17. fejezet

Sziasztok!

Újra itt vagyok, ahogy azt már észrevehettétek. Remélem, mindannyian felocsúdtatok az előző részből. Nagyon sokat szenvedtem ennek a résznek a megírásával. Nem akartam, hogy túl komor legyen, de méltó módon szerettem volna elbúcsúzni egyik eddigi fő karakteremtől.

Stine Larsen

* * *

Május 30.

Mondanom sem kell szerintem, hogy egész éjjel szinte semennyit sem aludtam. Mintha nem lett volna elég a Peter halála körüli kérdőjel, a szüleim gondoskodtak róla, hogy még több erüljön fel családi fronton.

Sorozatos rémálmok gyötörtek. Összefolyt minden. Egyik pillanatban még Stefannal és Peterrel sétáltattuk Cukrot a sziklás strandon, a másikban éreztem, ahogy a Sunset Boulevard szippant be a föld mélyébe, a homok és a beton rám omlik és betemet.

Kora reggel teljesen leizzadva ébredtem fel. Azonnal az ablakhoz szaladtam, hogy bukóra kinyissam. A reggeli hűvös levegő frissítőnek hatott, illetve segített abban, hogy kevésbé szaporán vegyem a levegőt. Mikor már kezdett túlságosan hideg lenni bent a szobámban, felvettem az egyik pulcsimat és lementem a földszintre.

Apát azonban sehol sem találtam. Stefan és anya abban a hitben voltak, hogy nem hallottam a tegnapi közjátékot, ezért, mikor megkérdeztem, hogy apa hol van, az volt a reakció, hogy „dolga van”. A levegő az esti incidenst követően teljességgel megfagyott. Úgy reggeliztünk hármasban, hogy senki nem szólt a másikhoz egy szót sem. Én ezt speciel nem bántam; mindig is gyűlöltem, ha reggel kell megvitatni az élet nagy kérdéseit. Az azonban továbbra is aggasztott, hogy apa elment. Illetve, hogy azt ígérte, reggel visszajön, miattam. Azonban, mikor már indulnom kellett volna suliba, akkor sem volt még sehol.

– Nina, biztos, hogy ezt a ruhát akarod felvenni? – kérdezte óvatosan anya, mikor meglátta, hogy a fekete pliszírozott ruhámban és fekete bakancsomban jöttem le az emeletről. Ellentmondást nem tűrve bámultam rá, mire anya meghátrált, és a fekete színnel kapcsolatos aggályait megpróbálta másra kenni. – Délután nagyon meleg lesz.

Megrándítottam a vállamat, majd a bátyámra pillantottam, aki jobb kezében a slusszkulcsát zörgette.

– Indulhatunk? – Stefan bólintott. Anya oda akart lépni hozzá, hogy adjon egy puszit búcsúzóul, a bátyám azonban elfordította a fejét. Rezzenéstelen arccal kinyitotta nekem az ajtót, majd egy erőteljes mozdulattal bevágta maga után. Elismerően biccentettem felé. – Na, mi van, lázadunk, lázadunk?

– Jó tudni, hogy neked van energiád viccelődni a tegnapi nap után – dünnyögte Stefan, mikor beszálltunk az autójába.

– Ha azt hiszed, én nem hallottam, tévedsz – jelentettem ki. A bátyám teljesen lefehéredett, és a beszélgetés lehetséges folytatását megelőzve inkább az út bámulása mellett döntött. Ezt azonban nem hagyhattam annyiban. – Na, ki vele. Miféle éjszakáról van szó?

– Nina, te miről beszélsz? – kérdezte Stefan ásítva. Jó tudni, hogy más is ilyen kipihent.

– Amit anya apa fejéhez vágott tegnap este. Hogy azóta a bizonyos éjszaka óta én apa kicsi lánya vagyok…

– Ja, hogy csak ennyiről van szó – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

– Elmondanád akkor, mi ez az egész?

