14. fejezet

Sziasztok!

Nem, ez nem csalás, nem ámítás: MÉG egy rész, ugyanabban a hónapban. Stine fénysebességre kapcsolt, úgyhogy az alábbiakban tovább követhetitek Nina kalandjait.

Stine Larsen

* * *

December 20.

Kedves Nina!

Remélem hogy megkapod még ezt a levelet mielött el utaztok Svédországba.

Anya kinyomtatta nekem a cikket ami a Világjáróban megjelent a darabról. Csak annyit mondok hogy ezt úgyis tudtuk. Vagy legalábbis én tudtam hogy te leszel a legjobb.

Anya nincs jól. Látom rajta hogy kikészíti ez az állapot, de nem hibáztatom. Én is a kikészülés szélén vagyok ebben a bizonytalanságban.

Az ügyvédem azt mondta hogy az első tárgyalást valószinüleg február végén fogják megtartani, akkor derül ki hogy milyen sorsot szánnak nekem. Ha szerencsém van csak elküldenek egy elvonóra de az sem kizárt hogy tényleg le csuknak.

Mindegy ezzel nem akarom el venni a kedvedet így karácsony elött. Jó utat nektek és legyen szép ünnepetek! Ünnepelj helyettem is!

P.

Január 6.

Kedves Peter!

Köszönöm a leveledet, anyukád nagyon cuki, hogy bevitte a cikket. Remélem, azóta kicsit megnyugodott és jobban van már.

Igen, tudom, igazad volt, de közel nem ment minden ilyen simán. Azt nem írta a cikk, de a folt, ami az arcomon volt, nem smink, hanem igazi seb. Egy hajsütővasas baleset következménye lett, és másnapra be is hólyagosodott. Anyának kellett elvinnie a sebészetre, ahol felszúrták a hólyagot, és azóta le van ragasztva. Folyamatosan kötözik, még Svédországban is el kellett mennem a szakorvoshoz, mert pont akkor lett volna esedékes a kötéscsere. Megkérdeztem a dokit, hogy mennyire fog ennek megmaradni a helye, mert ha életem végéig látszódni fog, akkor a karrieremnek már most lőttek. Nem játszhatok folyton háborús filmekben. A doki szerint azonban megfelelő kezelés mellett nyoma sem marad. Hát, gondoltam, úgy legyen, mert ha nem, anyáékkal úgy be fogjuk őket perelni, hogy életük végéig fizethetik a perköltséget.

Igaz, anyáék most egy kicsit mérgesek rám a jegyeim miatt. Nem tudom, miért nem tudnak úgy örülni a nyilvánvaló sikereimnek, mint Te. Karácsony előtt ugyanis megkaptuk a félévi értesítőt, és németből elégségest kaptam, norvég irodalomból meg közepest. Az persze nem érdekelte őket, hogy az angol fogalmazásdolgozatom hibátlan lett. Anya most gőzerővel keres nekem egy különtanárt németből, mert a matekfakt miatt nem tudok bejárni az egyik órára. A szüleim szerint ezért kaptam rossz jegyet, holott ez nem teljesen igaz. Baromira nem érdekel ez az egész nyelv. Túl sok idióta szabály van benne, amit meg kell jegyezni. Emellett a tanárnő is nyilvánvalóan nem kedvel, amit nem értek. Én csak azután kezdtem el bunkózni vele, miután beírt egy egyest, amiért nem csináltam házit. Hát honnan tudtam volna, mi a házi, ha nem vagyok ott az órán?!

A karácsony egész jól telt. Mindenki elővette a normálisabbik énjét, még az unokatesóm, Ingrid sem szólogatott be folyton. Igaz, ez annak is köszönhető, hogy a szülinapi balhé óta új faszija lett, és ez elvonta most a felesleges energiáit. Undorító módon folyton cuppogtak az egész karácsonyi vacsora alatt. Komolyan, mintha 14 évesek lennének, nem pedig alulról súrolnák a 30-at.

