13. fejezet

Sziasztok!

Várjátok már a karácsonyt? Én még annyira nem, bár már feltettem az ablakomra a karácsonyi égőket. Ennek ellenére igyekeztem belemerülni a Nina-féle karácsonyba. Remélem tetszik, hogy egy kicsit más formát öltött a fejezet, mint általában, de kedvem támadt kicsit játszani a műfaji korlátokkal. Ha teszett (meg akkor is, ha nem), nyugodtan jelezzetek vissza akármilyen formában!

Stine Larsen

* * *

November 25.

Kedves Nina!

Látod fejlődöm. Le se írtam az igazi becenevedet.

Másban is fejlődök amúgy. Kirendeltek mellém az ügyvéden kívül valami agyturkászt is. Ő is elszokta olvasni amiket írok neked. Meg amiket válaszolsz.

Azt mondták ha betudom bizonyítani hogy nincsen rangsorban alattam kereskedő hálózat, megúszhatom felfüggesztett börtönnel. Persze ehhez abba kéne ugye hagyni az egészet.

Ha hiszed ha nem, meg szeretném próbálni hogy ha kimegyek, kilépek ebből. Nem lesz könnyű, eltudom képzelni hogy mi vár rám ha kiszállok, de nem érdekel.

Szeretném bebizonyítani neked (is) hogy bennem több van mint amit most így láttok.

Hogy igenis véget érhet a Rémálom!

P.

December 5.

Kedves Peter!

Ne haragudj, amiért eddig nem írtam, de nálunk a suliban teljes káosz van. A szerepcserék teljesen átvették az irányítást a darab és a mindennapjaink felett. Nilsen tanárnő ott tart, hogy a főszereplőket folyton elkéri valami óráról, mert miattam, meg Astrid miatt minden beállást, bevonulást át kellett variálni. Emiatt nemcsak a többiek kívánnak a hátuk közepére, de a tanároknak is kezd elegük lenni abból, hogy folyton össze-vissza hiányzom az órákról. Astridnak elnézik, mert ő nem örül olyan látványosan, ha elmehetünk dolgozatírás helyett próbálni.

Eddig is elég nagy luxus volt ellógni a matek fakultáció miatt a németórákat. Az a fapofájú Schmidt persze rögtön megíratta velem a dolgozatot, amint megjelentem órán. Hirtelen azt sem tudtam, mi az, amit nem tudok, de egy kettest összekapartam. A karácsonyi értesítőmben nem fog éppen a legfényesebben mutatni, de anyáék megígérték, hogy csak a színdarab után fognak cseszegetni a jegyeim miatt.

Szóval ennyi. Miközben írom a levelet, hallom, ahogy a szüleim a nappaliban éppen egymással veszekedve foglalják le az egész családnak a repjegyeket Svédországba. Mindig ott szoktuk tölteni a karácsonyt anyukám rokonaival, és visszük az apai nagymamámat is, hogy ne legyen itt egyedül.

Valahogy semmi kedvem nincsen menni. Kezdek teljesen bepörögni erre a bemutatóra. Nilsen tanárnő szerint könnyen elképzelhető, hogy néhány internetes kultúrportál tudósítója megjelenik az előadáson. Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem arra, hogy mennyi szart írnak majd össze rólam. Mármint jó, igen, megszoktam, hogy hülyeségeket írjanak a családunkról, de ez most más. Itt van is alapjuk leszólni engem, érted?

De ha nem, az se baj. Bocsi, hogy ennyi baromságot összeírtam, de úgyis azt kérted, hogy ilyesmit írjak, úgyhogy… Íme.

N.

Ui.: Nem tudom, van-e bent a fogdában óra vagy naptár, de december 18-án 19 órakor lesz majd a bemutató. Ha úgy érzed, hogy küldenéd-e nekem az energiát…

December 14.

Kedves Nina!

Vagy háromszor elolvastam a levelet. Nagyon élveztem. A harmadik olvasásnál már szinte hallottam a fejemben a hangodat. De az agyturkász azt mondta ez nem fura.

