Sziasztok! Most egy kicsit hosszabb lélegzetvételű résszel jelentkezem Nektek, remélem, hogy érdekesnek találjátok majd!
Egy fontos változásról szeretnék most Titeket értesíteni: a bejegyzésekhez ezentúl csak előzetes moderálást követően tudtok majd hozzászólni. Ennek oka, hogy a blogot ellepték az érdemi kritikát nem tartalmazó, már-már beszólogató hozzászólások. Természetesen, a negatív kritikát továbbra is nagyon szívesen fogadom, ám ez esetben kérlek Benneteket, hogy indokoljátok meg, mi nem tetszett a részben.
Előre is köszönöm a megértéseteket:
Stine Larsen
* * *
Mondanom sem kell, nem igazán tudtam koncentrálni az ebéd hátralévő részére. Zombiként magam elé bámulva fürkésztem az újabb és újabb elém tett tányérokat. Igyekeztem közbe-közbe egy mosolyt magamra erőltetni, amikor apa mondott valami vicceset, nehogy feltűnő legyen a passzivitásom. Végig Camilla járt a fejemben. Vajon mit gondolhatnak a szülei? Az tény, hogy én magam nem voltam ott a házibuliban, de ha esetleg megkérdeznék Camillától, ki ez az alak, akitől a drogok származnak, a válasz egészen biztosan az lenne, hogy „Nina ismerőse”. Ami tulajdonképpen nem is igaz, mivel, hogy nem is ismerem. A hülye bátyámnak természetesen megint igaza lett, sikerült belekeverednem ebbe az egészbe, anélkül, hogy csináltam volna valamit is. Nincs más kiút, nekem kell Peterrel felvennem a kapcsolatot, hogy hagyja békén Camillát, más megoldást nem látok.
- Hilde, mikor utaztok haza? - kérdezte Natalia mama, mikor felálltunk az asztaltól és mindenki elkezdett szedelőzködni. A pincérek arcán őszinte megkönnyebbülés látszott, amint apa odalépett hozzájuk, hogy rendezze a számlát. Ez volt az ő születésnapi ajándéka anyának.
- Holnap délután kettőkor megy a gépünk, úgyhogy nem tudom, találkozunk-e addig még - mondta kissé szomorúan Hilde nagyi.
- Ki, kinek a kocsijába ül? - tette fel Ingrid az újabb fontoskodó kérdést.
- Anyu, te még beugrasz hozzánk? - kérdezte apa Natalia mamától, aki mosolyogva megrázta a fejét.
- Nem, nem, pihenjetek csak Ti is, Mary-Lounak holnap forgatásra kell mennie. Viszont azt megköszönném, ha valamelyikőtök elvinne a kompkikötőig.
- Mi szívesen elviszünk - ajánlotta fel Stefan, majd pedig szigorúan rám szegezte tekintetét. - Nina, te is velünk jössz, apa, te meg beülhetsz anyáékhoz.
Kicsit megijedtem, amiért a bátyám be akart ültetni az autójába, ugyanis biztos voltam benne, hogy a Peter-ügyről szeretne nekem újabb fejtágítást tartani. Apa megjegyzése azonban elterelte a figyelmemet a kérdéskörről.
- Ha be merek ülni anyád mellé - kacsintott apa anyára.
- Azért több, mint huszonöt év után egy kicsivel több bizalmat szavazhatnál nekem is - nevetett anya.
- Hilde nagyi, viszont akkor mi sem találkozunk már, mert nekem holnap színjátszós próbám lesz - mondtam, miközben adtam a nagymamámnak két puszit. Szorosan magához ölelt. Hilde nagyi adja a legjobb öleléseket az embernek, mindig hiányzik, ha nem látom hónapokig.
- Jaj, az én kis Ninám… Azért döbbenetes, hogy már Ninácska is tizenhét éves, hát hova rohantak az évek?