Szilveszterkor Sandra nagynéném tartott „bulit”. Meghívta a régi gimis barátnőit, és anya is egész este idétlenül vihogott velük. Stefannal és apával viszont vettünk tűzijátékot, így velük meg a nagybátyáimmal az utcán robbogattunk, egészen addig, amíg Hilde nagyi szomszédjai el nem kezdtek fenyegetőzni, hogy feljelentenek minket. Csak egy kis ajándék forralt borral lehetett őket lenyugtatni. Szóval összességében egész király volt.

Ezt a levelet a malmői reptérről írom neked. Holnaptól vége a téli szünetnek, tehát iskolába kell mennem, de nem tudom, hogy ez a mutatvány részemről sikerülni fog-e. Svédország déli részén ugyanis egy intenzív havazás kezdődött el, ennélfogva nem engedik felszállni a repülőgépeket. Már most két órája késik a gépünk. Anya és Stefan persze már elvesztették a türelmüket, teljesen bepánikoltak, hogy „mi lesz most”, mintha valami világvége lenne készülőben. Holott anyának holnap nem is kell még bemennie dolgozni, Stefan meg szerintem ebben a félévben egyetlenegyszer sem hiányzott a szemináriumairól. Úgyhogy amíg ők a légitársaság ügyfélszolgálati pultját csapkodják, apa hozott nekem meg Natalia mamának forró csokit. Engem speciel nem zavarna, ha holnap nem kéne suliba mennem.

De azért bízom benne, hogy belátható időn belül visszaérünk Oslóba, hogy be tudjam dobni Neked ezt a levelet.

Vigyázz magadra!

N.

Január 7.

Legnagyobb bosszúságomra éjjel fél három magasságában mégis megérkeztünk Oslóba. Anya és Stefan végig hisztiztek, és együtt fogalmazták meg a kártérítés-igénylést. Ez rettenetesen zavaró volt, mert mi, illetve a többi utas is leginkább pihenni és aludni szeretett volna. Őket azonban fűtötte az igazságérzetük.

Natalia mamát sem vittük már haza éjjel, hanem megágyaztunk neki a mi vendégszobánkban. Próbáltam egyezkedni a szüleimmel, hogy mi lenne, ha nem mennék ma suliba, tekintve, hogy az éjszaka közepén értünk haza, és enyhén szólva sem tudtam kipihenni magamat, de nem hatotta meg őket. Azzal érveltek, hogy eleget hiányoztam a különböző próbák miatt, illetve, ma délután is előadjuk még egyszer a darabot. Így hát nem maradt más választásom, mint felkelni négy óra alvás után és elkészülni. Anya drága korrektorával igyekeztem eltüntetni a szemem alatti karikákat.

Bedugtam a fülesemet, zombi-üzemmódban szálltam fel a buszra, majd az iskola melletti megállóban szinte az utolsó pillanatban szálltam le, mert a fáradtságtól elbambulva majdnem elfelejtettem leszállni. A bejárat elé érve Khalid és Astrid már nagy vigyorral az arcukon vártak rám.

– Na, csak megjelent a művésznő. Teljes harci díszben – mutatott Khalid a leragasztott sebembre.

– Figyi, ma mellőzhetnénk ezeket a felesleges beszólogatós köröket? – ásítottam.

– Vagy háromszor hívtalak tegnap este a legújabb pletykával! – mondta rosszallóan Khalid, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérésemet.

– A repülőn ültem. Négy órát aludtam, úgyhogy felőlem az Oscar-gálát is rendezhetik a díszteremben, az sem tud érdekelni – válaszoltam, elnyomva egy ásítást.

Astrid levette a sapkáját, és megigazította a haját.

– Pedig ez tényleg érdekes pletyka – suttogta. – Ma kezd a párom!

– A kicsodád? – kérdeztem döbbenten. Nem akartam hinni a füleimnek, hogy Astrid elhallgatta előlem a tényt, hogy van barátja.