Nagyon hiányzik a hangod. Még a visításod is. Pedig annak van egy hangmagassága. Ígérem ha legközelebb megyek érted kocsival, előre bejelentem és azt is megmondom hogy hova megyünk. Jó?

Nem kívánok ilyen hülyeségeket mint a kéz és lábtörés, vagy mit szoktak mondani színházi körökben mert úgyis tudom hogy te leszel a legjobb és menni fog.

Gondolok rád.

P.

December 18.

Egy utolsó pillantást vetettem a levélre, mielőtt összehajtottam és beletettem a táskámba. Egy hirtelen gondolattól vezérelve fellapoztam a kinyomtatott szövegkönyvet és belehelyeztem Peter levelét. Elégedetten figyeltem, ahogy a könyvből kicsit kilógott a sokszor kibontott és olvasott, ennélfogva kissé gyűrött levél.

Utálom, amikor azt mondják az emberek, hogy „jaj, neked ez úgyis megy”. Nem, nem szabad így hozzáállni. Különben túlságosan is elkényelmesedik az ember, és ez meglátszik a teljesítményén. Az előadás előtti órákban már nem mertem semmit sem a véletlenre bízni, ezért betettem Peter levelét szerencsehozó kabalának.

Petert valahogy megsajnáltam, hiszen leveleiből egyre inkább a lemondó hangvétel érződött. Eleinte még emlegetett konkrétumokat, ami a szabadulását illeti. Volt benne egy bizonyítási vágy. A legutóbbi levélből pedig sokkal inkább az jött le, hogy egy ábrándot kerget, minthogy valós információkat próbáljon meg elhinteni. Vagy lehet, hogy nem is mondhat semmit? Lehet, hogy nem meri megmondani nekem, hogy mégiscsak életfogytiglanra ítélték, és…

– Nina, segítenél? – kérdezte Astrid, félbeszakítva a gondolatmenetemet. A tükröm előtt állva harmadszorra próbálta meg begöndöríteni a haját a hajsütővasammal, sikertelenül. Felpattantam, hogy kezelésbe vegyem a rakoncátlankodó hajtincseit. Astrid zavartan figyelte a munkálkodásomat. Egy rosszalló pillantást vetett a táskámra. – Ugye nem annak a srácnak a levelét fogod olvashatni az előadás közben?

– Nyilván nem – vágtam rá, miközben feltekertem Astrid egy szőke hajtincsét a hajsütővasamra. – Kinek van fellépés közben erre ideje?

– Ne haragudj, nem akartalak felidegesíteni – hadarta Astrid, lesütött szemekkel.

– Jaj, Astrid, nem te idegesítettél fel – magyaráztam, mire bátortalanul a felpillantott. Tekinteteink a tükrömben találkoztak. Elengedtem a feltekert hajtincsét, és néztem, ahogy a világosszőke hajzuhatag egy része a vállára omlik. – Ez az egész szituáció idegesít. Azt érzem, kevés volt ez az idő felkészülni a szerepre. Ha tudtam volna, hogy ekkora felhajtás lesz egy karácsonyi darabból, biztosan nem vállalom el a szerepet a bemutató előtt másfél hónappal. Molly direkt csinálta ezt. Engem akart leégetni…

– Nina, üldözési mániád van – vágott közbe Astrid, én pedig a hirtelen megszólalásától megijedve elengedtem az újabb hajtincset, ami a kezemben volt. – Molly azért adta neked a szerepet, mert tudta, hogy te vagy a társaságból az egyetlen, aki még viszonylagosan tűrhető módon alakítja a karaktert. Igen, lehet, hogy a körülményekre való tekintettel ez most nem 100%-os lesz, hanem csak 82%, de ha például lepasszolta volna annak a vöröses hajú csajnak, vagy nekem, még 82% se lett volna meg, hanem csak 67%...

– Nem is te lennél, ha nem matekos módon próbálnád megmagyarázni a jelenséget.

– Neked legalább meg lehet, mert meg is érted – válaszolta Astrid.

Abban a pillanatban apa nyitott be a szobámba.

– Lányok, mikor indulunk? Nem úgy volt, hogy nektek már fél ötre ott kell lenni?

– Miért, most hány óra van? – kérdeztem.

