4. fejezet

Sziasztok!

Ezen a mifelénk eléggé borongós, komor júliusi délutánon meghoztam Nektek az új részt. Ti mennyire vagytok oda a családi ebédekért? Nyugi, ezen a mostanin csak megfigyelőként vesztek majd részt. Jó olvasást! ♥

Stine Larsen

* * *

- Tesitanár? Ez a csóka? - kérdezte kétkedve Ingrid, miközben hátrafordult az autóban, hogy egy közelebbi pillantást vessen Peterre. Mivel az unokatesóm odahaza, Svédországban tanító néni, felettébb kétkedve méregette az épphogy huszonkét éves „tesitanárt”.

- Tudod, ő ilyen izé… gyakorlós tanár - tettem hozzá sietve, nehogy gyanút keltsek valakiben.

- Azért mondom, nincs az az isten, hogy egy ilyen nyikhaj gyereket pedagógusként állítsanak be - magyarázta Ingrid, aki a maga 29 évével legalább olyannyira tapasztaltnak érezte magát ilyen helyzetekben, mint egy nyugdíj előtt álló tanár.

- Mondta a vérbeli pedagógus, aki most fizetés nélküli szabadságon van, hogy Norvégiában dorbézoljon - tette hozzá a nagynéném, Sandra.

- Anya, mondtam már, hogy projekthét van, és nem lenne lényeges amúgy sem a részvételem - forgatta szemeit Ingrid.

- Azért nem nézett ki rosszul a gyerek - állapította meg Sandra. - Biztos szeretik a kislányok. Mit meg nem adtunk volna egy ilyen jóképű tesitanárért ahelyett a vén boszorkány helyett, igaz, Lou?

Anyukám csak egy rosszalló pillantást vetett a nővérére, majd tekintetét a parkolóhelyek felé irányította. Oslo és az autóvezetés nem mindig bizonyult a legjobb kombinációnak, anya pedig határozottan könnyen húzta fel magát a forgalmon.

- Most nézd meg, hogy ez a fekete Ford is hogyan állt be ide. Teljesen ferdén állnak a kerekei - mutatott az egyik kocsira. Egy sóhajtás keretében hátramenetbe rakta a sebességváltót, majd elkezdett párhuzamosan beparkolni a fekete Ford mögé. Nagy nehezen beállt az üres helyre, majd amikor kiszálltunk a kocsiból, hozzátette: - A sok barom azt sem tudja, hogy jó világában milyen autót vegyen, amivel aztán nem tud normálisan beparkolni sehova sem.

Mivel én megismertem a fekete Ford rendszámát, inkább csendben maradtam.

- Az egyik ilyen barom pedig éppen a te fiad - mondta Stefan, aki egyik kezével a barátnője, Noelle kezét fogta, a másikban pedig két virágcsokrot tartott. - Isten éltessen benneteket!

Amíg anya és Sandra sírva-nevetve borultak a bátyám nyakába, észrevettem, hogy Noelle kicsit feszélyezve érezte magát, ezért odaléptem hozzá, hogy bemutassam a többieknek.

- Nina, nem gondolod, hogy ez inkább az én feladatom lenne? - kérdezte Stefan, mire mindenkiből kitört a nevetés.

- Apád hol van? - kérdezte anya, hangjában némi idegességgel.

- Bent van, úgyhogy szerintem ne is ácsorogjunk itt tovább - mosolygott a bátyám, majd mindannyian elindultunk az étterem felé. Anya és Sandra épp a virágcsokraikat hasonlították össze, Ingrid pedig Stefant okította, hogy legközelebb hogyan parkoljon be párhuzamosan. Ingrid tényleg vérbeli tanár: mindig, minden szituációból le tud vonni valami tanulságot, amit aztán előszeretettel magyaráz addig, amíg valaki félbe nem szakítja.

- Első benyomás? - kérdeztem halkan Noelle-től.

- Az mennyire kínos, ha csak úgy a háromnegyedét értem annak, amit mondanak? - kérdezte pánikszerűen Noelle, arra utalva, hogy a nagynénémék dél-svédországi dialektusa nem mindig érthető az oslói dialektushoz szokott norvég fülnek. Erről hajlamos vagyok megfeledkezni, hiszen nálunk otthon mindig nyelvi zűrzavar van, és néha emlékeztetni kell engem arra, hogy kívülállóknak ez korántsem ennyire természetes.

- Semennyire. Én sem mindig értem, amit apukád mond a jellegzetes bergeni tájszólásával - tettem hozzá mosolyogva. Szegény Noelle azonban olyannyira feszült volt, hogy nem tudta értékelni a humorom ezen fajtáját, ezért igyekeztem valami megnyugtatóbbat is mondani. - Ha egyetértően bólogatsz, akkor nem lehet semmi gond. Beszélj hozzájuk lassan, valószínűleg ők is így vannak a megértéssel, mint Te.

