15. fejezet

Sziasztok!

Mivel januári gyerek vagyok, pont jókor jön ki, hogy egy kis születésnapozáshoz értünk a történetben. Ez nem direkt lett így tervezve, de ki kell használni az ilyen véletlen egybeeséseket. A saját születésnapom helyett azonban átadom a stafétabotot Astridnak, illetve Ninának, hiszen ha ő valahol felbukkan, a kavarás garantált...

Stine Larsen

* * *

Február 14.

Az ébresztőm csengését egy határozott mozdulattal szüntettem meg. Résnyire nyílt szemekkel, meredten bámultam a telefonom kijelzőjén a dátumot. Valentin-nap. A szerelmesek napja. És Astrid 17. születésnapi bulijának napja.

Nina üzenete: NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOT!! ♥ Este szétcsapjuk a bulit!

Astrid üzenete: Köszönöm!! Alig várom!! ♥ (Azért ne annyira csapjuk szét, mert apa pipa lesz, ha romhalmazzá változtatjuk a lakást.)

Astrid önmagához túlságosan is hű válaszán elmosolyodtam. Bulizzunk, vaduljunk, de csak óvatosan!

Astrid szülei külön élnek, és az apukája odaadta nekünk a lakását, hogy ott zavartalanul tartsunk egy házibulit ma este. Mennyire jó fej dolog tőle! Bezzeg, ha én például Stefant megkérném erre, hogy ugyan egy éjszakára adja oda nekem az aker brygge-i lakást szülinapi bulizásra, tuti azt válaszolná, „istenem, Nina, tartsál kerti partit, augusztus van”. Hm, azért majd idén megpróbálom, hátha. A lakóház tetején van egy úszómedence. Igazi kiaknázatlan lehetőség augusztusban a mi fedett jacuzzinkhoz képest.

Tizennyolcadik születésnapi bulim megtervezése helyett inkább álmosan lebattyogtam a földszintre, hogy főzzek magamnak egy kávét. A rutinszerű tevékenykedésemet egy csengetés zavarta meg. Ijedtemben rápillantottam az órára. Reggel hat óra ötven perc volt; ki a francnak jut eszébe most becsengetni másokhoz?!

Mikor egy már-már dühös lendülettel kinyitottam az ajtón, készen állva arra, hogy leordítsam a hívatlan vendég fejét, egy hatalmas rózsacsokrot tartó futár állt velem szemben. A gyönyörű csokor láttán elállt a szavam. Vajon egy titkos hódolóm ezúton fejezi ki rajongását?

– Jó reggelt! Maria Louise Altberg névre hoztam ezt a csokrot. A Tiéd? – kérdezte unottan a futár.

– Nem, anyukámé ezek szerint… De átveszem szívesen – mondtam némi csalódással a hangomban. Ezek szerint mégsincs titkos hódolóm. Csak apa teszi jelenését a távolból, ugyanis jelenleg az USA-ban van két hétig. A mázlista.

– Alá is kéne írni, az a baj – vakarta a fejét a futár.

– Nem baj az – válaszoltam egy sunyi mosollyal, mire a futár röhögve odaadta nekem a táblagépét.

– Ja, várjál, most már tudom, kik vagytok!

Már vártam, mikor érkezünk el a bájcsevej ezen pontjához. Különösebb megerőltetés nélkül aláhamisítottam anyukám aláírását, aki éppen dörömbölő léptekkel jött le a lépcsőn. A futár átadta nekem a csokrot.

– Nina, ki csengetett? – kérdezte, majd meglátta a hatalmas rózsacsokrot és meggyorsította lépteit. – Úristen, ezek gyönyörűek! Ki küldte?

– Van hozzá egy kis kártya is – nyújtotta át anyának a borítékot, aki izgatottan felbontotta.

A futár intett egyet, én becsuktam az ajtót, anya pedig az olvasószemüvegének előkotrása után mosolyogva elolvasta a képeslap szövegét.

– Ú, mit írt apa? – kérdeztem izgatottan.