Mindenki egyetértően bólogatott, én pedig álltam ott, mint egy szerencsétlen idióta. Néha elfelejtem, hogy a családban én vagyok a legfiatalabb, hiszen a bátyám hat, az unokatesóm, Ingrid pedig tizenkét évvel idősebb nálam. A csendet Sandra néném törte meg, aki szintén odajött elköszönni tőlem, és azoktól, akikkel már nem fog találkozni itt-tartózkodása során - Stefan, Noelle és Natalia mama. Természetesen Ingrid sem maradhatott ki az elbúcsúzásból.
- Akkor karácsonykor talizunk! Noelle, neked meg majd integetünk a felhők közé.
Noelle nem szólt semmit, Stefan robotszerűen adott két puszit az unokatestvérünknek; láttam rajta, hogy percek kérdése és felrobban. Mondjuk, nem hibáztatom. Ingrid igazán férjhez mehetne már, vagy valami, hogy karácsonykor ne nekünk kelljen az ő megjegyzéseit hallgatni, hanem a férje családjának. Már, ha az „Ingrid férje”, mint olyan, létező fogalom lesz majd valamikor a jövőben.
Amikor kiértünk az étteremből, és bepakoltuk az ajándékokat a két csomagtartóba, Stefan ismét elkezdett szervezkedni.
- Mama, te ülj előre…
- Jaj, dehogy, jó lesz nekem itt hátul Ninácska mellett, onnan gyorsabban kiugrom a kikötőnél.
Stefannal összenéztünk; nem igazán értettük ezt az összefüggést, de ráhagytuk Natalia mamára. Vele nem érdemes vitatkozni, bár, erre nem is gyakran van szükség. Ő a család egyik legsimulékonyabb és legnyugodtabb tagja.
Nem is időztünk aztán sokat az étterem előtt, mivel elkezdett cseperegni az eső. Amint beszálltunk a bátyám kocsijába, előkaptam a mobilomat, hogy írjak Peternek. Ez a dolog nem várhat magára tovább, nem szabad hagynom, hogy még ennél is nagyobb baj legyen belőle.
Nina: Szia, tudunk valamikor 5 perc erejéig beszélni? Fontos lenne. Kösz.
- Ninácska, hát veled meg mi történt? Rossz jegyet kaptál? Olyan csendes voltál az ebéden, ez nem rád vall - faggatózott Natalia mama a hátsó ülésen.
- Szokatlan, de határozottan kellemes élmény volt a csendes Nina. Ezt akartad mondani, mama, ugye? - fordult hátra Stefan tolatás közben. Szemeim forgatásával jeleztem, hogy nem volt különösebben poénos a megszólalása.
- Stefan, engem most utál az unokatesód, amiért nem járok fősulira, ugye? Biztos azt hiszi, ostoba vagyok - pánikolt Noelle.
- Ugyan. Utálni nem utál, csak felsőbbrendűségi komplexusa van - válaszoltam. - Hogy mire fel, az megint más kérdés.
- Nina, ne legyél folyton ilyen cinikus - dorgált meg Natalia mama. - Az unokatestvéredről van szó, ne bántsd.
- Én ne bántsam? Mindenre és mindenkire megjegyzéseket tett egész nap, semmi és senki nem volt megfelelő őnagyságának. Kettőnk közül én voltam az, aki tudott normálisan viselkedni...
- Ja, meg is lepődtünk valamennyien - szakított félbe a bátyám, mire Natalia mama visszafojtott nevetéssel bámult ki az autó ablakán. - De Ninának most igaza van, Ingrid szokásos sznobkodása ide vagy oda, ma egy kicsit túllőtt a célon. Ha hazaértek Svédországba, felhívom azért. Ennyivel nem ússza meg.
- De nem szeretném, hogy miattam veszekedjetek, az csak olaj lenne a tűzre - mondta Noelle.
- Hagyd csak, Stefan tudja, mit csinál. Rá még néha hallgat Ingrid, valamilyen rejtélyes oknál fogva - vetettem közbe. Amint ezt kimondtam, felvillant a telefonom képernyője.
Peter üzenete: Ninuska! Hát persze, Rád még 5x5 percem is van. Holnap mikor végzel a suliban?