– Nem. Ugyanis fogalmam sincsen. Még én nem értem oda, amikor ez elhangozhatott. Hacsak nem arra gondoltak, mikor megszülettél – magyarázta zavartan a bátyám.

Minél jobban közeledtünk az iskolához, annál kevésbé értettem az összefüggést.

– Jó, hát azt én is tudom, hogy izé… sürgősségi császármetszés volt, meg minden.

– Akkor biztos erre gondoltak – vonta meg a vállát Stefan.

– De ennek így sincs értelme. Nem áll össze a kép…

– Nina, engedd el ezt, jó? – kiabált rám Stefan. – Engedjük már el anyáék hülyeségét. Nem a mi ügyünk, hanem az övüké. Ezzel te ne foglalkozzál. Majd ők ketten megoldják szépen.

– Szerinted el fognak válni? – kérdeztem félve a bátyámat, mire ő felröhögött. Irigyeltem optimizmusát.

– Ugyan. Anyáék az ilyesmivel legrosszabb esetben is csak fenyegetőzni szoktak. Komolyan egyikük sem gondolja.

– De tegnap apa azt mondta, hogy elmegy, és csak miattam jön vissza – folytattam.

– Amatőr vagy, Nina – válaszolta a bátyám nevetve. – Látszik, hogy a te születésed óta nem volt ekkora kaliberű balhéjuk. Nem tudod, hogyan zajlanak az ilyen összezörrenések.

– Nem, de nem is érdekel – vágtam rá. Kezdett idegesíteni, hogy a bátyám már megint mindent jobban tud nálam.

– Komolyra fordítva a szót… A temetésre ketten megyünk és kész. Amit műveltek tegnap, az kritikán aluli volt – jelentette ki Stefan egy hosszú hallgatást követően. Jobb kezét levette a kormányról, majd felém nyújtotta, én pedig belepacsiztam. Mikor aztán az iskola utcájába értünk, Stefan idegesen sóhajtozott, ugyanis nem talált parkolóhelyet. Illetve, lett volna egy, ha egy fekete BMW nem úgy parkol, hogy egyszerre két helyet foglal el. – Nina, szállj ki, kérlek, nem lehet itt rendesen megállni. Csak tudnám, melyik parasztnak áll ennyire ferdén a szeme.

Mikor kiszálltam, a fekete BMW rendszámát látva megbizonyosodhattam róla, hogy a kérdéses „paraszt” alatt magát Eriket értjük. Búczúzóul intettem egyet a bátyámnak, majd közelebbről megvizsgáltam a szabálytalanul parkoló járművet. A fekete autó oldalán jól látszódtak apróbb karcolások, de a legmeglepőbb nem ez volt, hanem az, hogy az egyik ablakmosót az égnek állította valaki, míg a másik alatt egy kézzel írt üzenetet hagyott. Azonnal felismertem a macskakaparást.

„MÁNDLI, AZ EGY DOLOG, HOGY A PUSZTA KÖZEPÉN ÍGY HÁNYOD ODA AZT A ROHADT TRAGACSODAT AZ ÚT SZÉLÉRE, DE ITT VAN RÁ SZABÁLY, HOGY HOGY KÉNE, HE! A KURVA ANYÁDAT, HOGY CSAK A MÁSIK UTCÁBAN VOLT MÁR CSAK HELY”

Henrik passzív-agresszív szavain jót mosolyogtam. Ezek szerint neki sem indult jól a reggel. Henrik, mivel nemrégiben szerezte meg a jogosítványát, abból űzött újabban sportot, hogy három utcával arrébbról anyukája autójával jár iskolába, ha ő épp szabadnapos. Gondolataimból a jelzőcsengetés szakított ki, így megindultam az iskolaépület felé.