Anya arca a másodperc töredéke alatt eltorzult. Szigorúan nézett rám, majd egy szempillantás alatt levette a szemüveget az orra hegyéről.

– Ez magánügy. Levéltitok – válaszolta egy sejtelmes mosoly kísértében. Visszatuszkolta a képeslapot a borítékba, amit azonnal berakott a fürdőköpenyének zsebébe, hogy még véletlenül se legyen lehetőségem elolvasni apa adott esetben nem túl gyermekbarát sorait. Anya gyanakodva nézett fel a konyhai faliórára. – Nina, hogyhogy felkeltél ilyen korán? Nem lyukasórátok van ilyenkor?

– Már nincsen, angoloznom kell Erikkel.

Nos igen, az angol. Január közepén épp valami rettenetesen unalmas és középiskolai szinten igencsak triviálisnak mondható anyagot vettünk már vagy harmadik hete, így kénytelen voltam érdekfeszítőbb elfoglaltság után nézni. A korlátozott lehetőségek miatt volt, hogy angolon csináltam meg a németházimat – igaz, ennek csak az a boszorkány Henriette Schmidt örült –, de a biztosítékot azzal vertem ki állítólag az angoltanárnőnél, hogy nekiálltam körmöt festeni. A tanárnő ezen olyannyira megsértődött, hogy elsőként elkobozta az anyától a tudta nélkül kölcsönvett Dior körömlakkot, utána bevágott egy szaktanárit, legvégül pedig behívatta a szüleimet. Kezdtem azt érezni, hogy az iskolában sportot űznek abból a tanáriban, ki tudja feleslegesnél feleslegesebb ostobaságok miatt berángatni a celebszülőket.

A botrány nem is jöhetett volna rosszabbkor: Jensen tanár úrral éppen a matekverseny csapatát igyekeztünk felállítani, amikor az angoltanárnőm, Kari Gjersem hisztirohamot kapott a semmitől. Először az osztályfőnökömnek, Fladennek panaszkodott, hogy én állítólag folyamatosan zavarom az óra menetét. Ez persze úgy hazugság, ahogy van, mert Khalid is mindig végig szokta pofázni – igaz, velem – az angolórákat, illetve az esetek felében még csak ki sem javítottam azt a karót nyelt libát a rossz kiejtése miatt. Gjersemnek, aki nem mellesleg az igazgatóhelyettes, ez viszont elég indok volt arra, hogy behívassa a szüleimet és odacsődítsen minket is Fladennel egy megbeszélésre. Mindannyiunk jelenlétében közölte, hogy azonnali hatállyal felmond, mert nem bírja tovább idegekkel az én szemtelen, sznob, fennhéjázós viselkedésemet, valamint az új srác, Erik kritikán aluli angoltudását. Fladen és anya ezért kompromisszumot voltak kénytelenek kötni Kari Gjersemmel: én egy héten belül osztályozó vizsgát teszek angolból, így többet nem zavarom az órák menetét, és egyikünknek sem kell tovább a másik ábrázatát elviselnie. Ezzel párhuzamosan azonban osztályfőnököm megkért, hogy korrepetáljam Eriket péntekenként első órában angolból, mivel Fladen szerint „jót tenne a fiúnak, ha valami autentikus kiejtést is hallana”, utalva ezzel az amerikai angol akcentusomra és a tényre, hogy ötéves koromig Los Angelesben éltem.

Anya bólintott egyet, majd ő is odalépett a kávéfőzőhöz, hogy csináljon magának egy csészével.

– Na, és hogy haladtok?

– Nem szeretnék róla beszélni. Mintha a nulláról kezdenénk. Egy majmot is valószínűleg hamarabb meg tudnék tanítani angolul, mint Eriket. Súlyos eset a srác – válaszoltam, majd megittam a maradék kávémat.

Felszaladtam az emeletre, hogy összekészüljek az iskolához. Mikor összeszedtem minden cuccomat és indulásra készen álltam, anya épp a táblagépén olvasta az emailjeit.