Nina üzenete: Ok. 13:20, de utána ebédelek. 13:45?
Peter üzenete: Arannyal írtam fel a naptáramba. Ott leszek, nyuszó.
Nina üzenete: Még egy ilyen becézés, és tökön rúglak holnap. Nem szórakozásból akarok veled pár szót váltani. Szerintem ezt te is tudod.
A mobilomból felpillantva teljesen elveszítettem a beszélgetés fonalát.
- Amikor kicsi volt, nálunk szokott nyaralni mindig egy hetet. Anya meg apa voltak neki a minden. Állítólag, amikor nyolcévesen volt itt, hazatérve megkérdezte Sandrát, hogy anyáék nem fogadhatnák-e őt örökbe, mert akkor én lennék a kistestvére - röhögött Stefan.
- Szerencsétlen nem tudja, hogy a te testvérednek lenni közel sem akkora poén, mint amilyennek elsőre hangzik - vetettem közbe. - Egy hét után könnyű ilyen nyilatkozatokat tenni. Főleg, hogy kétévesen biztos sokkal cukibb voltál, mint most.
- Gyerekek, ne öljétek folyton egymást, legyetek egymáshoz türelemmel - szólt bele Natalia mama, csak a rend kedvéért. Tudta ő, hogy teljességgel felesleges nekünk bármi ilyesmit mondani, ám a lelkiismerete megkövetelte, hogy mindent megtegyen egy lehetséges testvérháború kitörése ellen.
- Ingrid egyke? - kérdezte Noelle, amikor befordultunk a kompkikötőbe.
- Igen, de ez az egész egy kicsit bonyolult sztori - válaszolta Stefan, miközben szemével az üres parkolóhelyeket vadászta. - Sandráék szétmentek Ingrid születése előtt. Az apja nem volt mindig biztos abban, hogy Ingrid a lánya.
- Elég finoman fogalmaztál - nevettem fel, mire a telefonom egy újabb bejövő üzenet miatt villant fel.
Peter üzenete: Hajaj, de bekeményített a kisasszony. Na, jól van, a szórakozást majd bepótoljuk máskor.
Válaszüzenet nélkül visszacsúsztattam a mobilt a táskámba. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy Peterrel kell holnap valamilyen egyezségre jutnom. Az eddigi üzenetváltásaink is olyanok voltak, mintha a falnak beszélnék, ez a bizonyos fal pedig egy rettentően gusztustalan stílusban válaszol nekem, mindenfajta koherencia nélkül. Mintha szándékosan nem is akarná meghallani, amit mondok.
- Mármint hogy érted, hogy nem volt benne mindig biztos? Ez ellentmondásos nekem - értetlenkedett Noelle.
- Hát, ahogy mondtam: mikor kiderült, hogy Sandra várandós, a pasija, Sven elhagyta, mert a fejébe vette, hogy a nagynéném megcsalta.
- Ami persze hatalmas kamu volt - szóltam közbe.
- Nézd, Nina, nem voltunk ott, nem tudhatjuk, mi volt, mindenesetre ez anya verziója - válaszolta Stefan. - De tény, hogy Sven még a nevére sem vette a gyereket születésekor.
- Te jó ég, ez nagyon durva! - sápítozott Noelle. Arckifejezéséből ítélve épp elkezdte megkérdőjelezni a család mivoltát. Nem hibáztatom, Ingrid apját sosem kedveltük, pontosan a fenti okokból kifolyólag.
- Nagyjából akkor kezdett tudomást venni róla, mikor én megszülettem - folytatta Stefan, aki még mindig szorgalmasan rótta a köröket a parkolóban, egy szabad helyet keresve. - Aztán, négyéves korom tájékán Sandra és Sven újra összejöttek, Sven a nevére vette Ingridet, és oda is költözött Hilde nagyiékhoz. Emlékszem, amikor abban az évben karácsonykor Svédországba mentünk, megkérdeztem Ingridtől, hogy „neked mindig is volt apukád?” Hatalmas csend lett, szegény anya pedig égett, mint a Reichstag. Svennel amúgy is utálták egymást, és nekem sem sikerült ezzel a megjegyzéssel összebarátkoztatni őket.