– Négy óra öt perc – válaszolta apa, nem kis idegességgel a hangjában. Astriddal mindketten másodpercek alatt kaptunk a holmink után: ez nem sok jót jelentett, hiszen az iskolától jobb közlekedési körülmények esetében is 35 percnyi autóútra lakunk.

Apukámat ez legtöbbször persze nem szokta zavarni. Amennyire szabálykövető ember a magánéletében, legalább olyannyira szereti a sebességét. Egyik kedvenc „hobbija” a gyorshajtás, persze, szigorúan még a nem életveszélyt okozó gyorshajtás. Vagyis, amikor 50 kilométer per óra helyett 70-nel megy. Mindezt ráadásul leggyakrabban anya ajtóját vezetve, hogy anyának küldje ki a hatóság a pénzbüntetést, ne neki.

Astriddal rohamléptekkel futottunk le a lépcsőn. Egyik kezemben a fellépőruhámat, másikban a még forró hajsütővasat fogtam, miközben a bejárati ajtó elé érve még a kabátomat is felkaptam. Hogy teljes legyen a káosz, Cukor is megjelent a semmiből, jelezve, ő szintén velünk akar tartani az iskolába. Lelkesedésében a szájába vette a hajsütővas lelógó kábelét, és fogai közé szorította.

– Cukor, fúj, ereszd el! – szóltam rá a kutyánkra, aki azonban nem a kábelt, hanem magát a megjegyzést engedte el a füle mellett a megjegyzést, és játékként felfogva az esetet, elkezdte rángatni a kábelt.

Astrid ijedten fordult hátra. Így, profilból látva a félig besütött haját, szegény hasonlóan káoszos látványt nyújtott, mint én, aki épp egy fekete labradorral és egy hajsütővassal hadakozott. Megpróbálta felmérni, hogyan tudna leginkább segíteni rajtam, azonban ő is csak a vezényszavakig jutott.

– Rossz kutya!

Cukor, felbőszülve az őt ért vádakon, egy gyors mozdulattal Astrid felé fordult. Ezzel egyidejűleg engem is magával rántott, és a művelet közben a feltartott kezemben a még félig forró hajsütővas az arcom jobb részéhez ért.

Életemben nem éreztem még ilyen éles fájdalmat. Az arcomat ért hirtelen forróság hatására egy hatalmasat sikítottam. Astrid teljesen lefehéredve bámult rám.

– Jézusom!

Apa a sikításomra visszafutott a házba a garázsból, és arcán láttam, hogy a vérnyomása valahol az egekben van.

– Hát itt meg mi az isten történt? – fakadt ki. Éreztem, hogy egy hatalmas gombóccá válik a torkom.

– A kutya… és a… a kábel… meg a… – próbáltam meg elmagyarázni az esetet, de a belőlem feltörekvő sírógörcs átvette felettem az irányítást. Az arcomon legördülő sós könnycseppek csak még inkább csípték az égési sebet. – Aú!

– Basszus, Nina – jelentette ki apa, majd a tettek mezejére lépett. – Astrid, légy szíves fuss fel a fürdőszobába, és hozd le az aloe verás gélt. A tükörtől balra lévő kisszekrényben kell lennie. Ha nincs ott, nézz körül Nina szobájában, mert le szokta nyúlni.

– Apa! – néztem rá rosszallóan a záporozó könnyeim mögül.

– Kislányom, erre most nincs időnk – vágta rá, majd kivette a kezemből a holmikat, leszórta a földre, engem pedig a nyakamnál fogva a konyhai csaphoz irányított. Egy erélyesebb mozdulattal megnyitotta a vizet, az arcomat pedig a hideg vízsugár alá tartotta.

– Ez hideg! – kiáltottam, miközben arra koncentráltam, hogy ne nyeljem le a víz jelentős részét. Apa nem szólt semmit, kitartóan fogta a nyakamat, hogy eszembe ne jusson kivenni a vízsugár alól. Hosszú percekig állhattunk ott, mígnem kezdett kellemesen hűvössé válni a víz, és a seb helyén sem éreztem már azt az éles, mardosó fájdalmat.

