar-e lenni, vagy a bátyám ilyenformán szeretné felróni a vélt vagy valós sérelmeit. Stefan azonban kényszeredetten elnevette magát, jelezve, hogy egy poént hallhattunk. – Természetesen csak viccelek. De az biztos, hogy ők ketten mindig arra sarkalltak, hogy ne álljak egy helyben, hanem mindig új és új kihívásokat állítsak magam elé, s csak akkor lépjek tovább, ha sikerrel teljesítettem azokat. Most pedig szeretném megköszönni még valakinek, hogy ebben a folyamatban oroszlánrészt vállalt, és képletesen seggbe rúgott, amikor arra szükségem volt. – Anya és apa büszkén mosolyogva rám néztek, feltételezvén, hogy én következem a köszönetnyilvánítások sorában. Stefan azonban belenyúlt a zsebébe, Noelle felé fordult és letérdelt. Kezében egy bársony kis dobozka volt, amiben ott fityegett egy igencsak mutatós gyűrű. Anya kiejtette a kezéből a pezsgőspoharát, majd apába kapaszkodva próbált meg nem elájulni. Sandra és Ingrid szörnyülködve néztek össze, míg Hilde nagyi a telefonját kapta elő, hogy megörökítse a nagy pillanatot. Időközben a cateringcég egyik munkatársa nekiállt összesöprögetni az üvegszilánkokat. Stefan egy fél pillanatra rám nézett, én pedig alig észrevehetően bólintottam, mintha azt akarnám mondani, hogy „akkor gyerünk, csináld”, majd pedig ismét Noelle felé fordult. – Leszel a feleségem?

– Igen! – mondta Noelle szipogva.

A parti résztvevői szemmel láthatóan nem számítottak erre a fordulatra, ám mindenki megtapsolta, mikor az újdonsült jegyespár első csókjára került sor. Natalia mama mellettem elmorzsolt egy könnycseppet.

– Nina, itt mi a franc folyik? – szaladt oda hozzám Ingrid tanácstalanul, utat törve magának az ünneplők között. – Te erről tudtál valamit?

– Úgy néz ki szerinted a család bármelyik tagja, mint aki tudta, mire készül ez az agyalágyult? – biccentettem anya felé, akit éppen Sandra legyezett egy legyezővel. Anya magába roskadva ült egy széken, egy pohár vizet kortyolgatva, miközben (az egyik öröm)apa zavarodottan fogadta a gratulációkat.

– Ezt meg kell akadályozni! – sopánkodott Ingrid.

– És ezt mégis hogy képzelted el? – kérdeztem döbbenten. Hát itt mindenki megőrült? Megkérte Noelle kezét, na bumm. Mi lesz itt az esküvőn?

– Behálózta. Elvette az eszét! – sziszegett Ingrid, majd anyára pillantott. – Most nézd meg. Louise mindjárt szívrohamot kap.

A pillanat törtrésze alatt ott termett Sandra néném is.

– Gyerekek, menjetek gratulálni, különben ciki lesz – utasított bennünket. – Nina, mégiscsak a testvéred!

– Jó, megyek már – sóhajtottam, majd beálltam én is a sorba. Mégis mit kell ilyenkor mondani? Kezdjek bele én is egy olyan Stefan-féle jó kis nyálas monológba? Nem is rossz ötlet, Noelle-nek szemmel láthatóan bejön az ilyesmi.

A gondolataimból azonban egy kiabálás szakított ki.

– Hé, Rybak! – A hangra apa, Stefan és én is a kapu felé fordultunk. Henrik és Erik álltak ott; a köszönésnek álcázott ordibálást követően rájöttem, hogy Henrik ilyen módon szerette volna felhívni magára a figyelmet. Ám miután ez jobban sikerült, mint tervezte, igencsak elszégyellte magát, hiszen az összes öltönyös-kisestélyis vendég őket kettejüket figyelte. Henrik igyekezett menteni a menthetetlent. – Jaj, hát, izé… Elnézést kérünk, mi csak Ninának szerettünk volna köszönni.