- Na jó, de erről nem te tehettél - mondta Noelle. - Kisgyerek voltál, ők mondanak mindenfélét.
- Ők még nem félnek megmondani az igazságot. Amit tapasztalnak a világból, hangosan megállapítják - szólt közbe Natalia mama. - Kisfiam, állj meg itt, ez teljesen jó lesz, gyorsan kiszállok.
- De be akarlak kísérni jegyet venni - mondta a bátyám, amint éppen megnyomta a vészvillogót a teljességgel szabálytalan parkolást jelezve.
- Nagylány vagyok már, megoldom, köszönöm - mosolygott Natalia mama. Kinyitotta az ajtót, majd visszafordult felém. - Nina, szombaton majd gyere át, megtaláltam a ruhát, amit kértél a színdarabhoz.
- Köszönöm szépen, kíváncsi vagyok rá! - mosolyogtam.
Natalia mama kiszállt, integetett nekünk, mi pedig az autóból figyeltük a távolodó alakját.
- Annyira aranyos nagymamáitok vannak! - lelkesedett Noelle. - Visszatérve az Ingrid-féle sztorihoz: ha jól értem, akkor elég komplex viszony fűzi az édesapjához. Tekintve, hogy a szülei akkor másodszor is szétmentek.
- Alapból nem kellett volna másodszor összejönniük, és akkor nem lett volna ez az egész - magyaráztam.
- Nina, te ebbe ne pofázz bele, szinte nem is ismerted Svent. Három éves voltál, amikor elköltözött Hilde nagyiéktól - okoskodott Stefan, majd Noelle-hez fordult. - Kicsim, téged hol tegyelek ki? Anyukádékhoz mész, vagy előbb hazavigyük Ninát, és feljössz hozzám?
- De most mondd, hogy nincs igazam! - erősködtem. - Teljességgel felesleges cirkusz volt a részükről, Ingrid második névváltoztatásáról nem szólva.
- Visszakérte a régi nevét? - fordult hátra Noelle, tágra nyílt szemekkel. Stefan sóhajtott egyet; láthatóan unta már ezt a témát, s nem értette, Noelle-t miért érdeklik a legapróbb részletek.
- Úgy bizony. Tizenhat volt, amikor Sven elköltözött, és Ingrid eszméletlenül megharagudott rá, évekig nem is beszélt utána az apjával. Nevet változtatni kiskorúként azonban csak mindkét szülő beleegyezésével lehet…
- Igen? - kérdeztem közbe.
- Csak azt ne mondd, hogy bajod van a neveddel - sóhajtott fel Stefan. A bátyám egyre feszültebbnek látszott, nem tudván, merre haladjon tovább a délutáni csúcsforgalomban. - Szívem, akkor hova vigyelek?
- Tegyél ki valamelyik metrómegálló mellett, hazamegyek tömegközlekedéssel, ne kelljen azért végigaraszolgatnod a városon - válaszolta Noelle.
- Nincs bajom a nevemmel, de ha eszembe jut valami jobb, lehet, hogy megváltoztatnám - gondolkodtam hangosan.
- Mégis mire? - akadt ki a bátyám, hangosabban a kelleténél. - Az ész megáll…
- Hát, nem tudom még. De mondom, ha találok egy szebb keresztnevet, akkor…
- Nina, Ingrid a vezetéknevét változtatta meg - mondta Stefan.
- Igen, ez megvolt eddig is, de…
- Lányok, ejtsük most már ezt a témát, Ingrid a mai produkciója után nemigen érdemli meg, hogy az egész hazaúton erről dumáljunk - rekesztette be a témát a bátyám.
Ismét egy szabálytalan parkolási manőverrel állt meg a főút szélén. Noelle, mielőtt kiszállt volna, egy leheletvékony csókot adott a bátyám ajkára, majd egy utolsót intett, és elindult lefelé a metrómegálló lépcsőjén. Stefannal ketten maradtunk az autóban, egyikünk sem szólt semmit. Tíz percnyi forgalomban araszolás után azonban megtörtem a hallgatást.