– Nina, ne legyél már lassított felvétel! – lökött oldalba Khalid. – Ma jön először a külföldi csávó, aki Camilla helyére jött. Tudod, aki Astrid „párja” volt a várólistán.

– Hát, jöjjön – dünnyögtem.

Khalid és Astrid rosszallóan rázták a fejüket, majd hátat fordítva elindultak befelé, ugyanis megszólalt a jelzőcsengetés. Egy nagy sóhajjal követtem őket. Hát itt mindenki megbolondult?! Nem a királyi család jön látogatóba, hanem kapunk egy új osztálytársat. És?

Lecsippantottam a bejáratnál a belépőkártyámat, majd Khalidékat követve bementem az osztályterembe.

– Hú, Rybak, te még mindig le vagy sérülve? – kérdezte Henrik. – Így megvert a hadnagyod?

– Neked is jó reggelt – hadartam. Nem éreztem elegendő energiát magamban arra, hogy Henrik primitív megjegyzésére érdemi figyelmet fordítsak.

Lehuppantam a székemre, mivel semmi kedvem nem volt szocializálódni ezen a reggelen. Sem. Éppen elég baj lesz, hogy ma délután is előadás lesz, és négy óra alvással, illetve egy félig leragasztott arccal kell mindezt végig csinálnom.

A csengetést követően Fladen tanárnővel egy magas, fekete-fehér tréningruhába és sportcipőbe öltözött srác jött be az osztályterembe. Barna haja pontosan középen volt elválasztva, és egyik oldalon a szemébe lógott, másik oldalt a füle mögé volt tűrve. Látszott rajta, hogy körülbelül mindenhol máshol szívesebben lenne, mint itt és most. Világoskék szemeivel lesajnálóan meredt végig a teremben ülőkön. Rögtön elkezdett mindenki sugdolózni, Fladen pedig tapsolt egyet, hogy rendet tegyen közöttünk.

– Jó, most már kibeszélgettétek magatokat…

– Tanárnő, nekem lenne egy fontos egészségügyi kérdésem – tette fel a kezét Henrik. Az osztály, Fladen és az új srác egytől egyig döbbenten fordultak Henrik felé.

– Nem tudjuk ezt később megbeszélni? – sóhajtott Fladen.

– Tanárnő, ezt jobb minél előbb tisztázni. Nem hagy nyugodni a kérdés. – Henrik összekulcsolta kezeit a padon. – Ugye Nina sebe nem fertőz?

– Már hogy fertőzne egy égési sérülés? Nem látod, hogy le van ragasztva, te IQ-harcos?! – csattantam fel, mire Khalid elkezdett a padot csapkodva fulladozni a röhögéstől. – Inkább a saját dolgaiddal foglalkoznál, hülyegyerek. Majd szólok, ha kérdezem a véleményedet.

– Nina!

Fladen ismét tapsolt egyet, gondolom, azért, hogy jelezze, nem ért egyet a megnyilvánulásommal. Az új srác a padlót fürkészve röhögött egymagában a kialakult közjátékon. Henrik széttárt kezekkel meredt rám. Amikor az ofőnk nem figyelt, a háta mögött bemutattam Henriknek. Fladen azonban folytatta a monológját. – Ma egy olyasvalakit hoztam, akinek az érkezésére már fel vagyunk készülve egy ideje…

– A maga nevében beszéljen. Nem értem, mit kell itt hasra esni ettől a gyerektől – suttogtam Khalidnak, aki lehajtott fejjel továbbra is próbálta visszaszorítani a röhögést.

– … úgyhogy át is adnám neki a szót!

Fladen arca ragyogott az örömtől, mintha csak magát a messiást hozta volna el közénk.

– Hellósztok – szólalt meg a srác. – Erik vagyok, tizenhét éves, és Magyarországról jöttem.

– Nem az az echte magyar név – állapította meg Khalid, kicsit hangosabban a kelleténél, ugyanis az osztályfőnökünk ismét rosszalló tekintettel pillantott felénk.