– Hazajössz még a buli előtt, ugye? – kérdezte.

– Igen, még át akarok öltözni. Meg nyilván nem tanszerekkel megyek Astrid szülinapját ünnepelni.

– Nyilván – jegyezte meg anya, enyhén kifigurázva engem. – Legyen szép napod!

– Neked is! Szagolgasd a virágaidat – kiabáltam a küszöbről, anya pedig elnevette magát.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, a postaládához léptem. Mint az elmúlt hetekben sokadszorra, most is üresen találtam. Peter december 20-án írt nekem utoljára. Azóta semmit sem hallottam felőle. A január eleji panaszkodásom után pár nappal még egy levelet írtam Peternek, amiben bocsánatot kértem tőle, amiért ilyen pitiáner dolgok miatt hisztiztem neki, hiszen tudom, ő most sokkal nagyobb próbatétel előtt áll. Azonban azóta se kép, se hang. Nem mertem becsengetni az anyukájához, mikor elvittem a bocsánatkérő üzenetet. Nem akartam, hogy megijedjen. Így viszont minden információs csatornám el van vágva vele.

A buszmegálló felé sétálva ismét a már oly sokszor feltett kérdések törtek elő bennem. Miért nem ír? Megutált? Mi van, ha történt vele valami? Mi van, ha megint azon a véleményen van, hogy én csak egy felfuvalkodott senki vagyok… ahogy azt volt kedves a képembe ordítani a „randin”? Ráadásul február van, ami azt jelenti, a tárgyalásra is nemsokára sor fog kerülni. Vajon megússza felfüggesztett börtönnel, vagy évek múlva szabadulhat csak? Mit fogok neki mondani, ha esetleg újra találkoznánk személyesen? És ami a legfontosabb kérdés: tényleg szeretem-e őt, vagy csak azt szeretem, ahogy figyel rám?

A megállóba érve azonban hirtelen eszembe jutott, hogy egy alternatív úton is meg tudom szerezni a hiányzó információmorzsákat. Hogy én mekkora hülye vagyok! A megoldás sokkal kézenfekvőbb volt, mint gondoltam, ezért szinte azonnal tárcsáztam a számot.

– Nina, mi bajod van már megint? – szólt bele a bátyám a telefonba, majd egy nagyot ásított. Nem egészen erre a reakcióra vártam.

– Hallottál valamit Peterről? – kérdeztem. A vonal túlsó végén végtelennek tűnő csend hallatszott.

– Mi, várj… mit kellett volna hallanom? – értetlenkedett Stefan.

– Semmit! Vagyis, épp ezt kérdezem. Hogy tudsz-e róla valamit a srácoktól.

– Ki az, Kicsim? – hallatszódott be Noelle búgó hangja a háttérből. Ó, hát persze. A Valentin-nap. Hogy is felejthettem el! A szerelmesek ünnepe korán kezdődik a bátyáméknál ezek szerint.

– Csak Nina, mindjárt megyek – suttogta Stefan.

– Mi az, hogy „csak Nina”?! Stefan, ez igenis fontos – emeltem fel a hangomat sértődötten. Hogy képzeli, hogy fontosabbnak tartja február 14-én a szerelmével való romantikus ágybareggelizést, lepedőakrobatikát vagy amit épp csinálnának kettesben annál, hogy én, az egyetlen testvére, felhívom?!

– Na ide figyelj – mondta a bátyám, majd sóhajtott egy nagyot. – Hét óra húsz perc van. A te hívásodra keltem fel. Azt hittem, azért telefonálsz, mert leégett a ház, karambolozott a busz, amin ülsz, vagy valami hasonló kaliberű dolog történt, nem pedig az, hogy a kishúgomnak eszébe jutott Valentin-nap alkalmából az előzetes letartóztatásban lévő lovagja.

– Stefan, fejezd be ezt, légy szíves – kértem.

– Jólvan már… – dünnyögte Stefan, majd ismét ásított egyet.

