7. fejezet

Sziasztok!

Önmagamtól nem megszokott módon, kéthetes időtartamon belül jelentkezem is a folytatással. Szeretném itt felhívni a figyelmeteket arra, hogy az alábbi fejezetben előfordulhatnak káromkodások, de bízom benne, hogy a végén lévő dal egy kicsit lenyugtatja a kedélyeiteket. A dalszöveg, amelyet a rész végén olvashattok, saját műfordítás, de igyekeztem meghagyni a szó szerinti jelentést, ahol csak lehetett. A teljes dalszöveget megtaláljátok az Extrák menüpont alatt.

Jó zenehallgatást és jó olvasást!

Stine Larsen

* * *

Aker Brygge, Oslo, Norvégia

- Ezt most nem mondod komolyan, hogy egy „dádá-val” megúsztad? - kérdezte Stefan, miközben a leves alapanyagául szolgáló brokkolit darabolta.

Unottan bámultam kifelé anyáék régi lakásának konyhaablakán. A konyhában ez a kis könyöklős pult volt a kedvencem, mert kitűnő kilátás nyílik a sétálóutcára. Mindig nehezemre esett „Stefan lakásaként” hivatkozni a szóban forgó ingatlanra; rossz nyelvek szerint azért, mert irigységgel tölt el, hogy én magam sohasem laktam benne. Apa egy évvel a dalversenyes győzelme után vásárolta meg az Oslo legelegánsabb, legdrágább negyedében fekvő, 90 négyzetméteres ingatlant, ahol aztán csaknem tíz évig lakott anyával, ebből négy évet a bátyámmal, mielőtt két évre az USA-ba költöztek volna. Valójában nem is ez zavart, hanem a tény, hogy Stefan minden további nélkül csakúgy „megkapta” a lakást. Azt mindketten tudtuk, hogy a szüleink nem adták el az Egyesült Államokba való költözés előtt az aker brygge-i lakást, ám meglepetésként ért, amikor a bátyám 19. születésnapját és középiskolás ballagását követően kitették a lakásból az albérlőket. Persze, szóltak nekik előre, mindenki tudott mindenről, Stefannak azonban mégis meglepetés volt. Én pedig szerencsésnek mondhatom magamat pár év múlva, ha anyáéktól autót kapok, mielőtt jelentkeznék a főiskolára. Hiszen második lakás tudtommal nincsen a szüleim tarsolyában, és azt sem tartanám felettébb valószínűnek, hogy miattam lakásvásárlásra adnák a fejüket. Ha Stefan az elkövetkezendő három évben nem nősül meg, biztosan arra akarnak majd rábeszélni, költözzem ide. Nos, ennyit a kivételezésről.

- Bocs, mit kérdeztél? Elbambultam.

- Á, persze, a konyhapult és az oslói péntek esti pörgés - mosolygott Stefan, majd folytatta a brokkoli szeletelését. - Csak annyit mondtam, nem hiszem el, hogy anya csak annyit mondott, hogy ejnye-bejnye.

- Nem ezt mondta. Konkrétan megtiltotta, hogy Camilláékkal lógjak.

- Ja, akkor most ezért vagy itt? Jó tudni - röhögött a bátyám.

- Nyilván nem. Hát már azelőtt ledumáltuk ezt, hogy anyához bementem volna.

- Oké, ebben igazad van. Látod, milyen jó fej vagyok? Még brokkolit is szereztem be a kedvenc kishúgomnak.

- Úgy könnyen vagyok valakinek a kedvence, ha csak egy van belőle - állapítottam meg sértődötten, némi gondolkodás után.

- Jól van, látom, nem drogoztad el az összes agysejtedet, ez mindenképp megnyugtató - röhögött Stefan.

- Figyi, beszélhetnénk végre valami másról? Annyira unom már ezt a témát, hogy az nem igaz - harsantam fel. - Ma konkrétan egész nap mindenki ezzel az idiótával meg a drogjaival nyaggatott. Elegem van, hogy mindenki azt hiszi, egy rossz junkie vagyok.

- Azért a helyedben ezen elgondolkodnék. Hogy miért hiszi azt mindenki, aki két hétnél több időt töltött a társaságodban - mondta fenyegető hangsúllyal a bátyám, miközben a feldarabolt brokkolikat a forrásban lévő vízbe öntötte.

- Az jelen esetben a „mindenki” gondja. Én soha nem drogoztam és punktum.