Erik bemutatkozását egy kopogás szakította meg.

– Ne haragudjon… Táska bent marad – mondta erőltetett nevetéssel egy alacsonyabb, világosbarna hajú középkorú nő, erős akcentussal.

A srác ekkor rákvörös arccal odalépett a nőhöz, aki feltételezhetően az anyukája volt, mondott neki valamit egy számomra felismerhetetlen nyelven; a hangsúlyból ítélve, nem túl kedveset. Erik elvette tőle a táskát, majd a nő, intett egyet búcsúzóul. Erik pedig szabályosan bevágta mögötte az ajtót. A csattanástól mindenki megugrott egy pillanatra. Khaliddal összenéztünk, és majdnem kitört belőlünk a röhögés. Ekkora cikit! Első nap az új suliban, megpróbálod eljátszani a menő gyereket, erre anyukádnak kell utánad hoznia a táskádat. Fladen szigorú tekintetével meredt ránk, jelezvén, hogy sürgősen állítsuk le magunkat.

– Folytasd nyugodtan – mondta Eriknek Fladen, aki ismét rázendített a mondókájára.

– Öö..izé… Szóval, szeptember költöztünk mi ide, Magyarország felől. Van két tesóm, egyik idős, ő jár egyetem…

– Hát, barátom, te itt nem fogsz, ahogy ezt elnézem – folytattam az új srác mondandójának kommentálását, Khalid legnagyobb örömére.

– Magyarország második legnagyobb városában laktunk, meg focizom. Ott voltam csapatban…

– Basszus, ez tényleg úgy van felöltözve, mint valami kelet-európai futballhuligán – suttogta Khalid, némi rosszallással a hangjában.

– Nem te mondod mindig, hogy ne a külső alapján ítélkezzünk a bevándorlók felett? – vontam kérdőre.

– Jóvanna’, de ez a szett vállalhatatlan. Én különben sem vagyok bevándorló. Vagyis nem olyan, mint ez a szerencsétlen. Januárban felvesz egy fényes melegítőgatyát meg sportcipőt, amiből kilóg a bokája. Kemény tele lesz itt.

Mivel Khalid továbbra sem volt hajlandó visszafognia magát, Fladen ismét akcióba lépett.

– Nina, Khalid, nektek is van kérdésetek Erikhez?

Khalid amolyan „légy szíves, kérdezz már valamit, nehogy megint egyest kapjunk órai munkára” tekintettel meredt rám, így kénytelen voltam kihúzni magunkat a süllyedő mocsárból.

– Mióta focizol?

Egyszerű mondatban, erősen túlartikulálva tettem fel a kérdésemet, hogy Erik is megértse.

– Már hatévesen kerültem az iskolám csapatába – válaszolta, kidüllesztett mellkassal, mintha arra várna, hogy Fladen vállba veregesse a fantasztikus teljesítményért.

– Csak azért kérdeztem, mert az látszik, hogy régóta űzöd ezt a sportot. Azt a sportnadrágot nem mostanában vehetted, legalább 4 centivel rövidebb, mint kellene – tettem hozzá, mire az egész osztály lehajtott fejjel nevetett.

Fladen idegesen előkapta a laptopját, majd nem sokkal ezután egy értesítést kaptam a mobilom e-learning alkalmazásában.

Figyelmeztetés: 1 új osztályfőnöki figyelmeztetés

Tanuló: Nina Zara Altberg Rybak

Bejegyzés dátuma: 2039. január 7.

Bejegyzés szövege: Tisztelt Szülők!

Lányukat, Ninát az osztályfőnöki órán tanúsított tiszteletlen magatartása miatt osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem.