– Szóval, akkor te sem tudsz róla semmit? – tértem vissza a beszélgetés eredeti tárgyára, mert éreztem, hogy lassan elpattan a bátyám fejében az a bizonyos húr.

– Megkérdezem a srácokat, jó? – kérdezte Stefan, majd a hangja alapján Noelle-hez fordult. – Megyek már… Figyi, Nina, én most igazából nem annyira érek rá, de írok, ha megtudok valamit. Okos legyél az iskolában.

– Én mindig az vagyok – vágtam rá.

– Nem éppen ezt hallottam anyáéktól legutóbb – válaszolta Stefan enyhe rosszallással a hangjában, majd kinyomta a hívást.

Ezután felszálltam a buszra. Szerencsémre pont volt még egy ablak melletti hely, így nyugodtan bámulhattam az Oslo-fjord horizontján felkelő Napot, mígnem valaki egy hangos köszönéssel le nem huppant mellém.

– Csá!

Erik volt az. Egy sötétszürke sportnadrág volt rajta és egy vastag téli pulóver, ami kilátszódott a be nem cipzározott sídzsekije alól. Fekete szemeivel izgatottan meredt rám, miközben idegesítően hangosan rágózott.

– Á, felétek így mondják, hogy szia, Nina, jó reggelt? Jó tudni – sóhajtottam.

Fantasztikus, gondoltam. Nem elég az első órát angolul végigtársalogni ezzel az intellektuálisan egy dinnye szintjén lévő idiótával, még a buszon is osztja majd nekem az észt. Erik erőltetetten elnevette magát, majd feltartotta a mutatóujját.

– Várjál, ne segíts… Hello, Nina, good morning! – mondta Erik. Szemei csak úgy csillogtak a büszkeségtől, amit a szerinte rendkívüli teljesítménye indokolt. Mindig is irigyeltem azokat, akik az ilyen apró sikereknek is tudtak úgy örülni, mintha a rák ellenszerét találták volna fel.

– Na, ügyes vagy. Csak ragadt rád valami ezek szerint – állapítottam meg, majd elnyomtam egy ásítást.

– Jó volt a tanár néni – kacsintott rám. Válaszreakcióként csak a szemeimet tudtam forgatni.

– Egyébként… Hogyhogy ezzel a busszal jössz? Nem szoktalak itt látni – mondtam. Erik egy lufit fújt a rágógumijával, majd kipukkasztotta.

– Szervizbe’ van a kocsim.

– Szervizben – javítottam ki.

– Jó, akkor ott, cseszd meg – vágta rá. – Nem azt mondtad, hogy angolban segítesz?

– Hát, ha ilyen apróságokon megsértődsz, lehet, hogy abban sem – jelentettem ki, majd felálltam, hogy megnyomjam a leszállásjelzőt. Erik egy gúnyos vigyorral szintén felállt és mellém lépett. Egymást bámultuk a busz ablaküvegének tükröződésében. A csend azonban kezdett kínossá válni, így ismét megszólaltam. – Milyen kocsid van?

– Ha megjavítják a SZERVIZBEN és kedves leszel, hazaviszlek – válaszolta Erik. – Úgyis ott laksz, ahol én, nem?

– Nem ezt kérdeztem – mondtam. A busz megállt az iskolához legközelebbi megállóban, Erikkel pedig leszálltunk. Egy szó nélkül sétáltunk az épület felé, csupán Erik rágógumizása szakította félbe a csendet, amit egy idő után kezdtem megunni. – Kiköpnéd?

– Igenis, tanár néni – válaszolta, majd kivette a szájából a rágót, hogy egyenest a bejárat melletti kukába dobhassa.

– Fúj! – Reflexből a zsebembe nyúltam, hogy adjak neki egy zsebkendőt. – Nesze.

Erik röhögve elvette tőlem a zsepit, és ezennel megtanulta a kulturált rágógumi-kidobás menetét. Ezután már csak az volt hátra, hogy megértessem vele az angolban a folyamatos múlt használatát.