Az aulába érve láttam, ahogy az osztálytársaim a bejárattal szemben lévő kijelző előtt ácsorognak. Odaléptem Astridhoz és Lottéhoz, hogy megkérdezzem, mi folyik itt, mikor is megláttam Eriket, aki idegbeteg módon, fel-alá grasszált a tévé alatt.

– Ennek meg mi baja van? – érdeklődtem.

– Úgy érted, azon kívül, hogy gyengeelméjű? – kérdezett vissza Lotte.

– Tegnap volt az év végi vizsgánk angolból – magyarázta Astrid.

– Az tegnap volt? – kérdeztem döbbenten.

– Mi, Erik nem mondta múlt héten, mikor együtt tanultatok? – csodálkozott Lotte.

– Fú, esküszöm, hogy egyszer megverem – túrtam bele idegesen a hajamba. – A betonba fogom verni azt az ostoba ábrázatát, ha így folytatja.

Lotte felröhögött, én pedig Erik felé pillantottam, aki továbbra is rágójával csettintgetve toporgott a tévé alatt.

– Gyerekek, én eztet mán’ nem bírom tovább itten – sápítozott, miközben Christian és Marius telefonnal kamerázták Erik idegbaját. – Há’ találja mán’ ki a néni, ki jutott tovább, mosmán’.

– Mándli, ez nem X-Faktor, hogy továbbjussanak itt az emberek – hahotázott Henrik Erik szerencsétlen szóválasztásán.

– Steinberg, ne játsszad itten a nagyokost, he! – szólt rá Erik. – Akkor lett vóna’ ekkora pofád, baszod, amikor megkérdezted töllem’, mit kő’ válaszóni’ az ötös kérdésre.

– Állj, mi van? Erik súgott valakinek? Angolból? – döbbentem le.

– Ja, mi is meglepődtünk. Gjersem majdnem ki is vágta Henriket a vizsgáról – magyarázta Lotte.

– Ma reggelre ígérték az írásbeli eredményeit – folytatta Astrid az előző témát. – Pontosabban, a szóbeli beosztást fogják kiírni a kijelzőre.

– Ma lesz a szóbelitek? – kérdeztem.

– Csak annak, akinek lett elég pontja az írásbelin. Különben nem mehetsz szóbelizni – mondta Astrid.

Erik abban a pillanatban megindult a kijárat felé, mint aki nem tudná tovább türtőztetni magát. Meglátott minket, majd elordította magát.

– Cigi, valaki?

A lehetséges cigarettatarhálás érdekében elléptem Astridéktól, és Erik után szaladtam. Átugrottuk a beléptetőkaput, hogy a rendszerben ne látszódjon, hogy a jelzőcsengetést követően elhagytuk az épületet. Erik kivett a nadrágzsebéből egy doboz cigarettát, majd kivett belőle egy szálat, és a számba rakta.

– Mikor terveztél szólni, hogy év végi vizsgát írtok? – vontam kérdőre, miközben meggyújtotta az öngyújtójával a cigarettámat.

– Jóvan’, Nina, ne húzzá’ má’ fő’. Nem tudtam én eztet, hogy ez ilyen fontos izé lesz. Csak a dolgozatot mondta a néni – magyarázkodott Erik.

– Hogy ment amúgy?

– Há’ nemtom. A szöveg az könnyű vót’, mer’ ottan csak le köllött másolni a mondatokat a válaszokhoz. A fogalmazás vót’ nehéz.

– Mi volt a téma?

– Levelet köllött írni egy angol barátunknak. De nekem nincs angol barátom – mondta Erik.

– Ezzel most ugye nem azt akarod mondani, hogy oda nem írtál semmit? – kérdeztem, mikor felfogtam, hogy Erik szóhasználatában ez pontosan mit is jelent.

– Azt azér’ leírtam, hogy mivel nem ismerek onnan senkit, ezé’ nem tok’ kinek levelet írni, e.

– Jézus – sóhajtottam.

– Mos’ mit Jézusozol? Az se angol vót’.