Ina Fladen, osztályfőnök

Ekkor még csak nem is sejthettem, hogy óra legrémesebb pillanata még hátra volt. Fladen értesített minket egy órarendi változásról. A németórát, amit a matek fakultáció miatt szoktam ellógni, megcserélték a második órai tesinkkel. Így már semmilyen indokom nem maradt arra, hogy szánalmasan csapnivaló jegyeimet próbákkal és faktokkal magyarázzam ki a szüleimnek. A csengetést követően azonnal Khalid felé fordultam.

– Neked is beírt?

– Nekem nem – válaszolta Khalid, a mobilját nyomkodva.

Erik időközben a tábla elől elindult a terem közepe felé, és megállt a tőlem jobbra lévő üres ülés mellett, ahol Helene ült régebben.

– Leülhetek? – kérdezte, én pedig egy vállrándítással reagáltam.

– A szemét dög – sziszegtem. – Elrontja az órarendemet, és direkt csak nekem ad beírást. Pedig te is pofáztál.

– Á, igen, Nina kisasszony most mehet Deutschra, ja, ja, bitte, danke! – gúnyolódott Khalid.

– Ti is a németcsoportban vagytok? – szólt közbe Erik.

– Csak én, ő nem – mutattam Khalidra. – Vannak köztünk szerencsésebbek, akik franciára járhatnak.

– És az miért jobb? – értetlenkedett Erik.

– A németnél minden jobb – próbáltam meg rövidre zárni a témát. Megnéztem a mobilomon az órát, majd Erikre pillantottam. – Jössz?

– Hova? – nézett rám ijedten.

– Németre, te szerencsétlen – válaszoltam, miközben szemeimmel a plafonra meredtem.

Erik ijedten a táskája után kapott, majd utánam futott. Fél lépéssel előtte haladtam, hogy mutassam az utat. Alig pár métert haladtunk, mikor Erik elkezdett kérdezősködni.

– Mi van amúgy az arcoddal?

– Közöd? – vágtam rá.

Továbbra is célirányosan haladtam a nyelvi labor felé, ügyelve arra, hogy Erik ne tévedjen el. Amennyire lassú felfogásúnak tűnik, jobbnak láttam, hogy fél szememet rajta tartsam. Kedvesnek semmiképpen sem mondható megjegyzésemre kényszeredetten elröhögte magát.

– Te mindig ilyen… barátságtalan vagyol?

Ügyetlen megfogalmazásán majdnem elnevettem magamat, így minden színészi képességemre szükség volt, hogy kellőképpen komoly legyen a visszavágóm.

– Te meg mindig rácsapod anyukádra az ajtót, amikor utánad hozza a táskádat?

– Honnan tudod, hogy anyukám? – folytatta a kérdésözönt Erik.

– Nem kell ehhez Sherlock Holmesnak lenni. Persze, nem árt – válaszoltam, majd megálltam a nyelvi labor ajtaja előtt. – Ide jöttünk.

Bementünk és helyet foglaltunk a teremben. A párhuzamos osztályból már páran a helyükön ülve figyelték a „friss húst”. A másik osztály lányai összesúgtak a hátunk mögött. Erik azonban nem úgy viselkedett, mintha ez különösebben zavarta volna. Sőt, még intett is a viháncoló tyúkoknak. Végül ismét egy kérdést szegezett nekem.

– Tehát akkor Nina Holmes?

– Nina Rybak – válaszoltam tárgyilagosan. Erik világoskék szemeiben zavarodottságot véltem felfedezni.

– Na, ezt kell leírnod, mert bonyolult – nevetett fel Erik, mire a többiek ismét sugdolózni kezdtek.

– Úristen, ez nem tudja, kicsoda Nina! – vihogott az egyikük.

– Ezt nem értem, miért mondja – vakarta meg a fejét Erik.

A némettanárnő azonban az óra kezdetét követően azonnali jelleggel beszüntette a beszélgetéseket. Legnagyobb sajnálatomra rögtön a szünet utáni első órán valami olvasott szövegértésben szereplő szavakból írtunk szódolgozatot, amire direkt nem készültem, gondolva, hogy a délutáni színdarab miatt ígyse-úgyse kell németre mennem. Hát, ezt megszívtam. Nem épp ettől a jegytől fog javulni az átlagom.