- Semmi lecseszés? Semmi „deénmegmondtamhogyne”?
A bátyám rezignáltan nézett bele a visszapillantó tükörbe.
- Nina, engem ez innentől fogva egyáltalán nem érdekel - jelentette ki szárazon. - Sem az, hogy ki, kinek a bulijában volt, sem az, hogy ki, mit szívott…
- De én tényleg nem voltam abban a buliban, és Helene sem drogozott - szakítottam félbe.
- Mondtam, hogy nem érdekel. Elmagyaráztam neked értelmesen, az összes részlettel együtt, miért nem szeretném, ha hármótok közül bárki is Peter köreiben mozogna. Azt hittem, világos voltam, de ezek szerint Nina Rybak kisasszony megint jobban tudta. Azt csináltok innentől fogva, amit akartok, én ebbe nem szólok bele többet.
- Jó, de ez már azután volt, hogy a csajok nála voltak - magyaráztam.
- Attól még kutyakötelességed lett volna, hogy elmondod nekik, hogy Peter egy díler! - emelte fel a hangját Stefan.
- Ki mondta, hogy nem világosítottam fel őket erről?
- Nina, legalább nekem ne akarjál hazudni, olvastam Helene üzenetét. Ott ültem melletted - mondta a bátyám. - Mindegy. Ahogy már említettem, mostantól kezdve nem foglalkozom ezzel az egésszel. Ha ilyen okos nagylányok vagytok, megoldjátok magatoktól is.
- Ezt jól látod. Holnap fogok beszélni Peterrel, és elsimítom az ügyet - válaszoltam sértődötten.
- Zseniális ötlet - mormolta maga elé, félhangosan.
- Akkor szerinted mégis mit csináljak? - kérdeztem.
- Azt csinálsz, amit akarsz. Leszarom - jelentette ki Stefan.
Meglepett, hogy a bátyám ilyen közönnyel fogadta az események alakulását, hiszen nem ez a tőle megszokott reakció. Általában ő az, aki a bolhából is elefántot csinál, és harmadik szülőmként folyton beledumál a dolgaimba. Kicsit fájt tőle ez a fajta elutasítás, de bízom abban, hogy amint Peterrel valamilyen egyezségre jutok, lenyugszik Stefan is.
Csendben haladtunk végig a városon, a bátyám gépiesen kormányozta az autót, egészen a házunkig. Leparkolta az autót, és egy szó nélkül elkezdtük behordani a csomagtartóból a virágokat és az ajándékokat. Anyáék már a nappaliban ültek, és hirtelen felugrottak, amikor megláttak minket.
- Hát ti merre jártatok ennyi ideig? - kérdezte anya halálsápadtan.
- Nagy volt a forgalom - dünnyögte Stefan, majd levágta az egyik virágcsokrot az asztalra, s visszaindult az autójához
- Neki meg mi baja van? - biccentett apa a bátyám felé.
- Ingriden húzta fel magát - válaszoltam kurtán, és ugyanazzal a lendülettel elindultam felfelé, hogy levegyem a kabátomat.
Nem volt kedvem mélyebben belemenni a témába. Leginkább csak arra vágytam, hogy egy pillanatra mindenki magamra hagyna. Tulajdonképpen azt sem bántam volna, ha ez a pillanat kitart legalább holnap reggelig.
A lépcsőfordulóból még láttam, ahogyan a szüleim egymásra néztek; tekintetükkel mintha az alábbi párbeszédet folytatták volna le:
„Te ezt elhiszed?”
„Nyilván nem.”
„Akkor jó, mert én sem.”
* * *
Péntek
Az osztályfőnöki órát mindig a világ legnagyobb időpazarlásának tartottam. Negyvenöt percnyi kölcsönös időhúzás, amelyhez bizonyos osztálytársaim ezer örömmel asszisztálnak. Ilyen volt Sara is, aki mondhatni, az osztály strébere volt, és mindig a lehető legfeleslegesebb kérdéseket tette fel osztályfőnökünknek, mikor már mindenki reménykedett abban, hogy talán Fladen tanárnő elengedi minket az utolsó öt percről, ha nincs több kérdés.