- Lehet, de valahogy minden ilyen ügyben benne vagy. Ha nem is épp nyakig, de sikerül néha besároznod magad. Van valami az aurádban, ami vonzza a bajt - magyarázta Stefan.

- Felvettél szabadkreditnek valami pszichoanalízises szemináriumot, vagy honnan jött hirtelen ez a sok okosság? - érdeklődtem.

- Vicces vagy, mint mindig, Nina. De nekem ez akkor is fura, hogy anya ennyiben hagyta a dolgot. Főleg, hogy külön behívatott emiatt a stúdióba. Simán elintézhette volna veled otthon is.

- Jaj, most mit rágódsz ezen? Ez csak a kötelező anyai aggodalom kifejezése volt a részéről. Tudod, hogy felvétel előtt nem érdekli igazából más, csak a kamerák számozása, a green screen meg a szövegkönyv.

- Persze, hogy tudom. Ismerem anyát, kicsit régebb óta, mint te - állt meg egy pillanatra Stefan a leves kevergetésében.

- Akkor? Fel akarod netalántán hívni, hogy büntessen meg még jobban a semmiért?

Stefan kiemelte a kanalat a levesfazékból, megütögette a fazék peremén, hogy lecseppenjen róla a felesleges leves, majd a tűzhelytől felém fordult.

- A semmiért? Azért azt, hogy te egy nálad hat évvel idősebbekből álló társaság bulijába hívattad meg magatokat, amelynek a vezére ráadásul egy drogdíler, nem nevezném semminek, Nina. - Stefan összekulcsolt kezekkel dőlt neki a tűzhely peremének. Szigorú tekintetében látni véltem, hogy épp most készül „megtörni”, vagy kiszedni belőlem valami fontos információt, amit eddig elhallgathattam előle. - És egyébként is, miért te lettél eltiltva Camilláéktól, miért nem fordítva? Ez teljesen logikátlan.

- A bünti részleteiről anyát kérdezd meg - vontam meg a vállamat. - Nem akartam különösebben forszírozni ezt a témakört, ha így gondolta jónak.

- Te nem mondtad el neki, hogy Peternek írogattál, ugye? - kérdezte dühösen Stefan. - Ezért kezeli mindezt ilyen lazán, hát persze…

- Kifut a leves - mutattam a tűzhelyre.

- Leszarom, basszus. Arra válaszolj, amit kérdeztem!

- Nem részleteztem a meghívás körülményeit, mivel szerintem jelen esetben abszolút nem releváns a balhé érdemi részét tekintve.

- Nem releváns - mondta Stefan, enyhén elvékonyított hangon, engem utánozva. Dühösen előkapott egy konyharuhát, amivel letörölte a főzőlapon a kifolyt levest. - És ha Helene vagy Camilla anyja a szülőin felfedi anya előtt ezt az apró kis információt, akkor is ilyen diplomatikus hidegvérrel fogod megkezdeni az ügyvédi védőbeszédedet, vagy mi?

- Ez esetben kicsit sem diplomatikusan előadom azt, ami a sztori szempontjából viszont tényleg releváns. Mégpedig azt, hogy ki által tudtuk felvenni vele a kapcsolatot Peterrel. De én a helyedben ennek nemigen drukkolnék, mert így igencsak le tudnám rombolni anyáék szemében a rólad alkotott mintagyerek-képzetüket.

- Hova akarsz ezzel kilyukadni? - kérdezte Stefan, egy fokkal higgadtabb hanghordozással.

- Oda, hogy véleményem szerint kicsit nagyobb súlyú a tény, hogy három éve nem mondtad el anyáéknak a házkutatásról szóló sztorit, sem pedig azt, hogy Peter ez a híres drogdíler. Anya ugyanis egyelőre nem tudja a díler kilétét, mert az ofő nem nevezte meg a mailben.

- Most azonnal felhívod és elmondod neki - közölte ellentmondást nem tűrve a bátyám, miközben a telefonjáért nyúlt.

- Adásban van, te nagyokos - mondtam szárazon.

- Belenézzünk a műsorba, amíg kicsit kihűl a leves? - kérdezte Stefan zavarodottan.

Egy szó nélkül átvonultunk a nappaliba, hogy bekapcsoljuk a tévét. Anyán ugyanaz a skót kockás szoknya volt, amiben az öltözőjében is fogadott, azonban mostanra már a haja és a sminkje is teljesen tökéletesen állt. A műsor vendége a korábbi oktatásügyi miniszter volt, akit néhány hónapja egy kisebbfajta botrány keretében mondattak le a pozíciójáról, amikor napvilágra került, hogy tanárszakos hallgatók százait foglalkoztatták ingyen az előírt gyakorlati órákon túl.

