12. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm, hogy egy ismételten hosszabb kihagyás után újra ide kattintottatok. Kíváncsi vagyok továbbra is a véleményetekre, észrevételeitekre, úgyhogy ne féljetek megosztani azokat.

Stine Larsen

* Anyának és Leah-nak *

Az iskola előtti építkezés zajaitól kezdetben azt hittem, rosszul hallok. Peter anyukája azonban továbbra is a borítékot gyűrögette a kezében. A borítékra egy nagy N. betű volt írva kívülről. Még egyszer körülnéztem, biztosra menve, hogy valóban nem lát bennünket senki ismerős. Bátortalanul elvettem Ritától a levelet, és remegő kezekkel bontottam fel.

Ninus!

Tudom, hogy már a megszólítás hallatán is forgatod a szemeidet, de olvasd végig mielőtt felmegy benned a pumpa.

Igazából nemtom ilyenkor it kéne írni vagy mondani. Nem így akartam, hogy vége legyen. El akartam köszönni tőled normálisan is. Az ügyvéd akit kirendeltek mellém azt mondta, hogy megpróbálja elintézni, hogy megússzam felfüggesztett börtönnel. Cserében elfognak…

Mi ez, hogy elfogják, gondoltam. Nem arról volt szó, hogy… Ja, várjunk. Azt akarta írni, hogy „el fognak”, csak a helyesírás megint nem sikerült ebben az esetben sem.

…elfognak küldeni elvonókúrára az ország másik felébe. Hallottam már korábban arról a helyről, elvileg nagyon szigorúan veszik a látogatókat, be sem lehet menni meg minden. Anyát is most csak azért engedik be nehogy rosszabbodjon a pánikbetegsége. (Ne mond meg neki hogy ezt leírtam neked. Nem akarom hogy még jobban ezen pörögjön.)

Úgyhogy igazából csak azért írok nehogy te is ezzel az üggyel legyél elfoglalva. Mert annyira azért már ismerlek, hogy azér te is aggódsz. De nem kell. Tényleg. Így is jobban bele lettél keverve mint kellett volna. Nem szeretném, ha a családod miattam kerülne bajba. Éppen ezér szeretnélek megkérni, hogy mutasd meg ezt a levelet a bátyádnak, és kizárólag akkor válaszolj rá ha ő, vagy a szüleid ezt jóváhagyták.

Megértem azt is ha ezek után nem akarsz semmit tőlem de akárhogyan is alakul, én nem tudlak elfelejteni. Rendkívül vonzó és idegesítő vagy egyszerre. De olyan szeretnivalóan idegesítő. Szeretném ha ezt tudnád. Vigyázz magadra, csináld a matekházid, tanuld a szerepedet meg ilyenek. Ha van fejlemény arról tudni fogsz. Ha pedig nem lesz fejlemény akkor is maradj ilyen amilyen vagy. Csak ennyit kérek. Ha ezt megteszed az már nagy segítség nekem.

P.

– Hogyan tudnék neki válaszolni? – szólaltam meg bátortalanul, mire Rita bólintott.

– Emlékszel még, hol lakunk? – kérdezte Peter anyukája. – Nyugodtan dobd bele a postaládába, és elviszem neki. Nagyon szeret téged.

Csendben bámultuk egymást az őszi szélben. Rita mély kétségbeeséssel nézett a szemeimbe, remélve, hogy én majd tudok valamit tenni Peter megmentésének ügyében. Mintha én, a 16 éves gimnazista, meg tudnám őt menteni a lesitteléstől. Megsajnáltam Peter anyukáját, ahogy ott állt, a kabátját gyűrögetve, teljesen megsemmisülve. Talán Stefannak mégis igaza volt abban, hogy Peternek igazán valami más módszerhez kellett volna folyamodnia a pénzkeresést illetően. Jelen állás szerint ugyanis mindezzel jobban ártott az anyukájának, mintha néhány száz koronával kevesebbet visz haza. Vagy ezerrel? Franc tudja, mennyi a haszon ebből a drogos bizniszből.

Nekem pedig mindeközben fogalmam sem volt, miképpen illene a jelen szituációban reagálnom. Hogy én is szeretem Petert? De én erre nem tudok válaszolni. Soha nem is tudtam. Peter nagyon találó módon fogalmazott: „vonzó és idegesítő vagy”. Én pontosan ugyanígy érzek iránta. Vonz az idegesítő mivolta, valamilyen megmagyarázhatatlan okból. Foglalkoztat. Vajon ez a „szeretlek” szó szinonimája?