– Nem, de azügyben, hogy te ne bukjál meg ezek után, már csak ő segíthet – magyaráztam. Erik vonakodva nézett rám, majd beleszívott a cigijébe.

– Na, mosmán’ igazán kirakhatná a pontokat. Ez ilyen izé… Kínzás, e. Direkt csinálja, hogy szívasson – dünnyögött Erik, miközben egy nagy adag füstöt fújt ki.

– Én mondtam, hogy ez a nő ilyen – szívtam bele a cigarettámba. – De nem hittél nekem.

Abban a pillanatban Astrid hajolt át a beléptetőkapun, ő ugyanis nem merte átugrani.

– Gyertek be, megvannak az eredmények!

Erik eldobta az égő cigarettáját, majd befelé sprintelt. Én elnyomtam mindkettőnkét, és utánaszaladtam. Erik ordítozását azonban nehéz volt nem meghallani.

– Há’ gyerekek, há’ zseni vagyok, e! Több pontom lett, mint Steinbergnek, baszki! – ujjongott, miközben Khalidot ölelgette.

– Nagy zseni vagy, öcsém. Két ponttal kaptál többet, mint a minimum ponthatár – puffogott Henrik.

– Az pont hárommal több, mint amennyi neked kellett volna ahhoz, hogy mehess szóbelizni – szólt közbe Khalid.

– Jaj, figyeld mán’, irigy a hülyéje, e – vigyorgott Erik teli szájjal, majd észrevette, hogy én is ott állok. – Nina, thank you, thank you!

Erik örömködését nézve finoman elmosolyodtam. Nem tudom, Jézus valóban segített-e a sikeres vizsga elérésében, de hogy itt valami csoda történt, az megkérdőjelezhetetlen.

– Szeretnék érdeklődni, hogy a tanár néninek lenne-e kapacitása még egy magándiákra – somfordált oda Henrik egy kaján vigyorral.

– Nincsen – vágtam rá, majd sarkon fordultam. Henrik azonban nem adta fel.

– És ha együtt mennék Má…

– Nincs semmilyen és. Ezt sürgősen felejtsd el, Henrik! – fordultam hátra.

– Kedves 1B-sek! – szólalt meg Kari Gjersem, az angoltanárnő fülsüketítően magas hangján. Mióta ki lettem rakva az óráiról, egészen elszoktam a visítozásától. – A szóbelikre ma délután 14 óra után kerül sor. Névsorban fogunk haladni…

– Még szerencse akkó’, hogy a Steinberg kiesett előlem, mer’ így elöbb leszek – gondolkodott hangosan Erik.

Lotte döbbenten fordult felém, Khalid könnyeit törölgetve, röhögve leült a földre, Astrid megpróbálta visszafogni a kuncogását, Henrik pedig minden követ megmozgatott, hogy mégiscsak mehessen szóbelizni.

– Tanárnő, ez itt még az ábécét sem tudja! Az ilyet hogy lehet átengedni? – méltatlankodott.

– Henrik Steinberg, annak örülj, hogy nem vonok le rögtön ezért a megjegyzésért még pluszban öt pontot! – visítozott tovább Gjersem, mire páran megtapsolták az angoltanárunkat.

A kialakult közjátéktól szinte el is felejtettem, milyen borzalmas tragédiába torkollt a tegnapi nap. Azonban most sem volt arra lehetőségem, hogy megpróbáljam a történteket feldolgozni, Erik ugyanis átverekedte magát a körülöttem állókon, és mellettem termett.

– Nina, segítened kell.

– Miben?

– Há’ mi az, hogy mibe’? – emelte fel a hangját Erik. Fekete szemei villámokat szórtak. – Há’ még kicsit beszélgetnünk kell a szóbelire.

Megfogtam Erik karját és kirángattam az osztálytársaink gyűrűjéből. Tekintete megenyhült, mikor megszólalt az iskolacsengő és a többiek elindultak az osztálytermek felé.