- Tudatában volt annak, hogy az Oslói Egyetem milyen tartalmú szerződéseket köt a hallgatók szakmai gyakorlatával kapcsolatban, a minisztérium jóváhagyásával? - kérdezte anya a képernyőn.

- Imádom, amikor megfogja a patkányokat ilyen körmondatban feltett kérdésekkel - lelkesedett Stefan.

- Na ja, ez csak addig poén, amíg nem téged akar ilyen módon összezavarni - tettem hozzá.

- Nézze… mi elsősorban… az iskolák szabályszerű működését tartottuk szem előtt… - habogta a miniszter.

- A hallgatók kizsigerelése árán? - vágott a szavába anya.

Stefannal büszkén egymásra néztünk, amolyan, „igen, ő a mi anyukánk”-nézéssel, majd a bátyám egy hirtelen mozdulattal lejjebb vette a hangerőt a tévén.

- Mi az ajánlatod?

- Miféle ajánlat? - kérdeztem értetlenül.

- Például egy kölcsönös testvéri hallgatás a házkutatásról és a buliba való meghívás körülményeiről, megpecsételve egy fegyverszünettel? - nézett rám kérdőn Stefan, kezében a távirányítóval.

- Rendben. Kölcsönös testvéri hallgatás a házkutatásról és a buliba való meghívás körülményeiről, a lebukás elkerülhetetlenségéig, valamint arról, hogy Camilla érdekében jövő héten találkozom Peterrel - jelentettem ki. Stefan ijedtében kikapcsolta a tévét.

- Hogy mit csinálsz? - kérdezte a bátyám lassan és tagoltan, miközben továbbra is a távirányítót szorongatta.

- Megmondtam Peternek még múlt héten pénteken, hogy akadjon le Camilláról, és ezt a feltételt szabta. Nem nagy ügy, csak sétálok vele egyet a városban.

- Az nem jutott esetleg eszedbe, hogy mondjuk, nemet mondj neki? - kiabált Stefan, már-már önkívületi állapotban.

- Nyilván azt akartam, de megzsarolt valami olyan dumával, hogy neki csak annál jobban fogok kelleni, ha elutasítom. Így nem nagyon láttam értelmét annak, hogy tovább vitatkozzam vele ezen. Vannak emberek, akikkel nem lehet kompromisszumot kötni.

- Nina, te tényleg nem érted? Ez egy randi! - kiabált Stefan. - Az eszem megáll, hogy ez a szemét disznó pont az én tizenhat éves húgomat pécézte ki magának.

- Nyugi már, engem egyáltalán nem érdekel Peter. Csak és kizárólag az a cél, hogy békén hagyjon mindannyiunkat, egyszer s mindenkorra - magyaráztam.

- Hol és hánykor találkoztok?

- Te kémkedni akarsz utánunk? - röhögtem fel. - Bolond vagy, bátyó.

- Csak szeretnélek szemmel tartani. Nem bízom benne - mondta Stefan.

- Figyelj, nem érdeke neki az, hogy engem bedrogozzon, vagy bármiféle kárt tegyen bennem. Így is szorul Fladennek hála a feje körül a hurok, nem hiányzik Peternek, hogy „Az Oslói Új Színház környékén árult kábítószert a sztárpár 17 éves lányának” elnevezésű szalagcímet is a nyakába varrják - nevetgéltem.

Stefan egy szó nélkül felállt, lassú léptekkel vonszolta el magát a konyha felé. Egy rövid ideig matatott az evőeszközök között, majd pedig kiszólt a nappaliba.

- Ki fog hűlni a leves, ha ott fogsz gubbasztani. - Udvariasnak nem mondható invitálására felálltam a kanapéról, majd helyet foglaltam mellette a konyhapultnál, így már mindketten a négy emelettel alattunk kószáló péntek esti tömeget figyeltük. Szótlanul kanalaztuk a brokkolikrémlevest, mígnem Stefan ismét egy nagyot sóhajtott. - Édes Istenem, annak a hülye ribancnak megint igaza lett.

- Most épp melyik exedről beszélünk? - kérdeztem, arra utalva, hogy általában korábbi barátnőit szokta ezzel a hízelgő megnevezéssel illetni.

- Mariannéról. Ha rá hallgatok és elmondom anyáéknak a házkutatást, nem kellene azon rettegnem, mire készül most veled ez a barom.