– Megvan! – kiabálta Astrid a lépcsőről, feltételezhetően a kezében az aloe verás géllel.

Cukor, aki némileg megszeppenve figyelte eddig a tettének következményeit, felugrott, ugyanis egy kulcs zörgését hallotta a zárban. A hazaérkező lakója határozott lépésekkel jött be, a konyhába pillantva azonban megtorpant.

– Alex, mi a jó büdös francot művelsz? Nektek már rég az iskolában kellene lennetek!

– Ne most, Maria, ne most – szólalt meg apa, majd hirtelen elzárta a csapot. Előkapott egy kéztörlőt, hogy abba töröljem meg az arcomat, Astrid pedig odanyújtotta neki a gélt. Anya döbbenten nézte a jelenetet, mígnem meglátta, hogy hogyan néz ki az arcom.

* * *

– Te jó ég, veled meg mi… Nem, nem, inkább nem is akarom tudni! – kiáltotta Nilsen tanárnő már-már önkívületi állapotban, amikor meglátott. Mire beértünk az iskolába a folt nemhogy összébb ment volna, épp ellenkezőleg. Sőt, a színe is átment sötétrózsaszínből vörösbe.

– Nina, ez valami cefetül rondán néz ki, már ne is haragudj – állapította meg Khalid, miután jobban szemügyre vett.

A többiek is azonnal körénk gyűltek, hogy premier plánból élvezhessék a történéseket.

– Tanárnő, talán el tudjuk tüntetni alapozóval… – próbálta meg lenyugtatni őt Molly, a színjátszókör diákvezetője.

– Azt nagyon ajánlom, mert ha emiatt nem kapjuk meg a Világjárótól a nekünk járó értékelést… – dühöngött Nilsen tanárnő, ám félbeszakítottam.

– Micsoda, a Világjáró is itt lesz? – kérdeztem, mire a végzősök kiröhögtek.

– Miért, mit gondoltál? Hogy a suliújság fog majd fogalmazást írni a darabról? – szólt közbe Amanda, mire a végzősök még hangosabb nevetésbe kezdtek.

– Azért azt mondhattátok volna, basszus, hogy Norvégia legolvasottabb napilapjától is lesznek itt emberek – jegyezte meg Khalid, ám Nilsen tanárnőnek elege lett a közjátékból.

– Jó, ezt itt és most befejeztük! Hogy Fazousi és Rybak is megértse: igen, itt lesz a Világjáró. Meg rajtuk kívül még legalább hat másik médium keresett meg, hogy írhatnak-e recenziót a darabról. Éppen ezért sem szabad, hogy a színpad szélén kívül bármilyen jellegű bizonytalanság, egyet nem értés vagy vita érezhető legyen! Világos? – üvöltötte.

Hangja betöltötte az egész termet, némi visszhangot keltve az utolsó sorokban. A társaság tagjai megszeppenve bólogattak, Nilsen tanárnő pedig elégedetten biccentett egyet, majd pedig egy tapssal jelezte, hogy mindenki folytassa, amit éppen elkezdett.

– Gyere, megnézzük, mit tehetünk – mondta Molly, és kézen fogott.

Nilsen tanárnő azonban utunkat állta.

– Nina, nem vicceltem. – Idegesen meredt rám kék szemeivel a barna keretes olvasószemüvege alól. – Ha a kis magánakciód miatt egyetlen csillaggal is rosszabb értékelést kapunk, személyesen fogok gondoskodni róla, hogy ország-világ tudjon róla, micsoda lehetőséget herdáltál el.

– Igen, tanárnő – feleltem lesütött szemekkel. Legszívesebben hazamentem volna, felhívtam volna Helene-t, hogy jöjjön vissza, és játssza el helyettem mégis a szerepet, ám ehhez már túlságosan késő volt. Nilsen tanárnő előkotort egy zsebkendőt, hogy kifújja az orrát.