– Most írunk? – bökött meg Erik a tollával. – Miből?

– Úgy nézek én ki, mint aki tudja? – sziszegtem felé.

– Valami gond van? – kérdezte a tanárnő. Majdnem rávágtam, hogy „igen, az, hogy itt kell lennem”, de aztán eszembe jutott, hogy ma már kaptam egy osztályfőnöki figyelmeztetést, és még egyre nem igazán vágyom.

– Igen, ugye Erik… Ő új most nálunk, és nem tudta, hogy dolgozatot írunk.

– Jaj, igaz, Ina ezt említette – kapott a fejéhez a tanárnő. – Rendben, akkor te majd bepótolod később. Köszönöm, Nina, hogy szóltál.

Erik ekkor hátradőlt a széken, majd elégedetten nézett maga elé. Egy idő után azonban elunta magát és elkezdte az én dolgozatomat bámulni.

– Köszi, Nina. Segítek?

– Az lenne a legnagyobb segítség, ha öt percre békén hagynál – hadartam.

– A négynél… Rossz névelő – folytatta Erik. – Das helyett der.

– Honnan tudod? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Na, persze. A csávó, akit alig egy órája ismerek, és eddig egy épkézláb mondatot sem hallottam tőle, majd megírja helyettem a németdolgozatomat.

– Tudom, ennyi.

Mivel nem igazán tartottam megbízhatónak a megoldást, inkább nem mertem átjavítani, amit beírtam. Amúgy is mindig azt mondják, hogy az első megérzés a jó, nem?

Ebédszünetben szerencsénkre Astrid, mint az osztály legempatikusabb embere, magára vállalta Erik menedzselését. Mindez olyannyira jól sikerült, hogy rábeszélte Eriket, nézze meg a színdarabunk karácsonyi előadását. Sajnáltam Astridot, hiszen nyilvánvalóan nem vette észre, amint Erik a beszélgetésük alatt végig a lány átlagosnál kicsit nagyobb melleit bámulta, illetve valószínűleg a felét nem értette annak, amit mondott.

Nilsen tanárnő azonban örült a közönségnek. Annak már kevésbé, hogy a múltkori főszereplőt, a sebemet egy galád orvos lekötözte, így más narratívát kellett kitalálni, amivel meg tudnánk ezt magyarázni.

– Háborús sérülés? – ötletelt Khalid.

– Fiam, azt mondd meg nekem, hogy a jelen korunkban milyen háború dúl Norvégia területén? – kiabálta Nilsen tanárnő.

– Tanárnő, kérem, töriből kettesem van, ilyeneket nem tudok – mentegetőzött Khalid, mire a társulat valamennyi tagjából kitört a nevetés.

Nagyon nehéz volt utána összeszedni magunkat. Mind mentálisan, mind fizikailag. A decemberi előadáskor legalább hazaengedtek minket előbb a suliból készülődni, míg most mindenkinek hat-hét tanóra után kellett a színpadra állni.

Ennek ellenére minden ugyanolyan olajozottan ment, mint a múltkor. Érezhető volt, hogy nincs már rajtunk az a nyomás, mint a bemutató előadáson. Thomas ugyanúgy megmotozott és letapizott, ugyanúgy bocsánatot kért, és ismét felállva tapsoltak nekünk a közönség soraiban.

Miután átöltöztem, kimentem az iskola bejárata elé. Anyától kaptam az előadás alatt egy nem túl kedves üzenetet, miszerint várjam meg, mert be szeretne jönni az iskolába. Nyilvánvaló volt, hogy az osztályfőnöki figyelmeztetésem miatt akar balhézni, de nem bántam. Rettenetesen fáradtnak éreztem magamat, sokkal kényelmesebbnek tűnt autóval hazamenni, mint busszal. Anya Volvóját vártam, mikor Erik jött ki a főbejáraton.