Dühösen kiálltam a gratulálóknak fenntartott sorból, majd a kapu felé mentem, a két idiótához.

– Egy tipp a jövőre nézve: ha egy olyan ház előtt haladtok el, ahol a lakók kétharmada a Rybak vezetéknevet viseli, legközelebb a keresztnevemmel próbálkozzatok – mondtam dünnyögve.

– Miféle kétharmad? Agyadra ment a matekszakkör, vagy mi van? – röhögött Henrik.

– Mit kerestek itt? – kérdeztem.

– Meg akartuk kérdezni e, hogy jössz-e ki velünk este a városba – mondta Erik.

– De ahogy látjuk, itt jobb a buli – nézett körbe Henrik elégedetten. – Mit ünnepeltek?

– Mit nem? – sóhajtottam fel. – A tesóm diplomaosztóját, ja, meg eljegyzését, mert megkérte a barátnője kezét.

– Melyik az, e? – ágaskodott Erik, hogy beazonosítsa a friss menyasszonyt.

– A szőke, aki a barackszínű ruhában van – biccentettem Noelle felé.

– Nem mindegy az neked, Mándli? Csak nem vele is randizni akarsz? Baszki, már menyasszony! – lökte oldalba Henrik.

– Jóvan, attó’ még megkérdezni meg lehet, he – válaszolta sértődötten Erik.

– Különben is, ha azt hiszed, ilyen csajoknál te szóba jöhetsz, akkor baromira el vagy tévedve, haver – mondta Henrik, majd ismét felém fordult. – Na, de jössz akkor este, vagy sem?

– Nina! Hívd be a fiúkat! – kiabálta apa, egy pohár borral a kezében. Bár ne tette volna.

– Jaj, de há’ Alex bácsi, mink’ nem úgy vagyunk felöltözve – üvöltötte neki vissza Erik, aki minden bizonnyal észrevette, hogy a farmernadrágjukban és sportcipőjükben eléggé kilógnak a társaságból. Bár, Erik esetében ez már kétségkívül az elegáns öltözködés volt, tekintve, hogy leggyakrabban melegítőnadrágban vagy más edzős cuccban szokott iskolába járni.

– Alex bácsi? – kérdezte Ingrid szörnyülködve Sandrától.

– Nem baj, gyertek, egyetek, vegyetek! – mondta apa, vagyis Alex bácsi.

A két marhának nem is kellett több: mosolyogva integettek, majd levettek egy-egy szendvicset a hozzájuk legközelebb lévő asztaltól. Úgy döntöttem, ismét beállok a sorba és megpróbálok gratulálni a friss jegyespárnak, ám fél szememet Erikéken tartottam.

– Nina, milyen házigazda vagy már? Itt is hagysz bennünket azonnal? – problémázott Henrik.

– Mit hisztizel? Meg sem voltatok hívva – válaszoltam.

– Dehogynem, há’ az Alex bácsi hívott be bennünket, e – értetlenkedett Erik.

– Jól mondod. Behívott, nem pedig meg – magyaráztam lassan és tagoltan. Erik azonban üres arckifejezéssel nyugtázta a mondanivalómat, így feltételezem, hogy nem ért célba az üzenet.

– Hagyd, úgyse érti – legyintett Henrik, miközben a szendvicset tömte magába.

Immár másodjára álltam ki a sorból, nagyjából ugyanolyan magas vérnyomással, mint a legelső alkalommal.

– Na, ide figyeljetek. – Megpróbáltam mélyen a két barom szemébe nézni, hogy ők is megértsék, ami most következik. – Ha nem akarjátok, hogy páros lábbal rúgjalak ki innen benneteket, akkor a következő szabályokhoz tartsátok magatokat. Csendben, itt, szépen a kert hátuljában elvagytok. A bokrokat nem tapossátok le, a rózsákhoz nem nyúltok…

– Akkor se, ha neked akarunk adni egy szálat? – kacsintott rám Henrik.