Amikor odaértünk az étterem ajtaja elé, anya és Sandra nagynéném azon tanakodtak, hogy vajon a helyiség melyik részében foglalta apa az asztalt. Stefan hátranézett ránk, mint aki megunta volna Ingrid fecsegését. Az ajtón előreengedett engem, majd bátorítólag megfogta Noelle kezét, aki még mindig szinte remegett az idegességtől.

Anyáéknak nem kellett sokáig keresnie az asztalt. Az ízlésesen, krémszínű tányérokkal és színben passzoló szalvétákkal megterített nyolcfős asztal egyik oldalán Hilde nagyi állt, kezében egy púderrózsaszín rózsacsokorral, a másik oldalán pedig apa és Natalia mama, egy ugyanakkora, ám vörös rózsákból álló csokorral.

- Isten éltessen benneteket! ­- mondta kórusban apa, Natalia mama és Hilde nagyi.

Anya természetesen megkönnyezte a gesztust, nem is tudott még csak annyit sem mondani, hogy köszönöm. Sandra persze egyszerre tudta, kinek mi a dolga, így két puszit követően rögtön át is vette a rózsaszín virágcsokrot a nagymamámtól. A másik szülinapos helyett viszont apának kellett átvennie az irányítást, aki egy hirtelen mozdulattól vezérelve odalépett anyához a vörös csokorral. Alig érthetően belesúgott valamit a fülébe, amitől anya még jobban elkezdett sírni, majd pedig apa nyakába borult.

- Mi addig azért leülhetünk, amíg a gerlepár kiörömködi magát, nem? - kérdezte a szokásos harsány stílusában Sandra.

- Természetesen, hölgyem - válaszolta a pincér legjobb svéd tudása szerint. A többiekkel egy magunkra erőltetett mosollyal nyugtáztuk a történéseket. - Szabad lesz a kabátját?

- Hogyne, hát maximumon van a fűtés, meg lehet itt sülni - nevetgélt tovább Sandra.

- Kislányom, ne legyél mindig ilyen feltűnősködő - dorgálta meg Hilde nagyi, miközben a pincér elkezdte a társaság női tagjairól lesegíteni a kabátot.

Noelle igyekezett visszafojtani a nevetését, mire Ingrid rosszalló pillantást vetett rá. Szegény lány, ennek itt nem lesz vége, gondoltam magamban, mire Stefan oldalba lökött.

- Vedd ki a táskádból a borítékot - súgta nekem, én pedig elkezdtem turkálni az iskolatáskában. A bátyám megköszörülte a torkát, majd odalépett anyához.

- Drága anya és Sandra! - kezdte beszédét Stefan, és nekem már a megszólítás hallatán is hánynom kellett, mivel az efféle, érzelmektől túláradó, nyálas szeretetnyilvánítások nem épp a kedvenc műfajaim közé tartoztak. Szerencsémre nyugodtan vághattam a pofákat úgy, hogy minderre senki sem figyelt, hiszen a többiek - kiváltképpen Noelle és Natalia mama - áhítattal nézték Stefant.

- Be tudnák hozni a két csomagot? - szólt oda Ingrid halkan az egyik pincérnek. A bátyám közben folytatta beszédét.

- Tudjátok jól, hogy nagyon ritka alkalom az, amikor ténylegesen is együtt ünnepelhetitek születésnapotokat. Nos, ez az oka annak, hogy Ingrid meg én…

- Tessék? - kérdezte a pincér.

- Tegnap este az unokatestvéremmel elhoztunk két csomagot, hogy tegyék félre ma délutánig - magyarázta Ingrid.

- …arra gondoltunk, egy nem szokványos módon örökítjük meg ezt a különleges alkalmat - szónokolt tovább Stefan, mit sem törődve azzal, hogy a pincérek épp értetlenkednek az ajándék miatt.

- Ne haragudjon, hölgyem, tudna kicsit lassabban beszélni? - kérdezte a pincér.

- Nina! - sziszegte Ingrid, kicsit hangosabban a kelleténél, hiszen erre mindenki felénk fordult egy pillanatra. Stefannak itt kezdett derengeni, hogy valami nem okés; felettébb gyanúsan méregetett. Villantottam egy ezer wattos mosolyt, Noelle kezébe nyomtam a borítékot, és odaléptem Ingridhez, aki az idegességtől már a teljes kiborulás szélén állt. - Megmondanád ennek az istenverte idiótának a létező legsznobosabb oslói dialektusoddal, hogy ha most azonnal nem kerítik elő valahonnan azokat a kicseszett festményeket, fizetés nélkül távozunk, és az egész család ír egy egycsillagos értékelést a helyről TripAdvisorra?