– Figyelj, az a helyzet, hogy… – kezdtem bele, de amint a lényegre tértem volna, éreztem, hogy egy gombóc kerekedik a torkomban. Pár másodperc múlva pedig már a szemeim is könnybe lábadtak.

Erik ijedten figyelte a történéseket. Válságkezelési stratégiaként kihúzott egy szál cigarettát, amit a kezembe nyomott.

– Na, gyere, eztet elszívjuk, azt’ elmondod, mi van.

– De becsengettek – szipogtam. Erik, mit sem törődve ezzel, féloldalasan átugrotta a beléptetőkaput; a mai reggelen már másodszorra.

– Jaj, ne izéljé’ mán’, matek lesz, abbó’ meg jó vagy. Az a faszi ú’ néz rád, mintha szerelmes lenne beléd, há’ elnézi neked eztet a késést – magyarázta Erik.

Jensen tanár úrról megfogalmazott állításain elmosolyodtam, bár nem tartottam őket igaznak. Letöröltem a legördülő könnycseppemet, majd hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, nem áll-e mögöttem Fladen vagy valamelyik másik tanárom, aki visszazavarna az osztálytermünkbe. Amikor meggyőződtem róla, hogy tiszta a terep, én is Erik után ugrottam, kifelé a kapun. Mire kiértem, ő már meggyújtotta a saját cigijét.

– Van egy ötletem – mondtam, mikor odaadta az öngyújtóját, hogy meggyújthassam a cigarettámat. – Angolul mondom el, mi történt, és akkor megvan a gyakorlás is egy kalap alatt.

– De Nina, há’ az mit segít rajtam, e? Há’ a vizsgán nekem kő’ beszélnem, nem téged kő’ hallgatnom – értetlenkedett Erik. Kezdtem elveszíteni a maradék türelmemet is.

– Ezek a feltételeim. Most akkor érdekel, vagy nem?

Az arcába fújtam egy nagy adag füstöt, mire ő köhécselni kezdett.

– Jóvanmá’. Érdekel hát. – Én pedig belekezdtem a történetbe. Igyekeztem kicsit cenzúrázni, hogy engem pontosan milyen szálak fűztek Peterhez. Ez nem is okozott különösebb nehézséget, mivel Erik angoltudása finoman szólva is fapados volt. Azonban, minél jobban belemélyedtem a történetbe, annál inkább azt éreztem, hogy nem bírom visszatartani a már fél napja tartogatott érzéseimet. Ezek pedig hisztérikus írás formájában nyilvánultak meg. Erik elsőre látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ám amikor elfogyott a cigije, eldobta azt és hirtelen megölelt. Nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Egyrészt fura volt, mivel Erikkel az ominózus februári pofon óta nem értünk egymáshoz, másrészt pedig megnyugtató volt, hogy végre volt valaki, aki nem tett fel felesleges kérdéseket. Hanem csak ott volt, hogy meghallgasson. Erik, miután elengedett, elvette a kezemből az égő cigarettát, lepöckölte róla a hamut, majd beleszívott, és közölte: – Te nő, hát ennek a felét nem értettem, de akkó’ most aztat tisztázzuk, hogy a tesód meleg?

– Hogy mi van? – kérdeztem döbbenten. Erik idegen nyelvi szövegértési képességei valami egészen másik irányba terelték a történetet.

– Há’ aszontad’, a barátja volt…

– Nem úgy, te nagyon hülye! – kaptam a fejemhez. – A bátyám hetero. Peter az osztálytársa volt. És… szerettük őt.

– Ja jóvan’… Azé’… ez durva. Hogy így a semmibő’, csak úgy karambolozik, azt’ annyi neki. Amikó’ ilyeneket hallok, mindig úgy félek beűni’ a kocsiba – állapította meg Erik.