Harminc perc szájjártatás és példákkal való illusztrálás után Erik látszólag feladta a küzdelmet.

– Nina, ennek nincs értelme. Minek ez? Ha azt akarom, hogy folyamatosan volt, akkor belemondom, hogy folyamatosan, azt’ ennyi – magyarázta.

– Pont ezért van. Hogy ne kelljen belemondanod, hogy folyamatosan – próbáltam meg logikusan felvezetni neki az igeidő használatának gyakorlati létjogosultságát, mindhiába.

– Mindjárt csengetnek. Beszéljünk mást – sóhajtott Erik.

– Rendben. Megcsináltad a vázlatpontokat a jövő heti csoportos prezentációhoz, hogy el tudjuk gyakorolni?

– Úgy akartam, hogy ne angolról beszéljünk – jelentette ki Erik, majd kacsintott egyet.

– Én meg másról nem szeretnék veled beszélgetni – feleltem.

Elővettem a történelemkönyvemet, hogy a csengetésig fennmaradó időt legalább hasznosan töltsem el, Erik azonban nem bírt nyugton maradni.

– Astrid sokkal kedvesebb, mint te.

Meglepetten pillantottam fel a könyvemből. Nem igazán tudtam hova tenni ezt a hirtelen témaváltást.

– Tudom – vágtam rá.

– Nem vagy kíváncsi, miért? – faggatózott tovább Erik.

– Na, miért? – kérdeztem, fel sem pillantva a könyvből, abban bízva, hogy bekussol, miután elmondhatta, amit akart.

– Meghívott a szülinapi bulijában – dicsekedett.

– BULIJÁBA! – javítottam ki. – Istenem, mit nem lehet ezen megérteni?

– Ezt most tudtam. Csak idegesítelek – kacsintott.

Szerencsémre abban a pillanatban ki is csengettek, így rohanhattam le Khalidhoz a büfébe. Tegnap megbeszéltük, hogy az esti bulitól függetlenül az iskolában is felköszöntjük Astridot. Ehhez a büfés néni legnagyobb örömére vásároltunk tizenhét darab muffint, Khalid hozott rá gyertyákat, én pedig öngyújtót, amivel meggyújthatnánk. Sietnünk kellett, ugyanis tizenhét szál gyertyát meggyújtani sokkal tovább tartott, mint terveztük volna.

A sütiket egy tálcára pakoltuk, az osztályterem ajtaja előtt vagy húsz méterrel azonban pont beleboltottunk Fladenbe. Mikor meglátott minket, idegességében majdnem kiejtette a kezéből a laptopját.

– Nina, Khalid! Mi a jó istent csináltok megint? Tüzet gyújtani az épületen belül? Sürgősen fújjátok el! – visította az osztályfőnökünk.

– Nem fújhatjuk el, tanárnő. Csak Astrid, neki van születésnapja – magyarázta Khalid.

Egy pillanatra behunytam a szememet, ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy Fladen megint üvölteni fog. Megérzésem nem csalt. Fladen beállt az osztályterem küszöbére, és elkiáltotta magát.

– Astrid Mari Sandberg! Kifelé a folyosóra, de most azonnal! Nem akarom, hogy megszólaljon a tűzjelző és kivonuljanak a tűzoltók!

Astrid halálra vált arccal hajolt ki az ajtón, ám amikor meglátott minket, arcát a kezeibe temette a meglepettségtől. A szituáció kínosságának mérséklése érdekében Khaliddal rákezdtünk a „Boldog születésnapot!” kezdetű dal éneklésébe, amibe aztán becsatlakoztak a többiek, akik a folyosón a saját termeik felé vették az irányt. Astrid meghatódottságában elsírta magát, így könnyeivel küszködve fújta el a gyertyákat. Ezek után Fladen vérvörös arccal beparancsolt mindannyiunkat az osztályterembe, a következő óra ugyanis rég elkezdődött.

Khaliddal már az óra közepén vettük észre, hogy ezúttal mindketten megkaptuk produkciónkért a méltó jutalmat.