A pincér továbbra is segítségkérően pillantott rám. Ebben az esetben ennek még kifejezetten örültem is, mert ezek szerint egy szót sem értett abból, amit Ingrid az előbb mondott. Stefan folytatta magasztos beszédét, ám közben ki-kitekingetett, mivel a festményeket továbbra sem látta.

- Lenne itt két becsomagolt képkeret, amit a bátyámék tegnap hoztak ide. Be tudnák esetleg hozni? - kérdeztem.

- Ja, persze, azonnal!

- Kiborít ez a norvég népség - mondta maga elé Ingrid.

A pincér megkönnyebbült, hogy végre érti, mi a dolga, majd egy fél perc múlva megjelent kollégájával. Mindketten egy-egy képkeretet fogtak. Stefan arcán láttam, hogy épp most verte le vagy ötödszörre a víz, ám látván, hogy előkerültek a szóban forgó ajándékok, immár nyugodtabb hangvételben tudta folytatni a véget nem érő születésnapi köszöntését.

- A lilát a piros ruhás hölgynek legyen szíves odaadni, a másik pedig az édesanyámé lesz - magyaráztam halkan a pincéreknek, akik egyidejű bólintással jelezték, hogy megértették a roppant bonyolult feladatot.

- Közös hobbinkat és tehetségünket összetéve készítettük nektek most ezt az ajándékot, amelyről remélem, mindig eszetekbe jutunk majd mi is, illetve ez a kicsit borongós, de annál szebb délután - mondta Stefan. Ingrid már integetett neki, jelezvén, hogy fejezze be a beszédet, elég volt. A bátyám azonban nem vette a lapot. - Sokat gondolkodtunk azon, hogy mit is adhatnánk nektek…

- Mikor adhatjuk át a hölgyeknek? - kérdezte az egyik pincér.

- Nyugodtan vigyék oda most, hátha akkor befogja. Legfőbb ideje lenne - válaszoltam, mire a két pincér elnevette magát. Nagy léptekkel indultak meg Sandra és anya felé, akik szintén unták már a bátyám szónoklatát, ugyanis egyszerre feltépték a csomagolást.

- Nézd, Lou, ezek mi vagyunk! - kiáltott fel Sandra, és körbe mutatta a festményt. Anya is elmosolyodott a kettejüket ötéves korukban ábrázoló festményen.

- Ez gyönyörű, nagyon köszönöm - fordult anya Stefan felé könnyes szemmel.

- Milyen aranyosak vagytok rajta! Ez a bal oldali vagy te, ugye Maria? - kérdezte Natalia mama. A mai napig nem értettem, hogy apa és Natalia mama miért szólították anyát első keresztnevén, amikor Hilde nagyi és a többiek pedig a Louise-t használták. Persze nyilván anya a „művésznevében” mindkettőt feltüntette, de nem a Louise-t kellene használni kollektíven, ha a saját családja egyszer így szólította régebben?

- Hogy csináltátok meg egyébként? - érdeklődött Sandra.

- Elrepültem egy hétvégére Svédországba. Ingriddel kiültünk a tengerpartra és ott dolgoztunk rajta.

- Hát kisfiam, te Svédországban voltál, és nem is szóltál, hogy itt vagy? Ingrid drágám, te meg hogyan mentél? Mikor? - sápítozott Hilde nagyi.

- Nagyika, Malmőben voltam… - szabadkozott volna Stefan, de Hilde nagyi, arckifejezéséből ítélve, nem igazán volt megelégedve a válasszal.

- Szeptember végén voltam egy továbbképzésen. Malmőben - tette hozzá Ingrid, mire mindenki felnevetett. - Nem sok köze volt a továbbképzéshez, bár valóban képeztük magunkat, de nem a pedagógia terén.

- És végül, de nem utolsósorban, Ninával van még meglepetésünk a hölgyeknek - vette át ismét a szót Stefan. A kezemben szorongatott borítékkal odaléptem anya elé.

- Amikor a születésnapom után összevesztetek valami apróságon apával, azt mondtad, milyen jó lenne, ha egyszer az összes férfit el lehetne tüntetni a Föld felszínéről - kezdtem bele a történetbe, mire a társaság női tagjai felnevettek. - Akkor jutott eszembe, hogy milyen jó lenne ezt a gyakorlatban is megvalósítani, így Ingriddel lefoglaltunk júniusra egy-egy szobát nekünk, illetve Ingridnek és Sandrának, hogy egy igazi anya-lánya programon pihenhetjük ki a sok fáradalmat, amelyet a férfiak okoztak.

- Gyerekek, ez csodás, de ennyi mindent… - kezdte anya, majd ismét elcsuklott a hangja a sírástól. Apa szolgálatkészen a kezébe nyomott egy zsebkendőt.