– Két hónappal premier előtt főszereplőt faragunk belőle, erre mit csinál? Belehajt biciklivel egy rózsabokorba, lekarmolja magát, vagy megharaptatja magát egy kutyával, hogy ez itt, – mutatott az arcomra az olvasószemüvegével – ez, ez a nyomorult folt elvonja a firkászok figyelmét arról a rengeteg munkáról, amit az egész csapat az elmúlt fél évben végzett. Molly, könyörgöm, csinálj vele valamit.

Némán bólintottunk, Molly pedig a színfalak mögött kezelésbe vett. Először tágra nyílt szemekkel vizsgálta meg közelebbről a foltot, majd óvatosan elkezdett egy blenderrel apró pöttyöket tenni az arcomra. Mindez persze rettenetesen fájt, ezért felszisszentem.

– Ne mozgolódj, mert így nem megy – hadarta Molly.

Megpróbáltam egy nagy levegőt venni, hogy erőt vegyek magamon, de még mindig nagyon fájt. Közben arra gondoltam, hogy vajon Peter most fejelné le éppen Nilsen tanárnőt a megjegyzése miatt, vagy már megtette volna akkor, amikor nekiállt szörnyülködni a megérkezésünkkor.

– Molly, ugye nem fogja megcsinálni, hogy kitálal a sajtónak? – fakadt ki belőlem hirtelen. Molly egy pillanatra megállt az alapozásban, majd egy nagy sóhajtás után folytatta csak.

– Nina, ez csak és kizárólag rajtad múlik.

* * *

Sorkarácsony

Írta és rendezte: Sylvia Nilsen

Christensen főhadnagy: Amanda Nyman

Jesper főhadnagy: Molly Salomonsen

Strande főhadnagy: Thomas Reiner

Andersen közlegény: Nina Rybak

Holmen közlegény: Anna Stordalen

További közreműködők: Mia Dybdal, Khalid Fazousi, Petra Fransson, Kaia Henrikssen, Lars Morten, Ellen Rasmussen, Astrid Sandberg

4. felvonás (részlet)

(Christensen, Strande és Jesper főhadnagyok a nap végén kártyáznak a dohányzószobában. Egy tiszt belép.)

Christensen főhadnagy: Visszatértek már az újoncok az erdőből?

Tiszt: Christensen főhadnagy asszonynak jelentem, még csak Andersen közlegény tért vissza az önálló terepgyakorlatról.

Jesper főhadnagy: Ez igen! (Gúnyosan.) Vezesse elő Andersent!

(Andersen fel.)

Christensen főhadnagy: Nocsak, nocsak, valaki igencsak gyorsan teljesítette a rá váró akadályokat. Nemde, Eva?

Jesper főhadnagy: Jól mondod, Katarina. Gyanúsan gyorsan méghozzá. Na, Andersen, hadd halljam, ki segített magának?

Andersen közlegény: Senki, Jesper főhadnagy asszony.

Jesper főhadnagy: Nem kell itt titkolózni… (Feláll és közelebb lép Andersenhez.) Nem mondjuk senkinek.

Andersen közlegény Én… én senkitől sem kaptam segítséget, Jesper főhadnagy asszony.

Christensen főhadnagy: Egy elszórt térképet sem talált egészen véletlenül a bokrokban?

Andersen közlegény: Nem, Christensen főhadnagy asszony.

(Christensen főhadnagy is közelebb lép Andersenhez.)

Christensen főhadnagy: Hiszem, ha látom! Strande, motozza meg.

(Strande megmotozza Andersent. Bal kezénél megáll.)

Strande főhadnagy: Christensen, itt találtam valamit. Eltávolíthatom az egyenruha felsőtestét?

Christensen főhadnagy: Ezer örömmel!

(Christensen és Jesper főhadnagyok nevetnek. Strande letépi Andersen kabátját, amelyből kihullik egy fenyőág.)

Strande főhadnagy: Andersen közlegény… Emlékszik még, mi a tábori szabályzat hetedik paragrafusa?

Andersen közlegény: A tábor területére a felettes által közvetlenül elő nem írt, és a szolgálat teljesítéséhez nem szükséges eszközöket behozni tilos.

Strande főhadnagy: Na ugye… Megy ez. Akkor szeretném megtudni, hogy ez mi a bánat?

(Megsuhintja a fenyőágat, megcsapja vele Andersent.)