– Jók voltatok amúgy – jelentette ki tárgyilagosan.

– Köszi.

– Mindent amúgy nem értettem. De… az durva volt, amikor úgy megfogja csakúgy a melledet – magyarázta. Mellém lépett, majd a zsebéből kivett egy cigisdobozt. – Kérsz egyet?

– Kösz, nem – ráztam meg a fejemet, ő pedig rágyújtott egyre. Lassan és megfontoltan fújta ki a füstöt. Nem tudtam megállni, hogy ne tegyek rá megjegyzést. – Ez a nagy sportemberséghez tartozik.

Erik ismét szívott egyet a cigijéből.

– Beírtam amúgy neved a Google-be…

– Nagyon ügyes vagy, hogy tudsz használni egy internetes keresőt tizenhat évesen, ez igen – tapsoltam meg gúnyosan.

– Tizenhét – javított ki.

– Húha, én bocs – dünnyögtem. Erik kínjában elnevette magát.

– Menő amúgy. A szüleid – bólintott elismerően.

– Ja igen, ettől mindenki hasra szokott esni elsőre – magyaráztam.

– Tényleg? – kérdezte döbbenten, egy újabb adag füstöt kifújva.

Pár másodperc múlva esett csak le, hogy valószínűleg szó szerint értette, amit mondtam. Nem maradt azonban elegendő időm elmagyarázni ezt a szólást, anya Volvója ugyanis a járdaszegélyre gördült fel.

Szerencsémre azonban nem volt kedve bemenni a suliba, csapkodni az asztalt. Ehelyett kaptam egy újabb adag fejmosást, miután elmeséltem részletesebben, mire kaptam a beírást. Ismét megkaptam, hogy borzalmasan cinikus vagyok, mindenkinek csak beszólogatok, és annak örüljek, hogy Astrid és Khalid még szóba állnak velem. Ezt követően pedig ki kellett magyaráznom, hogy miért van olcsó cigiszaga a kabátomnak.

Így nem a mostanit ítéltem meg a legmegfelelőbb pillanatnak arra, hogy megkérjem anyát, tegyünk egy kört Peterék postaládája felé, hogy bedobjam a levelemet. Ezért hazaérve a tegnapi levelemhez hozzátűztem még egy lapot.

Kedves Peter!

Elegem van. Na, nem belőled. Alig ismerlek, nem is látjuk most egymást, mégis Te vagy az egyetlen, aki megért. De tényleg.

Mindenki csak a saját hülyeségeit nyomatja, és baja van azzal, mit és hogyan csinálok. Akadályoznak abban, hogy kibontakozhassam abban, amiben igazán tehetséges vagyok! Hülye szabályokat kell követnem állandó jelleggel. Mert valaki, a társadalom megalapítója, anno így találta jónak.

Ma is mi történt? Négy óra alvás után (ja igen, mert végül aztán baromi későn értünk csak haza) a szüleim nyávogására bemegyek a suliba, mindenki elkezd baromságokkal foglalkozni, én megmondom a véleményemet őszinte jelleggel, és beírást kapok?! Még csak nem is káromkodtam.

Holott azt senki nem veszi figyelembe, hogy rólam írt a Világjáró. Engem dicsért meg a kritikus. Ezt kollektíven elfelejtették az emberek december vége óta, és elvárják, hogy egy ilyen megtisztelő szituációban is olyan pitiáner problémákkal kelljen foglalkoznom, mint a német szódolgozat, hogy új osztálytársunk van… Jaj, ha látnád ezt a csávót, tuti lefejelnéd. Folyton kérdéseket tesz fel, mint aki nem egy másik országból, hanem másik bolygóról jött. Borzasztóan idegesítő. Legalább annyira idegesít, mint Te, amikor randizni akartál velem. Jó lenne, ha megismételhetnénk ezt, mert kezdek megőrülni itt a sok földhözragadt idióta között.

N.