- Imádom a dumáját az én kis Ninámnak - mondta Hilde nagyi, majd felugrott, és nekem is adott két puszit.

Miután mindenki megköszönt minden ajándékot, helyet foglaltunk. Anya, Sandra és Hilde nagyi egymás mellett ültek, anya mellett pedig apa. Egyik oldalamon Stefan, a másikon pedig Ingrid foglalt helyet. Stefan maga mellé ültette Noelle-t, aki így Natalia mama mellett ült.

- Akkor Te vagy Stian kislánya, ha nem tévedek? - kérdezte Natalia mama Noelle-től. Stiant a családban mindenki ismerte, hiszen hosszú éveken át anya műsorvezető társa volt az esti kibeszélős műsorukban.

- Ez így igaz - mosolygott Noelle. - A papa küldte az asztal végében lévő csokrot neked, Mary-Lou.

- Mindig mindenre figyelt - mondta anya, nosztalgikusan. - Nagyon köszönöm, majd este felhívom.

- És te mivel foglalkozol? Te is a tévénél vagy? - kérdezte Ingrid az asztal másik végéből.

- Ingrid, nem kell szegény kislányt rögtön megenni reggelire, majd beszél ő, ha akar - utasította rendre az unokatestvéremet Sandra nagynéném.

- Semmi gond - mosolygott Noelle. Stefan mellettem kicsit szaporábban vette a levegőt. Nem díjazta, hogy unokatestvére épp most kezdi el leinformálni az újdonsült barátnőjét. Noelle azonban egyáltalán nem adott hangot nemtetszésének. - Én a Scandinavian Airlines oslói bázisán vagyok, épp most vagyok a légiutas-kísérői tréningen.

- Noelle-t az első körben beválogatták a tréningre - kezdett el dicsekedni Stefan.

- Hű, ez nem semmi - nyugtázta Ingrid. Nem volt egyértelmű, hogy ironikusan értette, vagy őszinte volt most kivételesen. - És akkor irány a felhők közé?

- Decemberben lesz majd a gyakorlati vizsga - válaszolta Noelle.

- Azért szépek és jók ezek a munkák, de az ünnepek alatt dolgozni nem lehet épp a legkellemesebb - állapította meg Ingrid.

- Még nem tudom, hogyan alakul a beosztás, de ezen majd csak elég akkor izgulni, ha el is jutok oda - hadarta Noelle.

- Nos, igen, nem árt előbb sikeresen teljesíteni a vizsgát - bólogatott Ingrid.

Stefan egy gyilkos pillantást vetett az unokatestvérünkre, akit ez azonban egyáltalán nem hatott meg. Szerencsére ekkor hozták az előételt, így nem kellett tovább lovagolni ezen a témán. A bátyám azonban nem nyugodott meg.

- Szétrúgom a seggét, ha még egyet szól - suttogta nekem.

- Tudod egyáltalán, hogy kell azt? - kérdeztem.

- Nem, de gondoltam, te szívesen teljesíted ezt a nemes feladatot - hadarta Stefan idegesen. Az asztalon lévő telefonom rezgésére lettünk figyelmesek. - De ha ez a barom írt megint, akkor a sajátodat is szétrúghatod.

- Helene az - válaszoltam, miután a képernyőre pillantottam. - Várjunk, miért az enyémet kell szétrúgni, miért nem az övét akkor már?

Helene: Nagy a gáz. Camilla szülei drogtesztet csináltattak vele, és pozitív lett LSD-re meg THC-re. Nem engedik most sehova, még suliba sem. Szerinted attól a Peter csávótól szedhette?

Nina: Basszus. Ez nagyon nem jó. De én honnan tudjam? Nem is voltam ott.

Helene: De te voltál, aki belekevert minket ebbe a balhés társaságba. Ne mondd már, hogy nem ismered Petert.

- Nina, ne nyomkodd a telefonodat folyton - szólt rám Sandra.

- Nővérkém, ne az én gyerekemet neveld, inkább a sajátodra tegyél szájkosarat, amíg nem késő - suttogta anya Sandrának. Stefannal összenéztünk, hiszen mindkettőnket meglepte, hogy anya a védelmébe vett, amikor ő az egyik legnagyobb ellenzője az étkezőasztal feletti mobilozásnak. A mai napig úgy zajlanak a családi ebédek, hogy mindenki egy tálba teszi a telefonját, és csak akkor veheti ki, ha az ételről akar fotót készíteni.

- Ki írt, Nina? - fordult felém anya, mosolyogva.

- Khalid kívánt neked boldog szülinapot - vágtam rá.

- Nahát, milyen aranyos! - lelkesedett anya.

- Szép terelés volt, hugi - súgta a fülembe Stefan, aki ezek szerint a vállam felett velem együtt olvasta az üzenetet.