Filozofálgatását egy kinyíló ablak szakította félbe. Fladen hajolt ki rajta, mögötte pedig Jensen állt az osztálytermünkben.

– Nina Rybak! Örvendetes, hogy Eriket valahogy felkészítetted erre a vizsgára, de ez nem azt jelenti, hogy a matematikaóra helyett szabadon társaloghattok az udvaron. Mándli Erik, az ugye nem egy égő cigaretta ott?

– Ja ez? Neeem, tanárnő, ez mán’ nem ég itten. Mi csak izé… Szemetet szedünk! – szabadkozott Erik.

– Milyen kár, hogy ez a nagy környezetvédelem a biológiajegyeiden nem látszik meg… BEFELÉ, MINDKETTEN, DE AZONNAL! – ordított Fladen, olyan hangerővel, hogy más termekből is kinyitották az ablakokat. Nem maradt tehát más választásunk, mint, hogy Erikkel beslattyogjunk az órára.

A nap hátralévő részében mindenki az angol szóbelivel volt elfoglalva, én pedig ismét magamra maradtam a gondolataimmal. Gépiesen tettem, ami szükséges volt ahhoz, hogy túléljem az iskolát. A vizsga miatt pedig rövidített óráink voltak, így fel kellett hívnom Stefant, hogy értem tud-e jönni előbb is. Apát továbbra sem mertem felhívni. Tudom, hogy nekem minden bizonnyal azonnal felvenné, de fogalmam sem volt, ez a jelen helyzetben mennyire lett volna jó ötlet.

Szerencsére a bátyám bevállalta, hogy hazavisz: szerintem attól tartott, hogy valami őrültséget csinálnék, például, elmennék a baleset helyszínére. Meg is fordult ez a fejemben, de aztán lebeszéltem magamat erről. Egyrészről a látvány minden bizonnyal felkavaró lenne, másrészről pedig túlontúl fáradt vagyok a múlt éjszaka után, hogy efféle kalandozásokban legyen részem a város szélén.

Mikor Stefannal befordultunk az utcánkba, láttuk, hogy apa autója a ház előtt áll. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.

– Hála Istennek – hadartam.

– Ne örüljünk előre a medve bőrére. Lehet, hogy épp most tépik meg egymást – jelentette ki Stefan, mikor ő is beparkolt a ház mellé. Kiszállt a kocsiból, majd határozott léptekkel indult meg a ház felé Behúzott nyakkal mászott be a bokorba, ami a konyhaablak előtt volt, majd benézett az ablakon.

– Te mi a fenét művelsz ilyenkor? – kérdeztem, miközben a bátyámat figyeltem, aki éppen esett-kelt a talpa alatt lévő növényzetben. – Most komolyan utánuk kémkedsz? Teljesen megbolondultál?

– Kuss, Nina! Nem hallom, miről beszélnek – intett rendre Stefan.

– Mi, normális hangerővel beszélgetnek?

– Aha, a konyhaasztalnál ülnek – válaszolta a bátyám, majd intett, hogy menjek közelebb. Kíváncsiságomnak nem is kellett több: én is bemásztam a gazos bokorba, és hamarosan már két szempár kémlelte a nagy Altberg-Rybak békülőakciót. A szüleink valóban az étkezőasztalnál ülve társalogtak, kulturált módon. Kiabálásnak, tányérdobálásnak nem volt helye, csak és kizárólag a szájrólolvasás maradt stratégiaként, hogy megtudjuk, miről zajlik a diskurzus. Stefan azonban türelmetlen lett. – Nina, te vagy a színészpalánta. Tessék leolvasni és tolmácsolni az arckifejezéseiket.

– A színészet nem ebből áll, te zseni – jelentettem ki. Én is kezdtem megunni ezt a leskelődést. – Na jó, elég ebből a marhaságból. Menjünk be inkább, abból többet megtudunk.

– Megőrültél? – sziszegett a bátyám. – Be, az oroszlánbarlangba?