– SEMMIKOR SE! – kiáltottam fel. A jelenlévők, beleértve a szüleimet rosszalló pillantást vetettek hármasunkra. Mikor elfordították a tekintetüket, folytattam. – Tehát: a kaján kívül semmihez nem nyúltok, senkivel nem cseverésztek. Csak akkor szólaltok meg, ha valaki valamit kérdez. Világos?

– Még egy kérdés: ha anyukád rokonai jönnek ide és nem értjük, mit kérdeznek, akkor lehet kiabálni neked, hogy NINAAA, kérlek, gyere tolmácsolni? – próbálkozott Henrik.

– Nem lehet – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrve. – Majd előveszitek az online szótárt. Még valami?

Henrik és Erik megszeppenve rázták a fejüket, én pedig elindultam Stefan felé, aki éppen befelé igyekezett a házba. „Lesz, ami lesz”-alapon magukra hagytam Erikéket. Ha valamit tönkretesznek, anya úgyis elzavarja őket minden további nélkül. A házba beérve a bátyám a konyha felé vette az irányt, hogy igyon egy pohár vizet.

– Gratulálok, tesókám – csaptam rá a hátára, aminek következtében Stefan elkezdett köhögni.

– Nina, basszus, megfulladok – nyavalygott Stefan. Nem is ő lenne, ha elsőre nem a negatív részét látná meg a dolgoknak.

– Ugye lehetek a tanúd? – kérdeztem, tágra nyílt bociszemekkel.

– Miért jön mindenki már most ezekkel az esküvős hülyeségekkel? – értetlenkedett.

– Mert egy húsz perce kérted meg a barátnőd kezét. Talán azért – magyaráztam.

– Jól van, na – nevette el magát a bátyám, majd megölelt. – Viszont egy dolgot tisztázzunk. Az esküvői meghívóba csak plusz egy fő van beleértve.

– És? – vontam fel a szemöldökömet, ugyanis nem igazán értettem, mire szeretne ezzel kilyukadni.

– Csak gondoltam, időben jelzem, hogy tudj választani a hódolóid közül – biccentett Stefan az ablak felé. A konyhaablakon kinézve szemtanúi lehettünk annak, ahogy Erik Cukor elől menekül, Henrik pedig lassan és hangosan próbál meg Ingridnek valamit magyarázni, aki viszont láthatóan nem igazán kíváncsi az osztálytársam mondanivalójára.

– Ők nem a hódolóim – magyaráztam, mire Stefan elröhögte magát.

– Szerintem ők erről picit másképp gondolkodnak – nevetgélt tovább.

– Az lehet, de engem egyikük sem érdekel.

– Nem hittem, hogy valaha ezt fogom mondani, de… Inkább két Peter, mint ezek közül valamelyik. Hogy kerültek ide? – kérdezte a bátyám, miközben továbbra is azt figyeltük, ahogyan Henrik nagy gesztikulálások közepette próbál megértetni valamit a svéd unokatestvérünkkel.

– Hagyjuk inkább – legyintettem.

Mivel az azt követő pillanatban Cukor heves ugatásba kezdett, mindketten kiszaladtunk az udvarra. Az elénk táruló látványtól azonban mindkettőnkből kitört a röhögés. Erik magzati pózban feküdt a bokros tuják között, Henrik pedig Cukrot próbálta csitítgatni. Mikor Erik meglátott, négykézlábra állt, és felém nézett.

– Nina, légy szíves mán’, vidd innen elfele ezt a dögöt! – kiáltotta Erik, mire Stefan mérges tekintettel meredt rá. A dög, azaz Cukor továbbra is heves ugatással jelezte, hogy egy nemkívánatos vendég tartózkodik a házban. Valahányszor átjött Erik németezni vagy angolozni, mindig mániákusan menekült Cukor elől, aki láthatóan nem kedvelte őt.