- Tanárnő, sikerült egyeztetnie az igazgatóhelyettes asszonnyal az óracseréről? Szörnyen kellemetlen, hogy a nap közepén negyvenöt percet elvesztegetünk - mondta Sara.
- Nem vágom ezt az óracserés hülyeséget - fordult felém Khalid.
- Ez őt csak azért zavarja, mert olyankor a könyvtárban is óra van, és nem tud ott tanulni. Normális emberek igencsak jól el tudják tölteni azt az időt az udvaron - dünnyögtem halkan, nehogy az osztályfőnökünk meghallja.
- Sajnos nem lehet, Sara - válaszolta Fladen tanárnő unottan. - Beszéltem Jacobsen tanár úrral, és azt mondta, az egész iskolának nem hajlandó átvariálni az órarendjét az 1 B osztály németes csoportja miatt.
- És a franciások miatt sem lehet? - üvöltötte be Henrik, akinek általában mindenhez van valami megjegyzése, holott nem épp az osztály esze.
- Nem variálunk át semmilyen órarendet - sóhajtotta a tanárnő, majd idegesen az órájára pillantott. -Mivel hamarosan kicsengetnek, szeretnélek figyelmeztetni benneteket, hogy a szociológiai helyzetfelmérő kérdőívek kitöltési határideje vasárnap éjfél, ne mulasszátok el.
- Az meg mégis mi a tököm? - pillantottam segélykérően Khalidra, aki megvonta a vállát.
- Köszönjük Ninának az intelligens érdeklődést - nézett rám szemrehányóan Fladen tanárnő. - Ahogyan ezt elmondtam már két hete, iskolánk az Oslói Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének felmérésében vesz részt, akik a családi háttér és a tanulmányi előmenetel közötti összefüggésről készítenek felmérést. Ehhez emailben megkaptátok a megfelelő bejelentkezési adatokat.
- Köszönöm - válaszoltam unottan.
- Egyéb kérdés?
- De tanárnő, ez nem ilyen izé… öö… adatlopás? - szólt bele ismét Henrik, mire Helene arcát a tenyerébe temetve sóhajtott idegesen.
- Van benne valami, erről a beiratkozáskor informálni kellett volna a diákságot - kontrázott Sara. Henrik egyetértően bólogatott, bár szerintem fogalma sem volt arról, Sara mit beszél.
- Aki védeni akarja a személyes adatait, emberi jogait, vagy mittudomén’ mit, az végignyomkodja a kérdőívet a „nem kívánok erre válaszolni” opció bepipálásával. - Fladen tanárnőt a csengő szakította félbe, aki ennek legalább annyira örült, mint mi. - Jó hétvégét.
- Ne mondjátok már, hogy nem töltöttétek még ki? - lépett oda hozzám és Khalidhoz Helene.
- Jaj, Helénkém, kit izgat? Hol van még a vasárnap este tizenegy… - nevetett Khalid, miközben a tolltartóját rakta el a táskájába. Fladen tanárnő mintha fél füllel még hallotta volna ezt a megjegyzést, ezért egy nagyon kedves és hangos „viszontlátásra” mellett hagytuk el a termet.
- Srácok, ez nem vicces - folytatta Helene. - A tavalyi elsős évfolyammal is végeztek egy ilyen tesztet, és kirúgtak egy srácot, aki nem töltötte ki a megadott határidőig.
- Helene, nem kell ilyen komolyan venni ezeket a kirúgásokat. Ez az iskola úgy működik, hogy akit ki akarnak rúgni, azt ki is fogják, teljesen mindegy, milyen ürüggyel - jelentettem ki, miközben elindultunk az ebédlő felé.
- Jó, Nina, téged úgysem rúgnának ki, mert félnek, hogy a szüleid a média bevonásával kiverik a balhét - mondta Helene.