– Ez nem oroszlánbarlang, hanem az otthonom. Én itt lakom. Jogom van bemenni. Te meg féljél csak nyugodtan innen kintről – dünnyögtem. Sarkon fordultam, hogy bemenjek a házba, azonban felfigyeltem, ahogy két női alak közeledik felénk. Egyikük talpig feketébe volt öltözve, kezében egy papírtáskát szorongatva, a másikuk pedig őt vezette. Mikor aztán közelebb értek, megismertem a fekete ruhás nőt: Rita volt az, Peter anyukája.

Egészen a mi házunkig jöttek. Rita megállt a kocsifeljárón, majd elcsukló hangon szólalt meg.

– Nem hoztam most levelet…

Gondolkodás nélkül odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. Elképzelhetetlen számomra, mekkora fájdalmat élhet át most ő. Rita, aki amúgy is betegséggel küzd, teljesen egyedül maradt most. Vajon mi lesz vele? Ez a nő, akivel ide eljött, vajon a gondját fogja viselni?

– Christine Madsen vagyok, Rita nővére – mutatkozott be a szőkésbarna hajú hölgy a bátyámnak.

– Jöjjenek be – mondta Stefan, majd egy szempillantás alatt kimászott a bokorból, hogy ajtót nyisson. Előre futott, hogy a szüleimet tájékoztassa a váratlan vendégek érkezéséről. Ezt a tőle megszokott módon, a lehető legdiszkrétebben próbálta intézni: oroszul szólt nekik, hogy Ritáék még csak véletlenül se értsék, hogy róluk van szó.

– Várj, ez azt jelenti, hogy jönni fognak, vagy már itt is vannak? – értetlenkedett anya, akinek az orosztudása erősen leromlott azóta, mióta a dédnagymamám meghalt.

– Ne haragudjanak, amiért itt megjelentünk – szabadkozott Christine, aki a szüleimnek is bemutatkozott.

– Ugyan, foglaljanak helyet – mondta apa. – Megkínálhatjuk Önöket egy kávéval?

– Nem, köszönjük, nem szeretnénk sokáig zavarni – válaszolta Christine.

– Fogadják őszinte részvétünket. Ez a szörnyű tragédia mindannyiunkat megrázott – tette hozzá anya.

– Minden bizonnyal. Hiszen tudjuk, a fiúk is milyen jó barátságban voltak – mondta Christine, mire Stefan lesütötte a szemét, mivel tudta, hogy a viszonyuk nem elsősorban a drogozás miatt romlott meg, hanem miattam. Ezek szerint pedig Rita és családja továbbra is abban a hitben vannak, hogy a bátyám és Peter országos cimborák voltak egészen mostanáig.

Rita hirtelen letette a papírtasakot az asztalra.

– Igazán nem kellett volna bármivel is készülniük – szólalt meg anya kényszeredetten.

– Ezt a roncsból szedték ki. Mivel Peter Ninának szerette volna átadni, ezért úgy gondoltuk, hogy elhozzuk. – Christine biccentett a papírtasak felé, én pedig óvatosan kivettem egy félig száraz, krémszínű rózsát. Christine folytatta monológját. – Illetve, Nina, ezúttal szerettünk volna felkérni, hogy énekelnél-e valamit a temetésen.

– Én… – szólaltam meg, ám Rita félbeszakított.

– Peter biztosan nagyon örülne, ha el tudnátok énekelni a dalt, amit a koncerten már nem tudtatok.

* * *

Június 15.

Nydalen, TV2 Stúdió, Oslo

Anya dühös ábrázattal meredt a fodrászra, aki éppen Peter utolsó rózsáját igazgatta a kontyomban.

– Vilde, ez tuti nem fog szétjönni? – kérdezte anya, mire a fodrász csajszi ijedten elővette a hajlakkját, hogy fújjon még egy adagot belőle a kontyomra.