– Haver, szépen beszéljél a kutyáról! – szólt közbe rosszallóan Stefan.

– Annyira tudtam, hogy ez lesz – sóhajtottam, majd odaléptem Erikhez. – Szállj ki a tuják közül, de azonnal! Mi a francot műveltetek?

– Nina, én, há’… Megtámadott, e – zihált Erik, miközben megpróbált úgy felállni, hogy továbbra is tartsa Cukortól a pár lépés távolságot.

– Mándli, ne túlozz. Odament hozzád a kutya, hogy megszagoljon – magyarázta Henrik.

– De ilyen közel tolta a pofáját hozzám az a dög, he – mutatta Erik az ujjaival. Fenyegető testtartást felvéve léptem oda mellé.

– Ha még egyszer azt mondod rá, hogy dög, tökön rúglak – suttogtam Erik fülébe, karját szorítva. Erik hevesen bólogatott. Henrik jobbnak látta Cukrot a füle mögött simogatni, amit az eb heves farkcsóválással díjazott. Idegességemben a ruhám pántját igazgattam. – Fiúk, vége a gyereknapnak. Lehet menni hazafelé.

– De Ninaaa… – nyavalygott Henrik. Fejét igyekezett a fekete labradorral egy szintben tartani; próbált ugyanolyan „kutyapofit” vágni, mint Cukor. Nem sok sikerrel.

– Nincs de. Nem várhatom meg, hogy még nagyobb kárt tegyetek a kertben. És a kutyámban – mondtam, miközben lehajoltam Cukorhoz, hogy elvegyem Henrik kezei közül.

– Amúgy azt még mindig nem tudjuk, hogy este jössz-e vagy sem – mondta Henrik, némileg beletörődve a sorsukba.

– Hova? – kérdeztem, miközben Cukrot próbáltam megnyugtatni.

– Há’ a városba, e – tárta szét a kezeit Erik.

– Kicsit konkrétabban, esetleg? – sóhajtottam. – Oslo valamivel nagyobb, mint az a falvad ott a puszta közepén.

– Debrecen nem falu. Eztet jól jegyezzed meg, te nő – emelte fel mutatóujját Erik.

– Hát, kiülhetnénk inni a partra – vázolta Henrik a programjavaslatot, némileg visszaterelve a beszélgetést a normális medrébe.

– Kik jönnek még? – kérdeztem.

– Mer’ kinek kéne még eljönnie, a Szentléleknek, vagy mi, he – röhögött el egymagában Erik.

– Azt reméltem, jön valaki, aki a társaság intelligenciahányadosát kicsit feljebb viszi – tettem hozzá. – De ha nem, hát nem. Ezesetben inkább itt maradok anyáéknak segíteni elpakolni.

A két marha azonnal lefehérdett.

– Izé… Ö… Akartunk szólni Astridnak is, nem? – lökte oldalba társát Henrik. Erik erre széttárta karjait. – Meg Khalidnak.

– Hánykor és hol van ez a híres találka? – kérdeztem.

– Hát, mi már egyenesen oda megyünk innen, szerintem. Az aker brygge-i kikötőnél találkozzunk.

Henrik maga is belátta, hogy itt van a kerti partink elhagyásának pillanata, ezért elrángatta Eriket a karjánál fogva a bokroktól. Így lehetőségem nyílt jobban szemügyre venni a kárt. A tuja egyik ágát letörték, ezáltal pedig egy nagy lyuk tátongott a bokorban. Cukor békésen a tujabokor felé trappolt, majd kényelmesen elhelyezkedett a Mándli Erik által kiásott lyukban.

– Nem, Cukor, nem szabad! – szóltam rá a kutyára.

Anya egy pillanat alatt ott termett, amint meglátta a növényekben okozott károkat.

– Nina, megmondtam, hogy te figyelj a kutyára, amíg tart a buli! – sopánkodott a letört tujaág láttán.

– Még, ha csak a kutyára kellett volna… – dünnyögtem.