Figyelmeztetés: 1 új osztályfőnöki figyelmeztetés

Tanuló: Nina Zara Altberg Rybak

Bejegyzés dátuma: 2040. február 14.

Bejegyzés szövege:

Tisztelt Szülők!

Ninát a tűz- és balesetvédelmi házirend be nem tartása miatt osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem.

Ina Fladen, osztályfőnök

* * *

Astrid apukájának lakása igazi legénylakás volt. A fehér, a fekete és a sötétszürke mindegyik árnyalata megtalálható volt a berendezésen és a falak festésében. Semmi felesleges díszpárna, dekoráció. Minden használati tárgy kizárólag azért volt ott, hogy betöltse a funkcióját. Vagy csak el lettek pakolva biztonsági okokból? Ez utóbbit sem tartottam kizártnak, elnézve a buli színvonalát alig másfél óra elteltével.

A kötelező ajándékozós-tortaevős kör után egy kártyajátékon alapuló ivós játékkal melegítettünk be, amit Erik tanított meg a társaságnak. A lényege nagyjából annyi volt, hogy egy-egy lap felfordítása esetén mindig egy másik csoportnak kellett innia: hol a fiúknak, hol a lányoknak, de bizonyos kártyalapokhoz tartoztak kisebb feladatok is, például valamilyen megadott betűvel kezdődő szavakat kellett mondani. Volt olyan is, hogy a lapot húzó játékosnak kellett megjelölni valakit, akinek vele együtt kellett innia, akárhányszor sorra kerül. A problémák valahol ott kezdődtek, amikor Khalid és Astrid is kinevezett az „ivócimborájának”.

– Nem, nem, te jössz még nekem amúgy is egy üveg vodkával, mert elbuktad a fogadást! – kiabálta Henrik Eriknek, amikor az „ivócimbora” ki akarta menteni magát az őt megillető feladat alól.

– Te tudod, miben fogadtak? – kérdeztem Khalidtól, aki éppen mellettem bontott fel egy üveg sört.

– Addig jó, amíg nem tudjuk, szerintem – szólalt meg aggodalmaskodva Astrid.

– Jóvanna’, hát nem tudtam, hogy ma kap egyet – mondta Erik, majd röhögve átnyújtott néhány bankjegyet Henriknek, aki felém lebegtette őket.

– Köszi, Nina! Puszika!

Ostoba vicceskedésére először csak szokásomhoz híven bemutattam neki. Pillanatokon belül azonban leesett, miről is van szó.

– Ti most komolyan abban fogadtatok, hogy én kapok-e idén még egy osztályfőnökit? – pattantam fel. Erik arca teljesen lefehéredett, mikor rájött, hogy percek alatt lelepleztem a primitív fogadásukat.

– Úriember biztosra nem fogad – tette hozzá Khalid, mire alulról megfogtam a sörösüvegét, és az arcába loccsantottam. A fiúk, beleértve Mariust és Christiant is, nagyon élvezték a műsort, a Khalid másik oldalán helyet foglaló Sofie elkezdett visítozni, hogy nehogy ráfolyjon a sör. A házigazda, Astrid pedig döbbenten figyelte a kirohanásomat, majd igyekezett egy papírtörlővel feltörölni a kanapén lévő sörfoltot.

– Nem is arra fogadtunk, hogy év végéig, hanem hogy a tavaszi szünetig kapsz-e még egyet – magyarázta Henrik. Én azonban a táskám után nyúltam, szükségem volt egy kis friss levegőre.

– Nina, ne menjél el – kérlelt Astrid.

– Csak kimegyek rágyújtani az erkélyre – válaszoltam, majd kivettem az öngyújtómat és a mentoloscigi-dobozomat a táskámból.

Mindenkinek a tekintetét magamon éreztem, ahogy dülöngélve az erkélyajtó felé tartottam. Kinyitottam, egy nem túl elegáns mozdulattal jól bevágtam magam mögött, mikor kiléptem a fagyos oslói éjszakába. Az erkélyről nem igazán lehetett látni a város fényeit, csak az utca túloldalán lévő házakat, így az ég felé meredtem, miközben kifújtam a mentolízű füstöt. Élveztem, hogy csend van körülöttem egy ilyen sűrű hét után. A csendet és a magányt azonban nem sokáig élvezhettem, ugyanis hallottam, ahogy valaki kinyitja az erkélyajtót és mögém lépett. Direkt nem fordultam hátra, ám éreztem, amint az illető vállamra teszi kezét és félig átölel.

– Ne haragudj.

Szembefordultam Erikkel, aki fekete szemeit az enyémbe mélyesztette. Nem szóltam semmit, csak lepöccintettem az égő cigarettavéget az erkélyen kívülre, valószínűleg az alsó lakók nagy örömére. Erik lecsúsztatta a kezét a derekamra, majd kivette a cigarettát a kezemből és ő is beleszívott egyet. Miután kifújta a füstöt, beletette a számba a cigit.

– Nina, hív a tesód – nyitotta ki az ajtót Marius, kezében a csengő mobiltelefonommal. Arcára kiült az őszinte döbbenet, amint meglátott minket kettesben, ebben a pozícióban. Erik kezébe nyomtam a cigarettát, majd elvettem Mariustól a telefont.

– Mit tudtál meg? – kérdeztem Stefantól, köszönés nélkül.

– Szervusz, Nina – szólt bele a bátyám kedvtelenül a telefonba. Rossz előérzetem volt. – Nem húzom az idődet, mert tudom, hogy buliban vagy. Nem is akartalak felhívni először, de anya azt mondta, ideges leszel, ha később tudod meg.

– Jól mondta – vágtam rá, majd intettem Eriknek, hogy adja vissza a cigarettát. Nem bírtam tovább idegekkel. – Mit kell megtudnom?

– Lezajlott a tárgyalás valamikor a hónap elején, zárt ajtók mögött. Petert elvitték egy elvonó terápiára, ahol nem tarthatja a kapcsolatot a külvilággal. Senkivel, még az anyukájával sem. Elvileg május végén jöhet ki onnan. – Stefan sóhajtott egy nagyot. – Nagyon sajnálom, Nina.

– De itt van Oslóban? – kérdeztem, könnyeimmel küszködve.

– Nem, de hogy pontosan hol van, azt a fiúk sem tudják. Hidd el, jobb ez így. Egyébként sem akarnám, hogy odamenjél. Nina, te megtetted, amit meg tudsz. Sajnos ennyire futotta, de ez egyáltalán nem a te hibád. El kell engedned.

– Ne beszélj úgy róla, mint egy halottról – vágtam bele a bátyám szavába. Erre a mondatra Erik is felkapta a fejét, és elnyomta az égő cigarettavéget.

– Szerintem itt és most lenne a legjobb alkalom arra, hogy többet egyáltalán nem beszélünk Peterről – jelentette ki Stefan a vonal túlsó végén. – A saját életedet kell élned. Egy tizenhétéves gimnazista lányét, nem pedig egy drogdílert megmenteni akaró pszichológusét, aki bele is van zúgva a kliensébe.

– Akkor mentem is élni a saját életemet! – kiabáltam, majd kinyomtam a hívást.

Azt éreztem, hogy minden forog körülöttem. A telefonommal a kezemben ültem le a földre, és kitört belőlem a sírás. Erik egy pillanatig döbbenten figyelte az eseményeket, ám utánam hajolt, és nem engedte, hogy leüljek. Cserében ő ült le a földre, majd az ölébe ültetett. Hallottam, ahogy beszél hozzám, de túl ittas voltam addigra már ahhoz, hogy felfogjam, mit. Erik ujjaival letörölte a könnycseppeimet, majd magához ölelt, én pedig hagytam, hogy magához húzzon. Pulcsija beitta a mentolos cigarettám illatát. Hosszú percekig ülhettünk úgy ott, mígnem Erik megszólalt.

– Menjünk be, hideg van. Beteg leszel.

Szótlanul bólintottam, majd követtem. Bent a többiek tovább fordították fel a kártyalapokat, egyáltalán nem tűnt fel senkinek sem, hogy merre vagyunk. Erik átkarolt és a fürdőszoba felé vezetett. Emlékeim itt már csak foszlányokban voltak meg, de azt még vissza tudom idézni, hogy Erik adott néhány zsebkendőt, hogy ki tudjam fújni az orromat.

A következő emlékem már az volt, ahogy egy hálószobában, minden valószínűséggel egy kis vendégszobájában vagyunk, és Erikkel az ágyon ültem. Megkérdezte, hogy mi történt, mire hátra dőltem az ágyon és elkezdtem teljesen összefüggéstelenül felvázolni a történteket.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Astrid benyitott a szobába, és azonnal ki is fordult egy hangos „bocsi” kíséretében. Riadtan ültem fel az ágyon, igyekeztem felmérni a terepet. Tőlem balra egy fedetlen felsőtestű és lecsúszott gatyájú Erik feküdt, akinek a pulcsija valamiért rám volt terítve. A harisnyám és a cipőm a földön hevert szétszórva. Minden jel arra utalt, hogy itt tegnap este történt valami, ami… Jézusom, ugye nem?

Pánikszerűen felugrottam, ledobtam az ágyra Erik bagószagú pulcsiját, és Astrid után siettem.

– Astrid, várj! – futottam utána. Mezítláb lépegettem a hideg padlón, mígnem megtaláltam a barátnőmet a konyhában, a szemeteszacskót kötötte össze. Szigorúan nézett rám. – Astrid… én… Nem tudom. Ne haragudj, miután Stefan felhívott, kiakadtam…

– Nina, velem nincs semmi baj – mondta Astrid bátorítóan, majd egy új zacskót tett a kukába. – És veled? Jól vagy? Mit csináltatok odabent?

– Ezt én akartam kérdezni tőled – vágtam közbe.

Astrid a szája elé kapta a kezét ijedtében.

– Ti komolyan lefekü…

– Halkabban, mert mindjárt felkel ez a hülye! – sziszegtem, és a háló felé biccentettem. – Nem tudom, jó? Semmit nem tudok. Arra még emlékszem, hogy kint nekiálltam sírni, és bekísért, meg adott zsepit, de utána… Utána minden homály.

– Khaliddal elkezdtünk keresni, be is nyitottunk a szobába. Erik éppen akkor terítette rád a pulóverét. Azt mondta, hogy aludni szeretnél, így kimentünk, de… Te úristen. – Astrid idegesen a hajába túrt. – A bugyidat nézted?

– Tessék? – kérdeztem, kicsit hangosabban a kelleténél, ugyanis a hálószobából mozgolódás hallatszódott ki.

– Vagy ha nem ez volt az első, akkor mindegy, de…

Astrid nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis Erik megjelent a konyhaajtóban. A nadrágját ezúttal sikerült felhúznia, a pulcsiját azonban a kezében gyűrögette, így továbbra is fedetlen felsőtesttel flangált fel-alá.

– Jó reggelt, hölgyek – mondta Erik egy sunyi mosoly kíséretében.

– Szerintem én inkább leviszem a szemetet – hadarta zavartam Astrid, majd kettesben hagyott minket Erikkel.

– Nagyon jól gondold meg, hogy hogyan folytatod – mondtam neki feltartott mutatóujjal. Erik közelebb lépett hozzám, lehajtotta a kezemet és összekulcsolta ujjainkat.

– Én nagyon szívesen folytatom, amit tegnap már nem sikerült – válaszolta, mire reflexből pofon vágtam.

Astrid pont a csattanásra ért vissza, és ijedtében felsikított. Csak másodpercekkel később vettem észre, hogy a köves gyűrűmmel felsértettem Erik orcáját, ahonnét elkezdett ömleni a vér.