- Késő bánat ebgondolat - vontam meg a vállamat.

- Te tényleg azt hiszed, hogy Petert a szokásos kis módszereiddel be tudod idomítani, mint mindenki mást? - fordult felém Stefan.

- Figyelj és tanulj, bátyó - kacsintottam rá.

November 2., péntek

A mai színjátszós olvasópróba hatalmas káoszba fulladt. Ám ez valahol várható is volt, hiszen hiányzott egy szereplő a darabból, amelyet karácsonykor kellene bemutatnunk az egész iskola előtt. A hétfői szülői értekezletet követően Camillát és Helene-t is kiíratták szüleik a suliból, némileg Fladen tanárnővel történt közös megegyezéssel. Rettegtem, hogy a szüleim engem is át akarnak íratni másik iskolába, ahol érezhetően amatőrebb drámatagozat van, mint nálunk. Anya és apa egyébként mindketten részt vettek a szülői értekezleten, és nem kicsit akadtak ki, amikor megtudták, hogy Peter áll az akció mögött, illetve, amikor apának leesett, hogy ez az a buli, amelyre még majdnem rábeszélt, hogy menjek. Életem eddigi legstresszesebb két órája volt az értekezlet időtartama, illetve, amíg a szüleim hazaérkezését vártuk. Az osztály csoportos chatbeszélgetésében igyekeztük egymásban tartani a lelket, bár gyakorlatilag csak még inkább húztuk egymás agyát. Anyáék hazaérve először egy szót sem szóltak hozzám, amitől csak még idegesebb lettem, ám nem sokkal ezt követően megjelent a bátyám is. Egész estés családi tanácskozás lett a történet vége, amely során Stefannal kötött megállapodásunk, avagy a titoktartási szerződésünk másodpercek alatt felbomlott, mivel kénytelenek voltunk színt vallani. Anya sírva, hol svédül, hol norvégul kiabált velünk, amiért hazudtunk nekik, és leégettük őket a szülőin; apa pedig azt ismételgette, hogy „ők nem erre neveltek minket, és nem érti, mi ütött belénk”. Láthatóan Stefanra voltak jobban kiakadva (talán tényleg úgy voltak vele, hogy tőlem már megszokták, hogy bajba keveredem), pedig igyekeztem a bátyámat jobb színben feltüntetni, mondván, ő utólag felhívta a figyelmemet a lehetséges veszélyforrásokra. Ezzel azonban épp az ellenkezőjét értem el: felelősségre vonták Stefant, hogy miért nem előbb szólt minderről. Miután mindketten valamelyest lenyugodtak, beszámoltak az értekezleten elhangzottakról.

Camilla és Helene szülei egy közös nyitóbeszéd-szerűségben elmondták anyáékat a többi szülő előtt mindennek, amiért „engedték, hogy a gyerekeik egy köztörvényes bűnöző kapcsolati körébe tartozzanak”. Ezt követően kiborult a bili, tekintve, hogy anyáék nem tudtak semmiről sem, így Fladen tanárnő először mindhármunknak azt javasolta, keressünk másik intézményt. Azonban szerencsémre épp a legsötétebb osztálytársam, Henrik apukája mentett meg: ő ugyanis megemlítette, hogy Camilla Henriket még jóval azelőtt hívta a buliba, hogy általam megszerezte volna a meghívást. Ebből világosan kiderült, nem én propagáltam a Peter bulijában való részvételt, hanem Camilla, így anyáék is ragaszkodtak hozzá, hogy nekem a közvetítői szerepemért ne kelljen intézményt váltanom, feltéve, ha letiltom Petert a közösségi oldalakon, és nem veszem fel vele többet semmilyen formában sem a kapcsolatot.

Ezen kívül Camilla szülei feljelentést tettek Peter ellen, akit a rendőrség még keres, mivel Camilla a Peter iránt táplált érzelmeinél fogva tájékoztatta őt az események alakulásáról. Ezért Peter még a balhé kirobbanása előtt fizetés nélküli szabadságra ment a munkahelyéről, és elméletileg Észak-Norvégiába távozott a hétvégén. Reménykedtem benne, hogy így meghiúsul a mai találkozónk is, mivel közvetlenül nekem nem tudott hírt adnia magáról, Stefannak pedig nyilvánvalóan nem mert ez ügyben írni. Nem tudhatta, hogy a bátyám kulcsfontosságú szereplő a kérdéskörben, és tud kettőnk találkozójáról.