Anya a rongálástól még inkább letargiába esett, ennélfogva figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet. Krémszínű cipőjében óvatosan járta körbe a nyomozati helyszínt, miközben száját néhány hangos „istenem” és „ilyen nincs” hagyta el. Szörnyülködve felemelte a letört ágat a földről.

– Most mihez kezdjek ezzel? – hadonászott a tuja ágával.

– Anya, kérdezhetek valamit?

– Maria, mire készülsz? – jött oda hozzánk apa egy széles vigyorral. Stefan és Noelle kézenfogva andalogtak felénk a kertben.

– A kutya letörte – szipogott anya alig hallhatóan.

– Nem a kutya vo… – mondtam, majd elhallgattam, ugyanis eszembe jutott, hogy amennyiben rákenem Erikékre az esetet, egészen biztos, hogy nem fognak estére elengedni velük. Márpedig, ha nem akartam a nap hátralévő részében a bátyámék nyáladzását végignézni, jobb ötletnek tűnt kimenőt szereznem.

Apa elvette anyától a faágat, majd adott neki egy puszit az arcára.

– Nina, mit akartál mondani? – kérdezte anya, miután feldolgozta a letört ág láttán kapott sokkot.

– Hogy elmehetek-e este a többiekkel a belvárosba.

– Milyen többiek? – kérdezte anya felvont szemöldökkel. Kérdésére Stefanék is felénk fordultak.

– Khalid, Astrid… Henrik, Erik… – soroltam.

A szüleim azonban nem igazán jöttek lázba egyik név hallatán sem. Anya egyenesen sírva válaszolt.

– Nina… Legalább te viselkedj egy ilyen napon, mint a mai – mondta.

– Ez most úgy hangzik, mintha máskor egyébként viselkedni szokott – kiabált oda a bátyám, én pedig válaszul bemutattam neki.

– Stefan! – intett neki apa, jelezve, hogy menjenek arrébb, illetve ne szóljon ebbe most bele.

– És mit fogtok csinálni? – szipogott tovább anya.

– Hát… sétálgatunk.

Meg iszunk… De az most mellékes.

– Sétálgattok… – ismételte meg anya, majd a szintén fel-alá sétáló bátyámék felé nézett. – Ezt érdemlem? Huszonnégy év törődés és gondoskodás után? Erre neveltem? Hogy abban a tudatban halok meg, hogy ennek a félnótásnak a lánya lesz itt a házunk úrnője?

– Maria, légy szíves, ne csináld ezt – mondta apa. – Gyere, menjünk be.

A szüleim ezzel elindultak a ház felé.

– Hé, várjatok már… Most akkor mehetek, vagy sem? – szaladtam utánuk. Anya hirtelen megállt és hátrafordult.

– Menj. Legalább neked ne vesszen teljesen kárba ez a nap! – szipogott.

Nekem sem kellett több: azonnal felrohantam a szobámba, hogy átöltözzem. Astridnak és Khalidnak gyorsan írtam, hogy ők mire érkeznek. Válaszul azonban egy csoportszelfit kaptam, ami szerint már csak rám várnak. Sietős mozdulatokkal feldobtam magamra egy sminket, felhúztam egy bőrdzsekit, egy farmernadrágot, egy fekete pólót és a tornacipőmet. Észrevétlenül hagytam el a házat, illetve a kertet, hiszen nem nagyon volt kedvem mindenkitől egyesével elköszönni, és amúgy is találkozom a rokonsággal még holnap. A buszmegálló felé vettem az irányt, de mivel szombat este volt, várni kellett vagy negyed órát a járatra.

Mikor végre begördültünk a központba, szabályosan úgy rohantam le a buszról. Nem volt nehéz nem észrevenni a társaságunkat. Christian, Henrik, Khalid és Erik egy vodkásüveget adogatott egymás között, Astrid pedig egy cidert szorongatott. Mikor meglátták, hogy közeledem, heves integetésbe kezdtek.

– Hogy is szokta Jensen mondani? – kérdezte röhögve Henrik, miközben leültem Astrid mellé. Henrik hanghordozásán érződött, hogy egy pohárnál már lényegesen többet fogyasztott a vodkából. – Most, hogy már Nina Rybak is megérkezett…

– Neeem, Jensen nem mond ilyet az ő ezüstérmes közgázos csapatának tagjairól – vágott hátba minket Astriddal Christian. – Ez Fladen szövege.

– Nektek is üdv – dünnyögtem.

– Na, Nina, mit kérsz? – kérdezte Erik, aki szemmel láthatóan az italos táska felelőse lett.

– Egy cidert kérek, ha van még.

Erik kivette a hűtőtáskából az üveget, majd Khalid felé fordult.

– Há’ neked meg mér’ van ilyen búvalbaszott fejed?

Khalid valóban elég szótlanul ücsörgött a padon.

– Mondtam már. Apám lecseszett, mert megbuktam a KRESZ-vizsgán.

–Jaj, mit pattogsz ezen mán’. Látod, a Steinberget is diszkulafikálták az angolvizsgáról, oszt’ mégis itt van velünk, he – vágta hátba Erik Henriket. A társaság többi része visszafojtott röhögéssel fordult Erik felé.

– Hogy mit csináltak vele? – kérdezte Astrid nevetve.

– Há’ izé… Dik… Dikszalifi… Na, kivágták onnan, e, értitek – magyarázta Erik, de mondandóját már nem tudta befejezni, mert mindannyiunkból kitört a nevetés.

Miután kinevettük magunkat és letöröltük a könnyeinket, Henrik ismét felém fordult.

– De Nina, most akkor komolyan nem korrepetálsz?

– A lehető legkomolyabban – feleltem. – Nem vagyok hülye.

– Viszont a Steinberg az marad, ha nem segítel neki, hehe – röhögött Erik.

– Segítesz, te IQ-harcos – szólt közbe Christian.

– Mikor lesz a pótvizsga? – érdeklődött Astrid, hogy némileg lecsitítsa az indulatokat.

– Augusztus 12-én. Nina, légyszi! – könyörgött Henrik. Letérdelt elém, majd derekamnál fogva átölelt.

– Henrik, hagyjál már! – kiáltottam, miközben megpróbáltam kiszabadítani magamat az öleléséből. – Különben is, itthon sem leszek. A szüleimmel Los Angelesbe megyünk előtte héten, nem fogok ráérni.

– Ó, áj em szó szori! – mondta elvékonyított hangon Henrik. – Onlájn, méjbi?

– Maybe not even so – vágtam rá.

– Hű, de megtanult itt valaki angolul a pótvizsgára – nevetett Christian.

Henrik elengedett, felállt, kezeit csípőre tette, majd folytatta a vonyítást.

– Jesz, jesz, ju nó, áj em Miss Kalifornia, máj ném iz Nájna Rájbek…

– Milyen Nájna?! – kérdeztem visítva, miközben a többiekből ismét kitört a nevetés.

– Te nagyokos, szerinted az angolok Nájnának ejtik a Ninát? – röhögött Khalid. – Jesszus, mi meg még csodálkoztunk, miért buktatott meg Kari Gjersem.

– Hát az angolok lehet, hogy nem, de az ámerikáiák igen! – mentegetőzött Henrik.

– Hadd lőjem le a poént: nem, az amerikaiak se – dünnyögtem.

– Na, álljunk mán’ meg e’ pillanatra – mondta Erik, miután belekortyolt a vodkásüvegbe. Tekintete morcossá vált, mint aki éppen valami nagyon komoly dolgon gondolkodik. – Most akkor komolyan úgy hívják, hogy Layla?

– NÁJNA, nem Layla! – ordította Henrik a képébe.

– Egyik sem! Basszus, mi olyan nehéz azon, hogy Nina? – tettem fel a költői kérdést. Nem akartam elhinni, hogy komolyan idáig süllyedt a beszélgetés színvonala.

– Jólvan, gyerekek, elég ebből, inkább játsszunk valamit – állt fel Christian, majd elvette Astridtól a megüresedett üveget. – Igaz, vagy bátor?

– Ne már, gyerekek, ez uncsi – nyavalygott Khalid.

– Majd kitalálunk neked valami izgit, ne aggódj – veregettem vállba Khalidot.

– Kezdhetek én? – ordított Henrik, akin megint úrrá lett a feltűnési viszketegség.

– Igaz, vagy bátor? – kérdezte Astrid.

– Bátor – válaszolta Henrik.

– Odaállsz Nina elé és azt köszönöd neki, hogy helló, Layla – adta ki a feladatot Christian.

– És ebbe’ mi a bátorság? – értetlenkedett Erik.

– Magában foglalja a feladat azt a kockázatot, hogy Nina pofán vágja – magyarázta Khalid.

– Vagy tökön rúgja – tette hozzá Christian.

– Steinberg, legyé’ inkább igaz! Amikó’ legutóbb engem vágott pofán, az ügyeletre kellett menni e – szólt közbe Erik, mire valamennyien elnevettük magunkat.

– Hú, akkor igaz, igaz! – pánikolt be Henrik.

– Hé, ez a játék nem így működik! – mondtam gúnyolódva.

– Legyen akkor úgy, hogy mindenkinek van egy cserelehetősége – javasolta Astrid. – Ha valaki meggondolná magát.

– Na, tehát, akkor igaz – mondta Christian. – Melyik csaj jön be neked?

– Egyik se – vágta rá Henrik.

– Homokos vagy, Steinberg? – kérdezte Erik, mire Khalid és én felnevettünk.

– Dehogyis!

– Na, de akkor ki tetszik? – folytatta Khalid.

– Senki sem! – duzzogott Henrik.

– Milyen senki, te, há’ tiszta vörös a képed, e – mondta Erik.

– Oké, na, válaszoltam, megyünk tovább – hadarta Henrik vérvörös fejjel.

– Hát de pont ez az, hogy nem – vetette fel Khalid.

– Jó, izé… A nagymellű csaj az A-ból – válaszolta zavartan Henrik.

– Benedicte? – kérdezett vissza Christian.

– Mit tudom én, mi a neve – vonta meg a vállát Henrik.

– Há’ de öcsém, te vagy szerelmes beléje e – vonta kérdőre Erik.

Henrik, továbbra is vörösödő ábrázattal elvette Christiantól az üveget, majd megpörgette. Az üveg nyaka pont Erik felé fordult.

– Mándli, igaz, vagy bátor? – kérdezte Christian.

– Bátor! – felelte Erik kidüllesztett mellkassal.

– Beledobod a pénztárcádat a vízbe és utána ugrasz, hogy kivedd – vázolta Henrik a feladatot.

– Ez hülyeség – jelentettem ki.

– Fiúk, ezt tényleg ne, ez már nagyon durva – sopánkodott Astrid. Erik azonban már elkezdte levenni az okosóráját és a tornacipőjét.

– Megcsinálom én eztet, há’ ez sima ügy egy sportolónak – magyarázta Erik, mire sóhajtottam és szemeimet az égnek emeltem. Ő azonban nem díjazta ezt. – Most mi a bajod, he? Nézz és tanulj, kis Nina.

Erik leguggolt, úgy dobta bele a pénztárcáját a tengerbe, majd szinte azonnal utána vetődött. Lábaival kapálózott, ám pillanatokon belül felemelte a tárcát, mire Henrikékből kitört a hangos ujjongás. Erik diadalittas ábrázattal meredt rám, amikor kimászott a partra. A vizes fehér pólója teljesen rátapadt kidolgozott felsőtestére, ami nem volt éppen a legrosszabb látvány.

– Na de benne van még minden? – kérdezte Christian, majd elvette Eriktől a tárcát.

– Szép volt, tesó – nyújtotta Henrik a kezét, majd a két idióta kezet fogott.

– Láttad? Így kell ezt csinálni e – mondta nekem Erik.

Ábrázata azonban a pillanat törtrésze alatt eltorzult, ugyanis két rendőr jelent meg a társaságunk mellett. Valószínűleg figyelmesek lettek az artikulálatlan üvöltözésre.

– Jó estét kívánok! Megkérdezhetnénk, hogy mégis mi folyik itt? – kérdezte a rendőrpáros női tagja.

– Ó, mi csak beszélgetünk – tárta szét a kezeit Henrik, mintha csak azt akarná mondani, „nincs itt semmi látnivaló, tessék arrébb menni”.

– Akkor miért ugrott bele a fiatalember az előbb a tengerbe? – mutatott Erikre a rendőr.

– Ja, a Mándli? – kérdezett vissza Khalid. – Hát, mert nem normális, azért.

Igyekeztem visszafojtani a röhögést, akárcsak a társaság többi tagja. Erik vérnyomása már valahol az egekben volt időközben.

– Nem azér’ – jelentette ki duzzogva. – Beleesett a pénztáram a tengerbe, oszt’ utána ugrottam.

– A pénztára? – ismételte meg az Erik által hibásan használt szót a rendőrnő.

– A pénztárcája – szóltam közbe. Erik mélyen a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy hálás volt, amiért segíteni próbáltam.

– Abban az üvegben pedig ugye víz van, mivel tilos a város ezen részén közterületen alkoholt fogyasztani, ugye? – kérdezte szájbarágósan a rendőr.

– Hát, víz IS van benne – nevetgélt Christian, mire valamennyien dühösen meredtünk rá.

– Személyi igazolványokat kérek – jelentette ki a rendőrnő, ellentmondást nem tűrve.

Astrid belenyúlt a táskájába, hogy elővegye a személyijét, Erik azonban rászólt.

– Tedd azt el, e. Majd én megoldom itten a helyzetet.

– Na, erre befizetek – mondta röhögve Khalid.

Erik beletúrt vizes hajába, felvette a száraz tornacipőjét, majd kidüllesztett mellkassal beállt a rendőr elé.

– Aztat ugye tudja, hogy engem nem büntethet meg? – fenyegetőzött Erik, mire a rendőrnő elfordult, hogy ne lássuk, hogy elnevette magát.

– És mégis miért nem? – kérdezte a rendőr.

– Há’ mer’ én nem vagyok norvég állampolgár, he – magyarázta. – Na, erre nem számított, mi?

– Amennyiben a Norvég Királyság területén tartózkodik, akár életvitelszerűen, akár alkalmi jelleggel, jogunkban áll a törvény nevében a végrehajtói hatalmat gyakorolni – mondta a rendőr. Erik nagyokat pislogott.

– Mit mond? – fordult hátra segítségkérően Erik.

– Ha itt vagy az országon belül, akkor letartóztathat – fordította le Khalid.

Erik arcáról csak úgy potyogtak a vízcseppek a földre. Hirtelen felém nézett.

– De őt aztán tényleg nem büntethetik meg, e – mutatott rám. A két rendőr gyanúsan méregetett.

– Hadd találjam ki – szólt közbe a rendőrnő. – Azért, mert a kisasszony a barátnője.

– Nem, há’ ő a Nájna Rájbek. Nem látja? – kiabált Erik. Kedvem lett volna nekem is beleugrani az Oslo-fjordba.

– Jé, tényleg ő a Nina Rybak. Úristen! – kapott a szájához a rendőr, majd a zsebéből elővette a telefonját. – Egy képet szabad lesz? A lányaim régen nagyon szerették a junior eurovíziós dalodat!

Természetesen engedelmeskedtem a végrehajtó hatalmat gyakorlóknak, akik Erik mentőakciójának köszönhetően egy szóbeli figyelmeztetéssel hagyták, hogy tovább játsszuk a játékot.