Andersen közlegény: Mi… Vagyis én… Csak azt szerettük volna, ha… Mivel ugye holnap karácsonyeste…

Strande főhadnagy: Karácsony, mi? Karácsony? Hány éves maga? Várja még a Télapót? Na, adok én magának karácsonyt, de olyat, amit élete végéig megemleget!

(Strande még egyszer arcon csapja Andersent a fenyőággal. Jesper és Christensen le.)

Strande főhadnagy: Lefeküdni!

(Andersen hanyatt fekszik a földre. Strande először Andersen bakancsát veszi le, majd kigombolja Andersen nadrágját. Strande a reszkető Andersen fölé térdel, és benyúl a trikója alá.)

(Fények le.)

Miután elsötétült minden, Thomas azonnal elvette a kezét a mellemről.

– Bocs – súgta oda.

Ezt eddig minden próbán hozzátette, ennélfogva kezdett már az agyamra menni. Értem én, hogy még a látszatát is el akarja kerülni az erőszakoskodásnak, de ez csak egy darab. Nem kell ennyire véresen komolyan venni.

Amíg a sötétben rendeztük a színpadképet, kinéztem a nézőtérre, ahová a családomnak foglaltam a helyet. Anya halálra vált arccal reagálta le az előző jelenetet. Apa éppen a fülébe súgott valamit, mire Stefan nekiállt pisszegni, mintha ő lenne a szülő, apáék meg a rosszalkodó gyerekek. Hát, gratulálok, sikerült megint felhívni magukra a figyelmet.

Ez a tapsrendnél sem alakult másképp. Mikor már másodszorra tapsoltak vissza minket, és éppen én következtem a meghajlásnál, apa, anya és Stefan felálltak. Apa felintegetett nekem a színpadra, amit nyilvánvalóan észrevett az egyik újság fotósa, így hármukról is készült néhány kép.

Miután lement a függöny, Astriddal és Khaliddal egymás nyakába borultunk. Vége! Túléltük az első karácsonyi darabunk premierjét. Nilsen tanárnő könnyekkel küszködve ölelgette meg mindegyikünket. Még engem is.

– Nina, ez igen. Még sok ilyet szeretnék látni tőled.

Meghatódottságomban hirtelen nem is tudtam mit szólni, csak mosolyogtam, mint egy félbolond. Egy pillanatra behunytam a szemeimet, hogy még jobban be tudjam szívni ezt az örömmámort, és el tudjam raktározni nehezebb napokra.

Amikor összepakoltam a dolgaimat és a kijárat felé vettem az irányt, már útközben elém futott a családom.

– Nina, annyira ügyes voltál! – visította anya, majd a sírás ellenére is szinte tökéletesen álló sminkjével szorosan megölelt.

– Ez volt a lehető legnyomasztóbb darab, amit karácsonyi előadás címen valaha láttam, de basszus, Hugi, odatetted – közölte Stefan, majd kiszedett anya karjaiból, hogy ő is megölelhessen. Mikor mindketten kiörömködték magukat, apa felé fordultam.

– Nagyon köszönöm. A mindent – hadartam. Apa elnevette magát, és felkapott, akárcsak kislánykoromban.

– Amikor megcsapott az a srác a fenyőággal, arra gondoltam, úristen, most még pirosabb lesz neki – hablatyolt anya, mi pedig elindultunk a kijárat felé.

– Valaki most már mondja el értelmesen is, hogy mi történt – fontoskodott Stefan.

* * *

A szüleim úgy döntöttek, hogy a kedvenc mexikói éttermemben fogjuk megünnepelni a mai estét. Éppen az asztalnál ülve vártunk az enchiládáinkra és tortilláinkra, miközben mind a négyünk mobilja elkezdett vibrálni.

Khalid üzenete: Basszus már, HÍRESEK VAGYUNK, YEAH! Na jó, inkább csak te, de te eddig is az voltál, szóval

Khalid üzenete: JÓLVAN LESZAROM, AKKOR IS, ÚRISTEN, MI EEEEZ MÁÁR

Astrid üzenete: Ugye olvastad te is????