A szüleim ma anya egyik tévés kollégájához voltak hivatalosak vacsorára. Mivel még a hét elején szobafogságra ítéltek, először magukkal akartak vinni, amolyan ellenőrzés gyanánt, de szerencsére hamar felhagytak ezzel a tervükkel. Stefannak adtak még egy esélyt, hogy „jóvátegye” bűneit és „vigyázzon rám”, így a terv alapján ezen a pénteken is nála aludtam. A szüleim, érvényt szerezve új, szigorított szabályaiknak, autóval elvittek a régi lakásukhoz, megvárták, amíg Stefan beenged a lépcsőházba. Azonban itt még nem volt vége a történetnek: mindketten megálltak a sétálóutca közepén, a konyhaablak felé fordulva, hogy búcsúzóul integessenek egyet, valamint, hogy leellenőrizzék, tényleg a bátyámhoz mentem fel.

- Nina, ha ezt elkúrjuk, nekünk tényleg annyi - mondta Stefan, miközben anyáéknak integettünk lefelé. - Ha rájönnek, minimum kitagadnak mindkettőnket.

- Dehogy tagadnak ki. Ne legyél már ilyen amatőr és pesszimista. Az sem biztos, hogy Peter egyáltalán a városban van - próbáltam megnyugtatni. - Odamegyünk ketten a színház elé, te közlöd vele a feltételeket, elmész, és végre túlesünk ezen az egészen.

- Te pedig végig bekapcsolva tartod a mobilnetedet és a helymeghatározást. Ja, és ha meg akar csókolni, vagy letaperol, ott helyben tökön rúgod - magyarázta Stefan, miközben felhúzta a kabátját. Megjegyzésére egy gúnyos vigyort villantottam meg.

- Szerintem ne induljunk még, mert így anyáék simán észrevehetnek minket a mélygarázs felé menet - figyelmeztettem.

- De akkor el fogsz késni - nyavalygott a bátyám.

- Most te komolyan attól fosol, hogy én késem-e tíz percet, ahelyett, hogy anyáékat akarnád elkerülni? Ne idegesíts még jobban! - emeltem fel a hangomat.

- Csak rá akarlak szoktatni arra, hogy nem illik megváratni a másikat - folytatta Stefan.

- Ez nagyon cuki tőled, de ne most, jó? - kérleltem.

Stefan rájött, jelen esetben bölcsebb dolog rám hallgatni, ezért még nagyjából tíz percet ültünk szótlanul a nappaliban. Lassacskán elindultunk a megbeszélt találkozóhelyre, a színház felé. Amennyire magabiztosan indultam neki a találkozónak, minden egyes méterrel, amellyel közelebb értünk a színházhoz, csak jobban izgultam a felmerülő lehetséges akadályoktól.

- Stefan, és ha nem lesz ott? - suttogtam félve.

- Mármint ki?

- Szerinted ki? A baltás gyilkos… - dünnyögtem.

- Ja, hogy Peter…

- Ja, hogy képzeld… - fogattam a szemeimet.

- Akkor szépen visszafordulunk és hálát adunk a mennybeli jóakaróinknak, hogy egy sima sétával megúsztuk ezt az egészet - sóhajtott a bátyám.

Csendben folytattuk utunkat a színházig, mígnem megláttuk Peter sötétkék kabátját.

- Na, mi van, Ninus, hoztál testőrt is magaddal? - kérdezte gúnyosan Peter, amikor odaléptünk mellé. Fekete bőrdzsekit viselt, amely alól kilógott fehér pólója.

- Csak elkísértem, hogy le tudjak fektetni néhány szabályt, mielőtt átadnám neked Ninát - közölte Stefan ökölbe szorított kézzel. Talán sosem láttam még a bátyámat ennyire feszültnek.

- Na, hadd halljam - nevetett fel Peter.

- Legkésőbb fél tízkor az aker brygge-i híd fjord felé eső hídfőjénél várlak benneteket. Ha egy ujjal is hozzáérsz, hazafelé beugrom a rendőrkapitányságra, hogy kiegészítsük ellened a feljelentést. Értve vagyok? - kérdezte Stefan tágra nyílt szemekkel.

Peter egy szót sem szólt, fejével a másik irányba biccentett, jelezvén, hogy induljunk. Búcsúzóul Stefanra néztem, aki aggodalommal a szemeiben figyelte távolodó alakjainkat. Legszívesebben azzal a taktikával éltem volna most, mint négyéves koromban; vagyis, hogy elkezdek az utca közepén ordítani, hogy DEÉNEZTNEMAKAROOOM. Sajnos azonban leginkább a feltűnésmentesség jellemezte a mai estét, így meg voltak kötve a kezeim.

Peterrel egy pár utcával arrébb sétáltunk, ahol leparkolta sötétszürke BMW-jét.

- Jó ferdén álltál meg - törtem meg a csendet.

- Akkor innen mész gyalog fel a Holmenkollen síúgrósáncig, ugye? - nevetett fel gúnyosan Peter, majd behajolt az autóba, hogy ráadja a gyújtást és bekapcsolja a fűtést.

- Én innen legszívesebben sehová sem mennék, ha már ez így előjött - jelentettem ki. Bíztam benne, hogy amennyiben megingathatatlannak mutatom magamat, akkor kapható lesz némi enyhülésre.

- Nina, beszéljünk meg valamit, amíg bekapcsol a kocsiban az ülésfűtés. - Peter kiszállt az autóból, elém lépett, és mélyen a szemembe nézett. - Őszintén értékelem, hogy összes színésznői képességedet bevetve eljátszod itt a jégkirálynőt, aki nem alacsonyodik le holmi Peter Olafsenek szintjére. Ezt tudomásul veszem, de szeretnélek emlékeztetni, hogy mindezek ellenére teljesen magadtól jelentél meg a mai megbeszélt alkalmon. Úgyhogy ennélfogva leszel szíves a lehető legnormálisabban viselkedni, amíg a kis testőröd érted jön. Világos?

Némán bólintottam. Peter szavait testtartásával tette még fenyegetőbbé.

- Mert ha nem, még a végén meggondolom magamat Camillával kapcsolatban. Tudod, neki legalább még tudok üzenetet küldeni, mert megvan a száma, és némileg kedvesebb stílusban kommunikál velem.

- Ha azt hiszed, hogy én akartalak ilyen sértődött tini módjára letiltani minden platformon, nagyon tévedsz - mondtam, miközben kinyitottam az autó ajtaját. Peter arckifejezésén alábbhagyott a szigor, és némileg csodálkozva méregetett engem.

- Szálljunk be, különben megint kihűl - mondta, majd mindketten bepattantunk a BMW-be. Nem kedveltem az ilyen feltűnősködő autókat, de kifejezetten kényelmesnek hatott az ülése. Peter becsatolta magát, majd beindította a motort, és hátramenetbe kapcsolt. - Na, hadd halljam, ki volt a tiltóhadjárat eszmei szerzője?

- Az osztályfőnököm - válaszoltam, miközben én is becsatoltam magamat.

Peter tolatóradarja elkezdett sípolni, jelezve, hogy centikre van a mögötte álló járműtől. Gúnyosan néztem rá; éreztettem vele, élvezem, ahogy szenved, és előre-hátra próbálja kifészkelni magát a parkolóhelyből.

- Meg ne szólalj - nézett rám, mire mindketten elnevettük magunkat. Némi manőverezés után sikerült is kihajtani az útra. - Nagyon be vannak rágva egyébként?

- Pontosan kire gondolsz? Camilláékra? A szüleimre? Stefanra? Az ofőmre? - kérdeztem, erőltetett jókedvűséggel a hangomban.

- Hát… így kollektíven - mondta Peter, miközben meredten előre nézett.

- Anyáék szobafogságot adtak, ennek ellenére itt vagyok, de ha kiderül, elintézik, hogy magántanuló legyek, hogy többet még az utcára se kelljen kimennem. Camilláék megsértődtek, mert azt hiszik, a szüleim lefizették az iskolát, hogy maradhassak…

- Miért, nem ez történt? - kérdezte Peter. Sötétzöld szemeit megvilágították a szemből jövő autók fényszórói.

- Legalább te ne kezdd ezt, légy szíves - sóhajtottam.

- Jó, na, tudom, hogy nem ilyenek - próbálta meg helyrehozni a dolgot. - De azt is tudom, hogy szeretnek téged, és nem akarják, hogy ilyen ügyekbe keveredj.

- Az igazi kérdés az, hogy te miért keveredtél ilyen ügyekbe - fordultam felé. Peter nem viszonozta a pillantásomat, ugyanis az utat figyelte.

- Erről majd fent beszélünk - zárta rövidre a témát.

Szótlanul haladtunk tovább a városból kifelé vezető úton. A Holmenkollen síugrósánc mellett van egy kilátó, ahonnét egész Oslóra páratlan kilátás nyílik, és valóban alkalmas lehetne akár egy romantikus randi helyszínének is. Peter hasonló trehánysággal parkolta le az autót az egyébként szinte üres parkolóban, majd a csomagtartót nyitotta ki. Elővett belőle egy pokrócot és egy termoszt. Továbbra sem volt számomra teljesen világos, mik a szándékai, de úgy gondoltam, inkább sodródom az árral. Lassan felsétáltunk egészen a kilátó tetejéig, Peter pedig rátette a pokrócot az egyik padra. Kérdő tekintettel meredt rám, így jobbnak láttam helyet foglalni.

- Szóval… Most, hogy itt ülünk a sötétben, jöhetnek a sötét titkok. Teát kérsz? - kérdezte Peter, majd lecsavarta a termosz kupakját.

- Milyen tea?

- Forró.

- Nem mondod… - nevettem. - Úgy értettem, gyümölcs, fekete, zöld, vagy redbush?

- Jézus, ez valami vizsga? - ijedt meg Peter, majd pedig belenézett a gőzölgő termoszba. - Hát, amúgy… izé… Nemtom. Innen olyan barnásnak tűnik.

- Add ide - nyúltam a termoszért, majd beleszagoltam. - Ez fekete tea.

- Hajaj, micsoda szakértővel hozott össze a sors - vakarta meg a homlokát Peter. Ezt követően belenyúlt a zsebébe, hogy kivegyen belőle egy szál cigit. - Csak random levettem egy teafiltert a polcról, anyám szokott ilyeneket vásárolni.

- Nem néztem volna ki belőled, hogy még otthon laksz - mondtam, miközben belekortyoltam a teába.

- Tudod, Nina, nem mindenkinek a szülei tehetik meg, hogy 18. szülinapjukra a seggük alá tegyenek egy belvárosi lakást - válaszolta Peter, majd rágyújtott.

- Stefan segge sem a 18. születésnapján költözhetett oda vissza - kontráztam.

- Nem pont őt akartam ezzel leszólni, inkább úgy általánosságban mondtam. - Peter lassan fújta ki a cigaretta füstjét. - Mások megdolgoznak a pénzért. Ügyeskednek. Kockáztatnak. Akárcsak én. Amúgy meg igen, otthon lakom. Huszonhárom évesen manapság ebben semmi meglepő nincs. Apám lelécelt, mikor hét éves voltam, anyám azóta pánikbeteg. Leszázalékolták, a munkanélküli segélyből még ebben az országban se futja második lakásra. Szóval ennyi.

Peter monológja után azonnal elszégyelltem magam.

- Ne haragudj, én ezt nem...

- Nem tudtad, persze, a te szent és sérthetetlen bátyád gondolom, mindent kitálalt rólam, csak ezt az apróságot felejtette el megemlíteni - mondta dühösen Peter.

- Stefant hagyd ki ebből. Komolyan kérlek. Ő csak jót akar, de nincs mindig tisztában a való élet játékszabályaival. Nem mindig látja át, hogy vannak komplexebb ügyek, ahol nincs fekete és fehér - magyaráztam.

- Na, ez már tetszik, Ninus - biccentett elismerően Peter. Ismét beleszívott egyet a cigarettájába. - Ezekkel itt egész jó kiegészítést kapok az edzőtermi fizuhoz. Ezekből lett a kocsi, a magándoki, a magánpszichológus…

- És anyukád most egyedül van otthon?

- Nem, ilyenkor a szomszéd vigyáz rá - válaszolta sztoikusan. - Na, de elég volt erről. Most már tudsz mindent.

- Azért az erős túlzás… Tényleg leléptél északra?

- Már hogy léptem volna le?! - nevetett fel, mire egy újabb adag cigarettafüst szállt fel a levegőbe. - Azt csak a melóban mondtam. Érdekelni nem érdekli őket, de legalább hallottak valami indokszerűséget.

- Peter, voltak nálad a rendőrök? - kérdezősködtem. - Úgy értem… szerinted elvisznek?

- Nyilván. Majd valamikor. Szerintem hamarosan esedékes, mert kezd lecsengeni a suliban is az ügy. - Peter öntött még egy kis teát a kupakba, amit a hideg ujjaim közt szorongattam. - De megnyugodtam, hogy te maradhatsz.

- Én is, tekintettel arra, hogy tulajdonképpen semmit nem csináltam.

- Effektíve nem, de ebben az egész káoszban nekem te voltál a kapaszkodó - mondta Peter, én pedig kijelentésére majdnem leforráztam magamat az itallal. - Bíztam benne, hogy nem fogod hagyni az ügy elfajulását. A bátyáddal ellentétben te nem a fekete és a fehér, vagy a jó és a rossz embere vagy. Nincs meg ez a beszűkült látásmódod.

- Ez nagyon kedves tőled, de nem is ismersz - hadartam.

- Dehogynem. Csak annyit mondok, hogy ne hagyd magad. Ne hagyd, hogy beolvasszanak a saját kis tégelyükbe. Akkor se, ha sarokba szorítanának. Ígérd meg nekem - mondta Peter. Sötétzöld szemeivel hol engem, hol az égő cigarettavéget figyelte.

- Oké…

- Nem oké, hanem igen, Peter, megígérem - nézett rám, egy enyhe mosollyal az arcán.

- Igen, Peter, megígérem - ismételtem el utána a mondatot.

- Ha már itt vagyunk az ígéreteknél: nem ártana visszaindulni a belvárosba, mielőtt a bátyád feldarabol egy láncfűrésszel - mondta Peter sápadt arccal, én pedig felnevettem.

- Ki? Stefan? Ugyan. Ő az az ember, akit még verekedni sem tanítottak meg az óvodában.

- Pedig az ember azt hinné, az USA-ban több ilyen ismeretet magára tudott szedni, mint mi ebben a kis koszos olajfoltos országban - folytatta Peter, miközben a pokrócot tekerte össze. - Hiányzik amúgy?

- Stefan?

– Jaj, nem ő – nevetett fel Peter. – Hanem az USA.

– Minden nap minden egyes percében – sóhajtottam. – Azért nekem ne mondja senki, hogy LA után Oslo nem egy koszos porfészek.

– Koszosnak nem annyira koszos, de…

– De azért jobban élveztem a kabrióban utazgatást meg a konstans 25 °C-ot, mint ami itt megy nyár címszó alatt – dünnyögtem. Peter elmosolyodott.

– Egyszer elvihetnél… A pálmafákhoz meg Hollywoodba.

Peter mélyen a szemembe nézett. Egy rövid időre behunytam a sajátjaimat, hogy újra lássam gyerekkorom jól ismert helyszíneit: a Santa Monica Beach-et és a Sunset Boulevardot.

– Benne vagyok.

Csendben indultunk el lefelé a kilátótól. Amikor már majdnem odaértünk az autóhoz, kérdőre vontam Petert.

- Miért voltál korábban velem ilyen lekezelő és bunkó?

Peter nevetve megrázta a fejét, majd pedig elővette a slusszkulcsot, hogy kinyissa az autót.

- Legyünk őszinték: ha szépen kérem, hogy Nina, légy szíves, gyere el, akkor most itt lennénk? - Válaszadás helyett inkább kinyitottam az autó ajtaját, és beültem. Peter ismét felnevetett, bedobta a hátsó ülésre a pokrócot és a termoszt, majd beindította a motort. - Na, ugye.

- Azért lehettél volna kicsit civilizáltabb.

- A civilizált viselkedés nem tartozik épp a kedvenc elfoglaltságaim közé. De a zene igen. - Peter a mobilját az autó kihangosítójához csatlakoztatta. - Van például egy svéd szám, amiről újabban te jutsz eszembe.

- Mert svéd. Ez nem annyira meglepő - vontam meg a vállamat. - Lefordítsam, vagy te azon norvégok közé tartozol, akik értenek is belőle valamit?

- Szerintem mi jobban értjük őket, mint ők minket - gondolkozott hangosan Peter, miközben a dalt kereste a zenelejátszójában. Megnyomta a lejátszás gombot, és felvillant a kijelzőn a dal címe.

- Rémálom? Köszi, ez felettébb hízelgő.

- Ezek szerint nem ismered - mosolygott sejtelmesen Peter. - Inkább a szövegre koncentrálj, ne akadj meg a címnél.

Járom a várost, földet fürkészve

Felnéznék, de többé nem látlak már

Mindenki másnak világa színes

Élnek a mának, míg én a múltban

Itt állok most én

Ólomnehéz szürkén

Gyönyörű volt, ahogy rajtad kívül minden csak egy rossz álom, egy rémálom

Enyém voltál, és minden szép volt, de

Világom akár egy rossz álom, egy rémálom

Te voltál a fényem a szürkeségben

Te voltál a szín, mit eddig nem láthattam

Előttem van minden, akárcsak egy festmény

Elengedlek, s azt hiszed, ez könnyű lesz

Nem ugranék le

Ha nyújtanád kezed…