- Pedig, ha valóban ismernék Nina szüleit, tudnák, hogy az egyetlen ember, akinek emiatt leüvöltenék a fejét, az maga Nina - röhögött hangosan Khalid, én pedig nevetve bólintottam, ugyanis teljesen igaza volt.
- Akkor sem kockáztatunk, ebéd közben kitöltjük a kérdőívet. Nem olyan hosszú - jelentette ki Helene.
- Jaj, muszáj már? - szenvedett látványosan Khalid, miközben levett egy menzai tálcát.
Miután mindhárman kiálltuk a sort és megkaptuk az ebédünket, Helene elővette a táblagépét, hogy kitöltsük a kérdőíveket.
- Nem találom ezt a fos emailt - bosszankodott Khalid, miközben a mobilját nyomkodta.
- Spamben nézted? - kérdeztem.
- Néztem hát - mondta.
- Jó, erre nem érünk rá, akkor kezdjük Ninával - mondta Helene, aki épp a táblagépét böngészte. - Meg is vagyunk… Oké… Születési év, nem megvan… Édesanyja Norvégiában született?
- Nem - válaszoltam.
- Édesapja Norvégiában született?
- Nem - válaszoltam gépiesen.
- Édesanyja az Európai Unió területén született?
- Ha akkor még nem volt EU, amikor ő született, mit kell erre válaszolni? - kérdeztem.
- Passz. Legyen igen - mondta a tabletjét böngésző Helene. - Édesapja az Európai Unió területén született?
- Nem - válaszoltam ismét, mire Helene gyanúsan nézett fel a kérdőívből.
- Angyalom, a Szovjetunió meg az Európai Unió még mindig nem ugyanaz - mondta Khalid, mire felnevettem. Helene nem értékelte a viccet.
- Egyébként meg mit érdekli őket ez? Mi közük van hozzá? - kérdeztem felháborodottan.
- Azt akarják kihozni a tanulmányban, hogy a link, semmirekellő külföldiek gyerekei mennyire szar jegyeket visznek haza az iskolából - állapította meg Khalid.
- Jó, erre a filozofálgatásra nem érünk rá… Következő kérdés: hány négyzetméteres a lakóingatlan, ahol a tanuló állandó lakhelye van?
- És ezt mégis honnan kéne tudnom? Mi vagyok én, ingatlanközvetítő? - kérdeztem.
- Nina, ne tegyél fel plusz kérdéseket. Nem igaz, hogy nem tudod, hány négyzetméteres a házatok - dünnyögött Helene.
- Írd be, hogy 124 - legyintettem.
- Ezt fogadjunk, hogy most találtad ki - mérgelődött Helene.
- Jó, és, akkor mi van? - tártam szét a kezeimet.
- Nina, ez nem így működik!
- Haladjunk, gyerekek, mert nekem még háromnegyed kettőkor van egy kis dolgom színjátszó előtt - mutattam az órámra.
- Szörnyű vagy - sóhajtotta Helene. - De így akkor nem lesz időnk befejezni a kérdőívet!
- Hála a jó égnek, akkor legalább békében ebédelhetünk! - pillantott az égre Khalid. Hálásan mosolyogtam rá, Helene pedig sértődötten elrakta a tabletet.
- Színjátszó után esküszöm, itt maradok veled kitölteni, addig pedig megkérdezem anyáékat, hány négyzetméteres a ház - mondtam, hogy Helene-t megnyugtassam. Nem szólt semmit, de láttam rajta, hogy elégedett volt ezzel a válasszal.
Az ebéd hátralévő részét gyorsan megettem, hogy a Peterrel való találkozásról ne késsem. Amint elindultam kifelé az iskola elé, az üvegajtó mögül már láttam, hogy Peter a bejárat előtti nyírfa mellett cigizik. Vettem egy nagy levegőt, majd határozott léptekkel közelítettem meg őt.
- Szia.
- Kérsz egy slukkot? - fordult felém, kezében a cigivel.
- Mi van benne, dohány, vagy fű?
- Meglátod - kacsintott.