Astrid Sandberg hivatkozást küldött.

– Ti is azt olvassátok? – kérdezte Stefan, mire mindhárman bólintottunk, fel sem nézve a mobilunkból.

„Sorkarácsony: ***** - Súlyos társadalomkritika ünnepi díszbe öltöztetve

vilagjaro – Frissítve: december 18., 21.13 perc

A Hartvig Nissen Középiskola idén karácsonykor sem a megszokott módon ünnepel: súlyos tükröt tart a katonaságban elkövetett visszaélések elől bujkáló norvég társadalom elé. Az elmúlt évben számos, a Norvég Királyság Légierejénél sorkatonai szolgálatot teljesítő fiatal lány állt elő, hogy erőszak áldozatai lettek a hadseregben. Sylvia Nilsen darabja keményen reagál az ország közbeszédét tavasszal uraló témára, és világossá teszi az iskola álláspontját is.

A darabban néhány újonc katona integrálódásának harcát láthatta a közönség. Három, hatalmukkal visszaélni nem félő főhadnagy (Amanda Nyman, Molly Salomonsen, Thomas Reiner) különböző módon próbálja meg elterelni a csapat összetartásában az újoncok (Anna Stordalen, Nina Zara Altberg Rybak,…”

– Nem is így voltam kiírva a plakátra! – pillantottam fel a mobilomból. – Honnan szedték ezek a teljes nevemet?

– Anyáék wikipédia-oldaláról – jelentette ki Stefan tárgyilagosan. – Annak örülj, hogy legalább szerepelsz benne, te nagy művésznő.

– Gyerekek, ne háborogjatok már folyamatosan, szeretném elolvasni nyugalomban a cikket! – szólalt meg dühösen anya.

„…Mia Dybdal, Khalid Fazousi, Petra Fransson, Kaia Henrikssen, Lars Morten, Ellen Rasmussen, Astrid Sandberg) figyelmét a karácsonyról. Arról, hogy az ország, amelyet éppen megvédeni készülnek a közelgő idegen fegyveres alakulatoktól, éppen ünnepi díszbe öltözik. Minden házban a megnyugvás, a megpihenés veszi kezdetét, ellentétben a katonaság táborában.

A darab szereplői fiatal koruk ellenére kiválóan adják vissza az ebből fakadó frusztrációjukat a mű cselekményében indirekt módon. Közülük is talán Andersen közlegény (Nina Zara Altberg Rybak) és Strande főhadnagy (Thomas Reiner) párharca szövi át a darabot, amely csúcspontját a fiatal újonc lányt ért szexuális abúzus során éri el. A főhadnagy kezdetben fizikálisan bántalmazza. Ennek nyomát már Andersen közlegény maszkírozásában, az arca jobb oldalán található vörös foltban felfedezheti a néző,…”

– Hát, én lehidalok, ilyen nincsen – nevetett fel kényszeredetten Stefan. – Ebből is látszik, micsoda dilettánsok írnak a Világjárónak, hogy ezt a hajsütős szerencsétlenkedést Nilsen tanárnő rendezői bravúrjának tulajdonítsák.

– Stefan, ne legyél már ilyen negatív. Nem áll jól – mondta rosszallóan anya. – Örülj egy kicsit, amiért kiemelik a húgodat. Továbbá, igenis egy pozitív fejlemény, hogy nem apád nyakába varrják, hogy Ninát otthon megverte. Még akkor is, ha egy pillanatig annak nézett ki, mikor hazaértem.

Anya megjegyzésén hangosan kitört belőlünk a nevetés, holott ez nem az a téma, amelyikkel viccelődni szabadna.

„…amely arra enged következtetni, hogy a fiatal lányt nem először éri a hadseregben bántalmazás. Nina Zara Altberg Rybak kiválóan építi fel a sérült és frusztrált áldozat cselekedeteit, sorsközösséget vállalva a fel nem szólaló újoncokkal azáltal, hogy feláll és szolgálatát megszakítva kilép a hadseregből a darab végén.

A Sorkarácsony legközelebb a karácsonyi szünet után, január 7-én lesz látható a Hartvig Nissen Középiskola dísztermében.”