– Sajnálom, hogy így alakult – mondtam végül, mire Rita elmosolyodott.

– Te jó ember vagy. Te is, meg anyukád is. Mindig olyan nyugodtan beszél a tévében.

Látnád otthon, gondoltam magamban, de ezúttal jobbnak láttam visszaszívni a rosszmájú megjegyzésemet. Inkább csak összeszorított ajkakkal mosolyogtam, szuggerálva, hogy jobb lenne ezt az egész beszélgetést itt és most befejezni.

Legnagyobb szerencsémre ez így is történt: Peter anyukája egy lépést tett hátra, intett egyet, majd elindult a suli melletti buszmegálló felé. Nem akartam együtt menni vele, nehogy feltűnést keltsek, pedig nekem is onnan indult a busz, amivel hazafelé mentem volna. Inkább elolvastam még egyszer Peter levelét, hogy addig is teljen az idő, illetve, hogy esetleg addig tisztázódnak valamilyen módon az érzéseim. Az őszi szél erősebben támadt fel, nehezemre esett kézben tartani a levelet, így harmadszori elolvasás után úgy döntöttem, zsebre teszem és mégiscsak elindulok a megálló felé. Peter anyukáját már nem láttam sehol, így magabiztos léptekkel indultam meg az útkereszteződés felé.

Az építkezés által keltett zaj mellett már csak a porfelhő volt idegesítőbb, amelyet a szél az arcomba fújt. Azonban a porfelhőtől is észrevettem, amint egy Volvo felém közeledik. Megálltam a járda szélén és a betontörő kalapácsok hangjából kihallatszódott egy számomra ismerős hang.

– És akkor azt mondja meg, hogyan álljak meg az iskola közelében?

– Há’ nem lássa? Nem lehet itten most megállni, felújítsuk – válaszolta az egyik munkás.

– Ezt nem lehetett volna valamilyen módon előre közölni az erre közlekedőkkel?

– Anya, hagyd, itt vagyok! – próbáltam meg túlüvölteni a betontörőt.

A Volvo sofőrje idegesen sóhajtott egyet, majd benyomta a vészvillogót, vagyis a „Nemzetközi Nem Ott Állok Meg, Ahol Az Épp Szabályos Lenne” gombot. Elnézést kérve intettem egyet a munkásnak, majd gyorsan behuppantam a Volvo anyósülésére.

– Honnan tudtad, hogy érted jöttem? – nézett rám anya, mintha szörnyen meglepő lenne, hogy az utolsó órámat követően nem sokkal az iskola közelében akar leparkolni autójával.

– Mert éreztem, hogy ez lesz most. Lelkiismeret-furdalásotokból kiindulva engem szeretnétek ellenőrizgetni, nehogy megint szégyent hozzak a családra – válaszoltam unottan.

Anya egy darabig nem szólt semmit, igyekezett a Volvót sérülésmentesen átjuttatni a táblákkal össze-vissza lezárt kátyús útszakaszon. Miután ezt a műveletet sikeresen abszolválta, figyelmét ismét rám összpontosította.

– Nina, ezzel az egész hazudozásoddal elsősorban nem a családra, hanem saját magadra hoztál szégyent – válaszolta hosszas csend után, tárgyilagosan. Érzelemmentes robothangja sokkal ijesztőbbnek hatott a még a kiabálásánál is. Stefannal mindketten képesek az effajta érzelemmentes, nyomasztóan higgadt „engem nem érdekel”-hangvételre, és olyannyira meggyőzőek tudnak lenni, hogy az ember általában ott helyben megbánja még az összes nemlétező bűnét is, csak hadd lehessen valami emberi érzést kivenni a viselkedésükből.

– De ha a rettegett bulvárlapok lehozták volna a sztorit, akkor azért a családra is szégyent hozok, nem? – provokáltam.

A szüleim gyermekkorunk óta arra tanítottak Stefannal, hogy soha ne tegyünk vagy mondjunk olyat, amit nem látnánk viszont szívesen egy újság címlapján. A bátyám velem ellentétben mindig igyekezett ezen alapelv szerint alakítani az életét.

– Jaj, ne gyere nekem a sajtóval – mondta anya rezignáltan. – Te is tisztában vagy vele, és mi is, hogy a korodhoz képest sokkal önállóbb voltál, mint a társaid. Apáddal ezért jónak láttuk, hogy nem lihegünk folyton a nyakadban, hagytuk, hogy bontogathasd a szárnyaidat. Megbíztunk benned, ezért adtuk a szabadságot. Az elmúlt hetek eseményei azonban bebizonyították, ez hatalmas hiba volt a részünkről.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Már önmagában az hírértékű, hogy anya beismerte, hibáztak a nevelésemmel kapcsolatban, de az, hogy mindezt hangosan a szemembe mondta, világraszóló esemény. Ezt kellene a címlapra tenni, nem az én baklövéseimet.

Ugyan engem csak indirekt módon hibáztatott, mégis rosszul esett. Hiszen jobban belegondolva, nem az történt itt, hogy velem nem törődve hagyták, hogy a saját utamat járjam, beleesve egy-egy gödörbe; mondván, én majd ügyes leszek és kimászom? Nina, aki úgyis megoldja? Akire nem kell figyelni? Na, még mit nem. Ezt a jövőben biztosan elfelejthetik. Ha nekik azzal volt a gond, hogy túl önálló vagyok, akkor ezentúl nyugodtan értem lehet jönni minden nap autóval az iskolába, ki lehet kérdezni a leckét, lehet velem olvasni a szövegkönyvet, sőt, még egy okosórát is elfogadok, amin tudják ellenőrizni, épp merre járok. Na jó, ez utóbbit később, lehiggadva biztosan megbánnám, így inkább engedjük el ezt a gondolatot, mielőtt a szüleim fejében is megszületne.

– És most mi lesz? – törtem meg az egyre kínosabbá váló csendet. Anya meredten a belvárosból kivezető körutat nézte, mintha nem épp ötvenezredszerre haladt volna keresztül rajta, és árgus szemekkel kellene figyelnie, melyik sávban haladjon, ha nem akar eltévedni.

– Úgy gondolom, annak semmi értelme, ha tovább rágódunk ezen a történeten – válaszolta, legnagyobb meglepetésemre. – Én a magam részéről levontam a tanulságot, gondolom, ennyi idő alatt neked is sikerült.

– Miért, neked mi volt ebből a tanulság? – kérdeztem.

Időközben megálltunk a félsziget felé kanyarodó sáv lámpájánál. Az autó irányjelzőjének monoton kattogása még feszültebbé tette az amúgy sem épp laza légkört.

– Engem meg inkább az érdekelne, te mit tanultál az esetből.

– Anyaaa! – sóhajtottam idegesen. Semmi kedvem nem volt anya pszichológiai hadviseléséhez, egész egyszerűen csak haza akartam érni, hogy engedélyt kérjek tőle a válaszlevélhez. Menetközben azonban nem mertem megkockáztatni, hogy ezt szóba hozzam; túl nagy volt a veszélye annak, hogy vezetés közben idegbajt kap. Az pedig egyikünk esetében sem kecsegtetne túl sok jóval. Megelőzve a további szerencsétlenségeket, inkább úgy döntöttem, válaszolok az eredeti kérdésére. – Hát, hogy izé… Titeket nem kellene becsapnom kamuzással, mert egyáltalán nem vagytok annyira hülyék.

– Annyira? – kérdezte anya meghökkenve, de a szeme sarkán láttam, hogy pillanatok kérdése és elneveti magát.

– Meg, hogy Stefannal sem mindig éri meg szövetkezni, mert nem tud rendesen titkolózni – folytattam gondolatmenetemet hangosan, miközben anya lekanyarodott az utcánkba.

Fejét csóválva lassított, mikor a garázsunk elé ért, majd egy rendkívül idegesítő hangsúllyal tovább faggatózott.

– Más nem volt?

– És nem kellene összeállni drogos csávókkal, még akkor sem, ha megerősítenek abban, hogy jól nézek ki.

Anya nem szólt semmit, csak a szemeit forgatta. Behúzta a kéziféket és leállította a motort, majd valami olyasmit motyogott, hogy „rosszabb, mint Alex”. Natalia mama intelmét szem előtt tartva szálltam ki én is a Volvóból, miszerint igyekezzük még a rosszindulatú megjegyzéseket is adott esetben bóknak felfogni, mert sokszor irigység van mögötte. Anya hátrafordult, hogy becsukja az ajtót, majd lehajolt, hogy a felé futó Cukor fülét megvakarhassa. A kutya meglepődött, hogy páros csomagban érkezünk, így elkezdett boldogan ugrálni.

– Nem, Cukor, ül! Nem szabad! Anyán most a Dolce & Gabbana nadrágja van, abból meg nem jön ki a te kis tappancsod – mondta anya, én pedig elröhögtem magam. Eszembe jutott, amikor a szobán forgó drapp nadrágra Cukor legutóbb ráugrott, és anya vagy háromszor vitte el a ruhatisztítóba, mire elfogadható mértékűre tudták halványítani a foltot. A tévénél is van egy stábtag, aki pontosan tudja, milyen szögben szabad beállítani a kamerát, hogy a folt, illetve annak helye még csak véletlenül se látszódjon a képernyőn.

Cukor csalódottan leült, és tágra nyílt szemekkel nézett rám, mintha csak azt mondta volna, „Nina, ugye rád fel szabad ugranom?”. Megsajnáltam, ezért a térdemre ütöttem, hogy odafusson hozzám. Cukor újra belelkesedett és farkát csóválva ugrált körülöttem.

– Nina, ebédeltél a suliban? – kiabált anya a konyhából.

– Nem volt rá időm, mert matek fakton voltam.

– Tényleg, milyen volt? – folytatta anya.

– Egész tűrhető volt. Astrid mellett ültem, és ő tudott kicsit segíteni.

– Akkor megmelegítem a spenótos lasagnét – mondta anya, továbbra is a konyhából, figyelmen kívül hagyva a beszélgetés eredeti témáját. – Megterítesz?

Hirtelen bevillant, mikor Hilde nagyiék korán reggel jöttek, és a szüleink ránk bízták Stefannal az asztal megterítését, én azonban hagytam, hogy a bátyám csinálja meg az egész munkát, miközben én készülődtem. Sajnos most nem volt, aki elvégezné helyettem a feladatot.

– Apa nem jön? – kérdeztem, mikor kinyitottam a konyhaszekrényt.

– Nem, a producerével osztozkodnak megint valamin. Azt írta, este jön – válaszolta anya, kissé lehangoltan.

– Megint a jogdíjjal akarják lehúzni? – érdeklődtem, miközben letettem a két tányért és az evőeszközöket az étkezőasztalra.

– Á, hagyjuk is. Ne beszéljünk most erről, Nina. Illetve, ne erről beszéljünk most – pontosított anya.

Tuti készül valamire. Felettébb véletlen egybeesésnek mutatkozna, hogy pont a kedvenc ebédem van, se apa, se Stefan nincsenek a láthatáron, de még anya céges mobilja sem csörög állandóan a tévécsatorna programigazgatójának feleslegesnél feleslegesebb kérdéseivel.

Anya kivette a mikróból a spenótos lasagnét és az asztal közepére tette. Némileg feszélyezve, de helyet foglaltam. Ő azonban még hátrafordult a merítőkanálért, a tabletjéért és az olvasószemüvegéért. Döbbenten figyeltem az előhalászott kellékeket, miközben kivettem magamnak egy darab lasagnét.

– Nem úgy volt, hogy tilos netezni kaja közben? – kérdeztem, emlékeztetve anyát a saját maga által felállított szabályokra.

– Azt továbbra sem illik, de ma egy kivételt teszünk, várjál… keresem – motyogta, miközben a tabletet nyomkodta. Olvasószemüvege felnagyította világoskék szemeit, amik fel-alá cikáztak a képernyőn. – Megvan!

Átnyújtotta nekem a tabletet, én pedig fél szemmel a lasagnét szemrevételeztem, a másikkal pedig a képernyőt olvastam.

– Nyolc kérdés, amit tudni akartál az anyukádról – olvastam fel hangosan a cikk címét a tablet képernyőjéről. – Meg foglak interjúvolni?

– Valami olyasmi – válaszolta anya, félmosolyra húzva a száját. – Viszont a bulvárriporterekkel ellentétben Veled teljesen őszinte leszek.

– Miért, nekik szoktál hazudni? – kérdeztem meglepődve, miközben a lasagnén csámcsogtam. Áhá, szóval sem ő, sem Stefan nem mond mindig igazat! Ez valahol megnyugtató, legalább tudom, hogy a vér nem válik vízzé.

Anya sóhajtott egyet, majd ő is megkóstolta az ebédet.

– Néha még nekik is muszáj. Soha nem szabad elmondani a teljes igazságot. Kiszínezik amúgy is, nem kell meghagyni nekik, hogy komplett önéletrajzi regényt tudjanak összerakni egy-egy történet alapján – magyarázta. – A mi interjúnknak csupán annyi lesz a lényege, hogy lásd, egy anya nem csak anya, hanem ugyanúgy ember, elhibázott lépésekkel és gondolatokkal együtt.

Ebéddel teli szájjal bólintottam. Látszólag nagyon rákattant erre a hiba-témakörre, egy számomra még nem teljesen nyilvánvaló okból kifolyólag. Taktikai megfontolásból úgy ítéltem meg, jobb együttműködni vele, amíg megszállta ez az őszinteségi roham, némi bűntudattal megspékelve. Felvillanyozott a tudat, hogy olyan információk kerülhetnek birtokomba anyáról, amelyeket még Stefan sem tud. Ki nem mondott tény a családunkban, hogy anyukám és a bátyám között valami fura, már-már ijesztő összhang és egyetértés van. Cserében pedig én apával vagyok teljesen ugyanazon a hullámhosszon: általában ugyanazokhoz a dolgokhoz nincsen semmi kedvünk, egyikünk sem arról híres, hogy unalmas lenne mellettünk, és mindig minden hülyeségben benne vagyunk, pláne, ha ezzel anyáékat ki tudjuk akasztani.

– Kezdhetjük? – kérdeztem, némileg izgatottan. Anya bólintott, én pedig feltettem neki a legelső kérdést. – Miről álmodoztál, mikor annyi idős voltál, mint én most?

– Arról, hogy híres zongorista legyek – felelte. – Persze, ehhez hiányzott az a fajta munkabírás és tehetség, ami egy igazán profi zenészt jellemezne. Ám ezt csak sokkal később értettem meg.

– Amikor nem sikerült a felvételid a stockholmi Zeneművészeti Főiskolára?

– Talán még akkor sem. Egy sértődött, meg nem értett művésznek éreztem magamat akkor, húsz évesen – nevette el kényszeredetten magát anya. Világosbarna hajára éppen besütött egy erőtlen őszi napsugár a konyhaablakon keresztül. – Leginkább ott vált világossá a hozzáállásom hiányossága, mikor apáddal megismerkedtem, és jobban beleláttam, mennyi áldozattal jár egy profi zenészi karrier.

– És akkor eldöntötted, hogy nem ebben látod a jövődet – nevettem fel bátortalanul.

– Eldöntötte ezt helyettem a felvételiztető bizottság. És igencsak jó döntést hoztak – állapította meg anya.

Ismét a tabletre pillantottam a soron következő kérdéshez.

– Milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel?

– Hú, hát… – gondolkodott el. – Igazából jó volt. Nem voltak nagy drámák, leszámítva, amikor titokban jártam zeneiskolába. Apukámat nagyon szerettem, nagyon megviselt, mikor elment. Sokan azt mondták, hogy természetében én hasonlítottam rá legjobban. Anyunak több idejét lefoglalta, hogy a fiúkat menedzselje, mi Sandrával hamarabb önállósodtunk, de anyu természetesen minket sem hagyott magunkra soha.

– Én tuti bekattantam volna már, ha három tesóm lenne – gondolkodtam hangosan.

– Szerintem én is megzavarodtam volna, ha négy gyerekem lenne – mondta anya nevetve. – Mint mindennek, itt is megvoltak az előnyök és hátrányok, de azt gyerekkorom óta tudtam, hogy egészen biztosan nem szeretnék négy gyerek anyukája lenni.

– Hányat szerettetek volna apával? – faggatóztam.

– Mikor összeházasodtunk, kettő és három között vacilláltunk – válaszolta, a plafon felé fordulva, összeráncolt homlokkal, mint aki nagyon keményen gondolkodna. – Persze, aztán úgy alakult, hogy kettő lett a végleges szám.

– Tavaly, mikor – Svédországban voltunk nyaralni, hallottam, ahogyan Hilde nagyi a grillezés végén azt mondta, az én születésem előtt hat évig vacakoltatok, mígnem kicsúsztatok az időből a harmadik babához. És, hogy ez mennyire égő, hogy négy gyereke van, de csak három unokája – mondtam, megpróbálva visszatartani a nevetést.

– Igen, ezt az okfejtést nekem is volt szerencsém visszahallani Sandrától – közölte anya, kicsit sértődötten. – Hilde nagyinak nincs ebben teljesen igaza, de ezt majd újratárgyaljuk, ha kicsit idősebb leszel.

– Anya, már nem vagyok pisis – jelentettem ki, miközben a kelleténél nagyobb svunggal vágtam magamnak egy darabot a lasagnéból. Anya kérdően nézett rám az olvasószemüvege mögül.

– Mi a következő kérdés? – próbálta meg terelni a témát.

– Milyen érzés volt, amikor először összetörték a szívedet?

– Így, jónéhány év távlatából azt kell mondanom, hogy én voltam az, aki összetörte a szívemet. Jó néhányszor – válaszolta.

– Azt meg hogyan? – csodálkoztam.

– Nem akarom lelőni a poént, majd rájössz – mondta anya egy sejtelmes mosoly kíséretében. – Következő?

– Ó, ez jó – húztam mosolyra a számat, mire anya arcán némi ijedtséget véltem felfedezni. – Hogyan nézett ki az életed, amikor apukámmal találkoztál?

– Oké, ezt ugorjuk át, ezt úgyis tudod – dünnyögte anya.

– Nem, ez nem így működik – tettem le a tabletet. – Azt mondtad, őszinte leszel.

– Az is vagyok – feleselt anya. Ezen megjegyzéséből meg tudtam állapítani, hogy akármennyire is Stefan anyuci kicsi fia, köztem és anya között is vannak azért hasonlóságok. Anya reizgnáltan beletúrt a hajába, majd a fejére tolta az olvasószemüvegét, mintha napszemüveg lenne. – Jó. Huszonkét éves voltam, éppen nekem kellett volna képviselnem Svédországot az Eurovízión. Minden tévécsatorna és újság ezzel, illetve velem volt elfoglalva. Éjt nappallá tévő próbák, interjúk és hangpróbák. Egyszóval, karrier szempontjából fentebb nem is lehettem, ergo mindenre volt időm, de arra nem, hogy valami norvég hegedűs hülyegyerek elhívjon vacsorázni.

– De elmentél – tettem hozzá, enyhén gúnyos hangsúllyal. Anya nem díjazta ezúttal sem az ironikusnak mondható megjegyzésemet.

– Mondtam, hogy úgyis tudod. Folytassuk a kérdésekkel – válaszolta.

– Azért egyszer apa oldaláról is meghallgatnám ezt a sztorit – mondtam, miközben ismét megnyitottam a weboldalt.

– Teljesen ugyanezt fogja mondani, annyi különbséggel, hogy ki akarta próbálni, lehet-e az Eurovízió közben csajozni – felelte anya enyhén sértődötten. Hangjában néhány szándékosan elhallgatott részletet véltem felfedezni, ami felébresztette a kíváncsiságomat.

– Apa komolyan ennyire csajozós volt akkoriban?

– Ezt most inkább nem kommentálnám – nevetett fel erőltetetten anya.

– Hú, módosítanám, a következő a kedvenc kérdésem – szóltam közbe. – Mi volt a legdurvább vitátok apukámmal, és hogyan békültetek ki újra? Jaj, ezt tudom. Ez akkor volt, amikor még Los Angelesben jártam oviba, és arról volt szó, hogy januárban hazaköltözünk, de apa elfogadott még valami munkát, így maradtunk a szülinapomig.

– Miért, te erre emlékszel? Bár, ez csak a második legdurvább volt – mondta anya döbbenten.

– Naná, hogy emlékszem. Négy éves voltam; egy teljes napig nem szóltál hozzá. Stefannal nekünk mondogattad, hogy „szóljatok apátoknak” – idéztem fel az ominózus esetet.

– Tulajdonképpen itt is ugyanazért lettem rá mérges, mint a legnagyobb veszekedésünknél – magyarázta anya, miközben befejezte az ebédjét. – A megkérdezésem nélkül vágott bele egy nagyobb projektbe.

– Miért, engedélyt kell kérnie tőled, mielőtt kiad például egy kislemezt? – csodálkoztam. Nem anyára vallott ez a fajta kontrollkényszer.

– Dehogy, kit érdekelne egy kislemez ebből a szempontból. A nagyobb volumenű projekteket mindig meg szoktuk vitatni egymással előtte.

– Á, szóval a nagylemezeket.

– Nina! – sóhajtott anya frusztráltan. – Ne az albumokban gondolkodj. Abba soha nem szóltam bele, milyen zenét szerez és hogyan. Kivéve, ha kifejezetten a segítségemet kérte.

– A Tiédet? – kérdeztem döbbenten. Azt tudtam, hogy zenei kérdésekben apa sokszor megmutatja Stefannak, hogy éppen min dolgozik, mivel hármunk közül ő ért ilyesmihez leginkább.

– Ne akard, hogy elkezdjem összeszámolni, apád hány dalában írtam néhány sort én, mert elég hosszú lista lenne – dicsekedett. – Kettőnk között én voltam a jobb dalszövegíró, neki a dallam ment mindig jobban.

– Nem válaszoltál még a kérdésre – figyelmezettem.

– Ja, igen, a legdurvább veszekedés? Nagyjából három éve lehettünk házasok, amikor apád a fejébe vette, hogy összerak egy lánybandát, akiket fehérorosz színekben indíthat az Eurovízión. – Á, szóval anya féltékenykedett, oké, már világos. – Minden idegszálával ezekre a kis nyivákoló libákra koncentrált. Egész egyszerűen közölte, hogy karácsonykor lesz a döntő, úgyhogy ne számítsak arra, hogy itthon lesz.

– De minek tartottak karácsonykor nemzeti elődöntőt?

– Mert a mi karácsonyunkkor volt, tudod, ott később van – magyarázta anya. – Még Natalia mama is neheztelt rá, de ő ezt csak nekem mondta, apádnak nem merte. Én viszont jól beolvastam neki. Kifejezetten rosszul esett, hogy kész tények elé állított, nem úgy, mint máskor, amikor előre beavat a folyamatokba. Általában akkor csinálta ezt, amikor tudta, nem fogok jó arcot vágni a dologhoz. Nagyon csúnyán összevesztünk, én pedig fogtam magam, és elutaztam Svédországba a hétvégére. Négy napig nem vettem fel neki a telefont, illetve az üzeneteire sem reagáltam.

– És mi lett a vége? Tényleg elment erre az izére?

– El hát – mondta anya, gúnyos mosolyra húzva a száját. – Mint Fehéroroszországban minden más, ez is le volt papírozva előre. Felettébb kínos lett volna nekik, ha egy disszidens fia által menedzselt banda és egy általa írt dal megy ki a dalversenyre. Így a zsűri lehúzta a pontjaikat, de azt már meg nem tudnám mondani, hogy végül hányadik helyen kötöttek ki.

– Hogyan békültetek ki? – kíváncsiskodtam.

– Apád kidühöngte magát, majd pedig belátta, mekkora idióta volt. Megbeszéltük, hogy ilyet többet nem csinálunk. Minden nagyobb horderejű dolgot megvitatunk előtte egymással. Épp ezért lettem mérges rá évekkel később LA-ben, mikor nem így tett – magyarázta anya. – Abban a helyzetben viszont nem tehettem meg, hogy fogom magam és elrepülök Svédországba. Illetve, én is öregedtem pár évet, ennélfogva kicsit máshogy reagáltam le a helyzetet. Van még kérdés?

– Még kettő maradt – pillantottam a kérdéssorra. – Mikor érezted, hogy készen állsz az anyaságra?

– Rafinált kérdés – mosolyodott el. – Mindenki azt hiszi, van egy villanás, egyfajta megvilágosodás, hogy „na, igen, most kész vagyok”. Én ebben nem hiszek. Abban az évben, amikor a bátyáddal lettem várandós, többször eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha… De apáddal mindig találtunk valami kifogást. Most ezért nem, még előbb elutazunk ide, még befejezzük ezt a projektet… Ebben jók voltunk, szóval van azért némi alapja annak, amit tavaly Hilde nagyi mondott. Aztán amikor a csatorna azzal fenyegetőzött, hogy megszünteti a műsorunkat, mert a műsorvezető társam tett néhány olyan nyilatkozatot, ami erősen kifogásolható volt, beleálltam a dologba. Felajánlottam önként, hogy akkor én is távozom. Megegyeztünk abban, hogy december végéig megy a műsor. De addigra én már terhes voltam, így nem lett belőle nagyobb felháborodás, hogy miért marad abba a műsor.

– Szóval akkor Stefant konkrétabban terveztétek, mint engem – állapítottam meg a hallottak alapján.

– Úgy tűnhet, de nem volt az sem egy célirányos babaprojekt. Te meg főleg nem – mosolyodott el anya. – Amilyen jól összejöttek a bátyádnál a dolgok, te majdnem a lehető legrosszabb időpontban néztél be hozzánk. Viszont annál jobban örültünk is apáddal. Legyőzted a kifogásainkat.

– Ez amúgy egy szuper végszó lenne, de még maradt egy utolsó kérdés – mondtam sejtelmesen. – Mi volt életed legboldogabb pillanata?

A kérdést elolvasva megtettem magamban a tippeket: az esküvőjük, az eurovíziós szereplés, valamelyikünk születése…

– Jaj, ez rémesen egyszerű – válaszolta anya. – Amikor véglegesen hazaköltöztünk abból a majomparádé országból.

– Anya! – szóltam rá rosszallóan. Tudtam, hogy anya mindig is azt érezte, indokolatlanul hosszúra nyúlt az USA-beli tartózkodásunk, de sosem tudtam, miért volt ez. – Most mondd, hogy olyan kibírhatatlan volt.

– Nem mondanám kibírhatatlannak – vágta rá. – Egy évről volt szó. Aztán apád több jó megkeresést is kapott, jöttél te, és eltelt majdnem hat év.

– Úgy beszélsz, mintha valami börtönbüntetés lett volna – duzzogtam.

Most mit izél? Tök jó volt kint. Mindig sütött a Nap, kabriónk volt, Hollywoodtól percekre laktunk, még dolgoznia sem kellett, és ide vágyott vissza? A sötétbe, a hidegbe, a hóba? Nem fogom én ezt megérteni.

– Nina, ezt nem értheted. Talán majd egyszer, ha saját családod lesz – sóhajtott. – Persze, ott is voltak szép emlékek, de számomra akkor is megnyugvás volt hazajönni, és megmutatni neked Skandináviát.

Nem szóltam semmit. A kérdésfeltevős játék során majdnem elfelejtettem az én kérdésemet, amit már az autóban fel akartam tenni.

– Lehetne még egy plusz kérdésem? Ha már így szóba jött a börtön…

– Attól tartok, tudom, hova fog kilyukadni ez a beszélgetés. A válaszom pedig nem – jelentette ki anya. Világoskék szemei szigorúan meredtek rám. – Egy börtön nem egy tizenhat éves lánynak való. Egy közönséges drogdíler meg még annyira nem. Sem pasiként, de még barátként sem.

– De anyaaa… – hisztiztem. – Eskü nem bemenni szeretnék, hanem csak egy levelet írni.

Odaadtam Peter levelét, hogy anya megnézhesse. Ismét leemelte a fejéről az olvasószemüveget, majd cikázó szemekkel elkezdte olvasni és emészteni a tartalmát.

– Te jó ég, remélem, a börtönben tanul majd valami kis helyesírást, mert ezt nem anyanyelvű beszélőként is fáj olvasni – hadarta anya, majd megköszörülte a torkát. – Honnan van ez neked?

Én pedig elmondtam mindent. Mikor Peter elém jött a suliba. Mikor betett az autójába és nem mondta meg, merre megyünk. Mikor bemutatott az anyukájának.

Anya végül megengedte, hogy válaszoljak neki, azzal a feltétellel, hogy ő dobja be Peterék postaládájába, nehogy nekem kedvem támadjon Peter anyukájával a rendőrőrsre mászkálni. Belátva, hogy muszáj a misszió sikeressége érdekében elfogadnom ezt az ajánlatot, tollat és papírt ragadtam, akárcsak az őskorban.

Kedves Peter!

(Vagy hogy kéne megcímezni egy ilyen levelet, hogy ne legyen annyira cringe?)

A lehető legkomolyabban kérlek, hogy NE hívj Ninusnak soha többé. Ez se nem vicces, se nem aranyos. Senki nem hív így, szóval ezt jegeljük a továbbiakban.

Ahogy kérted, a levelemet egy plusz szempár olvassa, tehát ne aggódj azzal, hogy velem mi van. Cserében megígérem, hogy én is jobban fogok aggódni azon, hogy képtelen vagyok megtanulni a szerepemet a december közepi előadásra, mint azon, hogy Veled mit fognak csinálni. Nilsen tanárnő kezdi elveszíteni a türelmét, holott Mollyval kellene ezt lemeccselnie. Ők kavarták meg a szerepeket, amikor ugye… Na, szóval emlékszel úgyis.

De nem akarok most ilyen hülyeségekről írni. Igazából nem tudom, mit mondhatnék, ami jelen esetben megfelelő lenne. Azt sem tudom megmondani, hogy vonzónak talállak-e. (Idegesítőnek viszont mindenképp, tehát ez kölcsönös.)

Remélem, hogy tartod, amit ígértél, és tényleg jelzel, ha van fejlemény. Akármi is legyen az.

Hogy véget érjen a Rémálom.

NINA