– Jaj, anya, hagyd már, ha szétjön, szétjön. Leszarom, el fogunk késni – hisztizett Stefan.

– Kisfiam, ne nyávogj. Még gyalog is tíz perc alatt odaérnétek – intette rendre anya.

– Jó, de vinni kell a gitárt is – magyarázkodott Stefan.

Egy sóhajtással felálltam a fodrászszékből, megköszöntem Vildének a frizurát, majd elindultam kifelé. Anya adott egy puszit, kezembe nyomott egy növényi alapú nyugtatót, ahogy megbeszéltük, majd kikísért minket a tévészékházból.

Stefannal egy szó nélkül hajtottunk el a templomig. Mikor odaértünk, már néhány fotós gyülekezett a bejárat előtt, akik, amint meglátták a bátyám autóját, illetve engem az anyósülésen, azonnal elkezdtek villogtatni vakujaikkal.

– Hogy ezeknek a rohadékoknak sosincsen szabadnapjuk… – dünnyögött Stefan. Hirtelen le kellett fékeznie, mivel az egyik fotós közvetlenül az autó elé ugrott. Egy másik pedig az ablakon keresztül próbált meg egy kérdést feltenni.

– Milyen kapcsolat fűzött benneteket a tragikus hirtelenséggel elhunyt Peter O.-hoz?

Stefan lehúzta az autó ablakait.

– Uraim, tudom, hogy maguk is csak a munkájukat végzik, de hálás lennék, ha engem is hagynának beparkolni és kicsit arrébb állnának útban. Köszönjük! – kiabálta ki.

A bátyám leparkolta az autót, a fotósok és riporterek hada azonban továbbra sem mozdult semerre. Andreas, Stefan és Peter volt osztálytársa áttörte magát a fotósok gyűrűjén, megragadott és betuszkolt a templomba. Egy pillanatra hátrafordultam, és láttam, ahogy a bátyámat továbbra is a riporterek faggatják a templom bejáratánál.

– Előre nézzél, Nina, légy szíves – utasított Andreas, miután majdnem megbotlottam a mikrofonnak felállított kábelen. Két szék volt oldalra állítva. Andreas az egyikre mutatott. – Oda ülj le. Stefan is biztos mindjárt bejut. – Andreas hirtelen elhallgatott. – Odanézz, a büdös parasztnak van pofája idejönni…

Egy középkorú, magas, kicsit testesebb férfi sétált be a templomba, sötétszürke öltönyben. Tekintete ugyanolyan tekintélyt parancsoló volt, mint Peteré.

– Ki az?

– Peter apja, aki nagyjából tizenöt éve nem tolta oda a képét a fia elé.

Időközben Stefan is bejutott a templomba. Idegesen igazgatta inggallérját, majd helyet foglalt mellettem.

– Láttátok ezt a disznót? – biccentett Peter apja felé. Andreas bólintott egyet, hátba veregette Stefant, engem pedig megölelt, majd visszaült a helyére. Mikor hirtelen felálltam, elszédültem, a bátyám pedig megfogott és leültetett, majd félhangosan kommentálta az eseményeket. – Megmondtam anyának, hogy ne nyugtatózzon be, mert baj lesz…

– Ez csak valami gyógynövényes izé, nem lesz semmi bajom – mondtam, ám amint elhagyta a számat ez a mondat, már magam sem voltam biztos ennek igazságtartalmában.

– Ha nem apa adta volna kölcsön ezt a gitárt, tuti szétverném annak a szemét állatnak a fején – dühöngött Stefan továbbra is.

– Dehogy vernéd – suttogtam, ugyanis intett a lelkész, hogy álljunk fel, és kezdjük el a bátyámmal a dalt.

Járom a várost, földet fürkészve

Felnéznék, de többé nem látlak már

Mindenki másnak világa színes

Élnek a mának, míg én a múltban

Itt állok most én

Ólomnehéz szürkén