- Kösz, akkor hanyagolnám.
- Ahogy Rybak kisasszony parancsolja - mondta Peter. Kifújta az utolsó adag füstöt, majd eltiporta az égő cigarettacsikket. - Miről óhajt őfelsége velem diskurálni?
- Ne fusd a felesleges köröket, mert nem vagyok kíváncsi a dumádra. Csak annyit szerettem volna közölni veled, hogy hagyd békén Camillát, lehetőleg mostantól.
- És ha nem fogom, akkor mi lesz?
Provokatív hangsúlyától a vérnyomásom az egekbe szökött.
- Akkor az lesz, hogy besétálok a rendőrségre, és…
- Ó, a rendőrség… Juj, most aztán megijedtem! - Cinikus megjegyzésének a szája elé tett kezével és tettetett meglepődéssel adott hangsúlyt. - Remélem, akkor arról is beszélgettek majd a kis barátaiddal, hogy Camilla a barátnőjével hívatta meg magát a buliba, ennélfogva a kérdéses barátnőhöz is akad pár kérdésük.
- Jól ismered őket, ahogy látom - válaszoltam. Peter arcán láttam, hogy nem épp erre a reakcióra számított, így stratégiát váltott.
- Téged is, jobban, mint azt gondolnád.
- Ha a házkutatásra gondolsz, Stefan mindent elmondott - igyekeztem rövidre zárni a témát.
- Hát persze, hogy a bátyushoz rohant árulkodni, mire is számítottam? - nevetett fel Peter kényszeredetten.
- Nem árulkodtam. Stefannak volt szerencséje véletlenül elolvasnia az egyik irritálóan bizalmaskodó üzenetedet.
- Aha, véletlenül… Higgyem is el - mondta Peter, miközben farkasszemet nézett velem. Tekintete elég mélyreható volt, és bár biztosan sikeres módon bonyolít le ehhez hasonló tárgyalásokat az ügyfeleivel, elhatároztam, nem fogom hagyni, hogy ő jöjjön ki győztesen ebből a megbeszélésből.
- Még az is lehet, hogy ugyanilyen véletlenül megmutatom a rendőrségen is, milyen üzeneteket küldözgetsz tizenhét éveseknek.
Peter idegesen a hajába túrt, majd feljebb húzta a cipzárját a kabátján, hiszen feltámadt az októberi hűvös szél.
- Nos, ahogy mondod, tényleg kislány vagy még, Nina. Látom az arcodon, hogy nem értesz egyet ezzel a megállapításommal, de sebaj. Viszont, a körülményekre való tekintettel… tehát, hogy kislányként is ilyen bátran szembeszálltál a csúnya gonosz bácsival, akitől a barátnője drogokat vásárolt, van egy különleges ajánlatom a számodra.
- Hallgatlak.
- Ha eljössz velem egy randira, soha többet nem keresem Camillát. Letiltom minden közösségi oldalról, és többet semmilyen módon nem lépek vele kapcsolatba.
Pár másodperc erejéig teljesen lefagytam. Hirtelen abban sem voltam biztos, hogy jól értem-e Peter szavait.
- Te nem vagy normális.
- Igen, ezt mondták már egypáran - nevette el magát kényszeredetten. - Egyetlenegy randi… mi az Nina Rybaknak, akiért tolonganak a kis ifjú sármőrök.
- Ide figyelj, én nem tudom, hogy neked milyen kényszerképzeteid vannak rólam, de arról biztosíthatlak, hogy nem tolong értem…
- Annál jobb, így nincs konkurencia - szakított félbe Peter.
- Te hallod egyébként magadat? Randira hívsz egy lányt, azért, hogy megígérd neki, megszakítod a kapcsolatot a barátnőjével? Ez zsarolás! - háborodtam fel.
- Na, nem is vagy te annyira kislány, tudod te, hogyan működik a való világ - vicsorgott Peter.
- Undorító vagy - jelentettem ki.
- De nem annyira, mint az, aki ennyit sem hajlandó megtenni a barátnője kedvéért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése