16. fejezet

Sziasztok!

Egy hosszabb kihagyás után, amit egyetemnek, munkának, utazásoknak köszönhetünk, ismét egy születésnapi részhez értünk, amit ráadásul pont az illető születésnapján posztolok... Szóval, Stefan, Isten éltessen. Nekem Te vagy ennek a résznek a hőse. És Ti hogy vagytok ezzel?

Stine Larsen

* * *

Május

Nos, valahogy így kerültünk mindhárman a sürgősségire azon a bizonyos februári szombat reggelen. Először Eriket kísértük el a sebészetre, ahol az addig igencsak beszari fiúnak pillanatok alatt kinyílt a csipája, mikor a D kosármérettel rendelkező szöszi asszisztensnő elkezdte fertőtleníteni a sebét. Pechemre pont az a doki ügyelt, aki az én hajvasalós balesetem után kezelt engem, így alaposan kikérdezett a hogylétemről, majd elégedetten megállapította, milyen szépen begyógyult a sebem. Erik persze azonnal elkezdett fészkelődni a széken; igencsak zavarta, hogy nem ő volt a figyelem középpontjában, mint „hadirokkant”. Mikor az orvos megkérdezte tőle, mi történt, arról kezdett hablatyolni, hogy „érte harcolnak a nők”, mire a doki a másodperc törtrésze alatt beoltotta, hogy a mellékelt ábra szerint ez épp fordítva történt. Személy szerint alig bírtam visszatartani a röhögést.

Astriddal úgy döntöttünk, hogy ha már eljöttünk az ügyeletes kórházba, jobb lesz, ha keresünk egy nőgyógyászati szakambulanciát, ahol fel tudnak írni nekem a biztonság kedvéért egy esemény utáni tablettát. Szabályosan rettegtem a tabletta gondolatától is. Egyrészt, rettenetesen szégyelltem magamat, amiért néhány korty ital után teljesen ki lettem ütve és ilyesmiket művelhettem, másrészt pedig féltem. Még fogamzásgátló tablettát sem vettem be soha, vajon mit fog velem művelni egy ilyen erős gyógyszer? Mikor már majdnem odamentünk megkérdezni a recepcióstól, merre menjünk, Erik hirtelen színt vallott. Ezen a ponton ugyanis le kellett vennie a nagy mellényét: be kellett ismernie, hogy kettőnk között nem történt semmilyen „esemény”. Először nem akartam elhinni neki, de aztán rájöttem, neki sem érdeke tovább hallgatni ezügyben, hiszen nem repesne adott esetben az ötlettől, hogy tizenévesen szülővé váljon.

Az egész eset után persze legszívesebben napi huszonnégy órában vertem volna a fejemet a falba, de erre nem nagyon volt időm. Tartottam tőle, hogy Erik eddig is levakarhatatlan természete majd üldözni fog és tovább folytatja a személyem válogatott módon végbemenő bosszantását. Ez azonban legnagyobb meglepetésemre nem történt meg. Mondhatni, inkább távolságtartó volt velem, az angolos korrepetálásainkon is igyekezett azzal a minimális agyi kapacitásával felfogni, amit magyarázok neki. Sőt, felajánlotta, hogy segít nekem a németházijaimban, így a félév végére mindketten egy-egy jegyet tudtunk javítani a kérdéses nyelvünkből.

A szüleim nem akartak hinni a fülüknek, amikor az egyik fogadóórán Schmidt tanárnő megdicsért, miszerint Erik jelenléte kifejezetten jó hatással volt a némettudásomra. Anyáék ezért megengedték, hogy Erik péntek reggelenként átjöjjön hozzánk, és itt tanuljunk, ugyanis Erik csak pár utcára lakik tőlünk, és kényelmesebb volt ez mindkettőnknek, mint kora reggel bebuszozni az iskolába. A szüleimnek nem mondtam el, mi (nem) történt kettőnk között Astrid bulijában, ezért Erik első látogatása előtt szabályosan rettegtem, milyen módon fog viselkedni. Egyrészt, tartottam tőle, hogy nem épp a legintelligensebb oldalát fogja mutatni, másrészt, nagy volt az esély rá, hogy elkezd félreérthető utalásokat tenni, azonban ebben az esetben is kellemesen kellett csalódnom.

Akiben viszont nem kellemesen, de csalódnom kellett, az Peter. Sajnos valóban nem tudott jelentkezni, amíg az elvonón volt. Ezt tudtam, felfogtam, nem is ezzel akadt a probléma. Valamikor május közepén, feltehetőleg, amikor kiengedték, kaptam tőle egy SMS-t egy számomra idegen telefonszámról.

Szia Nina, tudnank beszelni szemelyesen valamikor? Nagyon fontos lenne. P.

Ez már csak azért is volt meglepő, mert a korábbiak értelmében nem léphetett velem kapcsolatba telefonos úton, sem a közösségi oldalakon. Kifejezetten ezért cserélt volna telefonszámot? Nem túl valószínű. Nem ez volt azonban az egyetlen kérdőjel a történetben.

Azt azonban meg tudtam vele beszélni, hogy találkozzunk az aker brygge-i hídnál május 28-án délután négykor. Nagyjából két órát mászkáltam fel-alá, Peter azonban nem volt semerre. Egy adott ponton még a szürke BMW-jét is elkezdtem keresni a környék parkológarázsaiban, mindhiába. A két óra alatt alaposan megfigyeltem a kerület minden szegletét. Megnéztem, melyik óvodába járt a bátyám régen, hol szoktak randizni a szüleim, mikor friss házasok voltak, és a hídról figyeltem az elhaladó kompokat, miközben a mobilomat szorongattam. Megpróbáltam hívni a telefonszámot többször is, amelyikről az SMS-eket küldte, de mindhiába: az első három hívás még kicsengett, utána pedig egyszerre a hangpostafiókja jelentkezett. Rosszat sejtettem, ám magam sem tudtam megmagyarázni, miért. Kétségbeesésemben még a bátyámat is felhívtam, hogy hadd menjek fel hozzá pisilni, de nem jártam sikerrel ezügyben sem. Sírva szálltam fel a hazafelé tartó buszra. Peter azért ennél szebb módon is közölhette volna, hogy nem akar tőlem semmit. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy van egy hiányzó láncszem a történetben. Miért szeretett volna találkozni, ha mindeközben meg nem érdeklem? Nem lett volna sokkal egyszerűbb ignorálni engem, miután kiszabadul?

Így hát nem volt meglepő, hogy nehezen tudtam élvezni másnap, május 29-én Stefan huszonnegyedik születésnapját, aminek családi ünnepségét nálunk tartottunk. Persze, igyekeztem elővenni a jobbik arcomat, már csak azért is, mert most mi írtuk apával a születésnapi dalt. Családi hagyomány szerint mindig ketten-ketten állunk össze, hogy egy dalt szerezzünk az aktuális születésnaposnak, és a dalszerző párosokat minden évben ki szoktuk sorsolni karácsonykor. Személy szerint apával szeretek legjobban dolgozni, mert vele lehet hülyéskedős szöveget is írni, és mindig megtalálja a legmegfelelőbb dallamot, akármilyen szöveget is hozok össze. Ha anya és Stefan kerül össze, abból legtöbbször valami magasztos, nagy ívű, „köszönjük, hogy vagy nekünk”-jellegű nyálas dal születik. Ami nem feltétlenül rossz, csak nem adja meg a bulis hangulatot.

– Mit mondtál, mikor is lesz a diplomakoncerted? – kérdezte anya a bátyámtól, miután elhangzott az idei szerzeményünk, és mindannyian leültünk a teraszra, hogy felvágjuk a tortát. Meglepő módon még kora este is elég meleg volt ahhoz, hogy egy kardigánban kint legyünk.

– Maria, hagyd már ezt a szegény gyereket. Elég baj, hogy mindig vizsgaidőszakban van a születésnapja, legalább ma ne beszéljünk erről – mondta apa, mire Noelle visszafojtottan felnevetett.

– Június végén majd, valamikor. Még nem küldték ki a pontos beosztást – zárta rövidre a témát Stefan.

– Kicsim, de mindenképpen szólj előre, hogy ki tudjam kérni szabadnapnak – nyavalygott Noelle.

Stefan a beszélgetés lezárása érdekében egész egyszerűen szájon csókolta a barátnőjét. Anyukámat viszont szemmel láthatóan nem győzték meg az elhangzottak, ugyanis nem volt hajlandó témát váltani.

– Azért igazán kitalálhatnák a pontos időpontot, ha azt szeretnék, hogy legyen közönség.

– Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha nincs közönség – gondolkodott hangosan Stefan, akin minden bizonnyal elkezdett úrrá lenni a vizsgadrukk és a pánik.

– Ne butáskodj, hát persze, hogy kell közönség! – szólt közbe Natalia mama. – Közönség nélkül nincs koncert.

– Ja, közönség nélküli koncertből volt elég a koronavírus-járvány alatt – mondta apa, félig tortával teli szájjal, amiért anya rosszalló pillantást vetett rá.

Stefan arcán láttam, hogy már csak a koronavírus említésétől rosszul lesz, ami miatt nem tudtam hibáztatni, hiszen velem ellentétben ő valóban átélte a karanténok és lezárások időszakát.

A közhelyek puffogtatását követően mindannyian nekiláttunk a tortaevésnek. A kínos csendben inkább Cukrot figyeltem, aki örömében, hogy teljes a család, fel-alá rohangált egy elnyűtt labdával a szájában. Mikor meglátta, hogy őt figyelem, eldobta a labdát és mellém futott. Tágra nyílt szemekkel nézett a tortaszeletemre.

– Cukor, ez nem a tiéd, ebből nem kapsz – válaszoltam.

– Pedig ebben is van bőven cukor – sütötte el apa egyik újabb „fantasztikus” viccét.

A kutya csalódottan az ölembe hajtotta a fejét. Leraktam a villámat, megsimogattam Cukor fejét, majd ismét folytattam a tortaevést.

– Nina, kutyás kézzel ne egyél – szólt rám anya, válaszként pedig egy unott szemforgatást kapott. Kiborít, amikor úgy kezel, mint egy ötévest! De inkább nem szóltam, valahogy így is mindenki kissé zabos volt ezen a mai napon, nekem pedig nem voltak felesleges energiatartalékaim, hogy a fallal vitatkozzam.

Cukor bebújt a kerti asztal alá és rátelepedett a lábaimra, jelezve, hogy ne merjen engem senki sem bántani. A fagyos hangulatot Stefan mobiljának csörgése szakította meg. A bátyámat azonban nemigen zavarta, hogy bent a nappaliban szól a mobilja, a csengés pedig mintha egyre hangosabb lett volna.

– Nem veszed fel? Hátha valaki gratulálni akar – noszogatta Noelle.

– Majd gratulál később, ez a torta túl jó, hogy itt hagyjam – válaszolta Stefan, miközben a második szelet csokitortát vágta magának.

– Nyugodtan menjél ám ki, nem haragszunk meg – mondta Natalia mama mosolyogva. Megvolt az a szuperképessége, hogy a legszigorúbb utasításokat is képes volt úgy megfogalmazni, mintha egy tanácsadó jellegű ajánlat lenne. Nem meglepő, hogy ezúttal is működött a dolog: Stefan nagy nehezen végre felállt és felvette a telefonját.

– Lehet huszonhárom éves, de van, ami nem változik. A torta szent és sérthetetlen – állapította meg apa. Ebben mindannyian egyet tudtunk érteni; a bátyám szörnyen édesszájú volt világéletében. Apa nevetve anya felé fordult. – Emlékszel, amikor hat éves lett és addig nem maradt nyugton, amíg nem ettél meg két szeletet a tortájából, hogy Ninának is jusson egy?

Noelle-lel kitört belőlünk a nevetés. Egyszerűen nem bírtam elképzelni, ahogy Stefan, a diktátor lenyomat egy plusz szelet tortát anyukámmal, aki épp akkor volt velem várandós.

– Hogy is felejteném el. Utána az egész éjszakát a vécén töltöttem, teljesen rosszul voltam tőle. Azóta sem ettem sós karamellát – mondta anya, akit még a hideg is kirázott a történet felemlegetésétől.

– Azzal viccelődtünk akkoriban, hogy Ninának nem ízlett a torta – tette hozzá apa.

Miközben a könnyeinket törölgettük, a bátyám megjelent a teraszajtóban.

– Kisfiam, hát veled meg mi történt? – kapott a szájához Natalia mama döbbenten, mire mindannyian odafordultunk.

Stefan teljesen lefehéredett arccal bámult maga elé, majd rám szegezte a tekintetét.

– Nina, gyere be, légy szíves.

– Te tudod, hogy ezek megint mire készülnek? – súgta anya apának, valószínűleg hangosabban a kelleténél, ugyanis a bátyám is meghallotta.

– Anya, ez most nem vicces. Valamit meg kell beszélnünk – jelentette ki Stefan, ellentmondást nem tűrve. A pillanat törtrésze alatt felálltam és az ajtó felé léptem. Noelle ijedten fordult a bátyám felé, aki intett neki, hogy ne jöjjön utánunk. – Mindjárt jövünk.

Az asztalnál ülők ugyanolyan tanácstalanul fogadták az események alakulását, mint én. Stefan egy erőteljes mozdulattal bevágta mögöttem a teraszajtót. Jobb kezével a kanapéra mutatott, mondván, üljek le.

– Most eskü nem csináltam semmit – szabadkoztam. Stefan egy nagy sóhajtással reagált a kijelentésemre, majd kezeit összetéve a plafon felé fordult.

– Hogy egyszer érném meg azt, hogy csendben megvárod, amit mondok! – fakadt ki a bátyám. Sötétbarna szemei villámokat szórtak, ám kezén láttam, hogy szabályosan remeg. Ettől én is megijedtem, hiszen, ha valaki volt a családban, aki minden helyzetben meg tudta őrizni a hidegvérét, az Stefan. Ő az, aki, ha a szétesés határán is van, ránt egyet a vállán és továbbmegy, mintha mi sem történt volna.

– Jó, befejeztem. Ígérem – válaszoltam.

Stefan azonban egyáltalán nem könnyebbült meg a kijelentésemre, sőt, az eddiginél még jobban eltorzult az arckifejezése.

– Nina, figyelj, én… Basszus, ezt nem lehet máshogy. Az előbb Andreas hívott, tudod, akivel…

– Tudom, ki Andreas – szakítottam félbe.

Éreztem, hogy a beszélgetés hova fog kilyukadni. Andreas is Stefan és Peter osztályába járt, így borítékolható volt, hogy valamit tudhat Peter hollétéről. A szívem a torkomban dobogott. Végre megtudhatom, mi állt a tegnapi dolognak a hátterében!

– Na… Szóval… Nina, ne haragudj, amiért ezt kell mondanom neked, de Peter… Peter elment.

– Hova? – kérdeztem döbbenten.

Mi az, hogy elment? Miért? Hogyan? Számtalan kérdés kavargott bennem; éreztem, ahogy a bizonytalanság fojtogató érzése kerülget.

– Nem hova… Vagyis… Nem ez volt a jó szó. – Stefan egy mély levegőt vett, majd megfogta a bal kezemet. – Peter meghalt, Nina.

Rezzenéstelen arccal bámultam a bátyámra. Vártam, hogy elröhögje magát, előhúzzon egy kandikamerát a sarokból, visszanézzük a felvételt, én pedig jól leszúrom, amiért ilyennel mert hülyéskedni. Azonban ez nem történt meg. Ez nem egy rossz vicc. Stefan közelebb ült hozzám és megölelt. A hajamat simogatta, miközben éreztem, hogy a vállán vizes lesz a póló a könnycseppjeimtől.

– De… Hogyan?

Ennél többet nem bírtam kinyögni, miután elhúzódtunk egymástól. Stefan elvett egy zsebkendőt a dohányzóasztaltól és nekem adta, hogy ki tudjam fújni az orromat.

– Autóbaleset. A Grefsenkollen felé hajtva a szalagkorlátnak ütközött, és a sziklafalba csapódott az autó, orral előre. Esélytelen volt, hogy élve kimásszon belőle.

Magam előtt láttam, ahogy két kézzel fogja a szürke BMW kormányát, majd féloldalasan rám néz, és mosolyog. Felfoghatatlan, hogy nincs többé.

– De… De én nem értem – hüppögtem, mire Stefan ismét átölelt.

– Vizsgálják még az esetet – mondta zavartan a bátyám. Mivel pókerarca továbbra is csapnivaló volt, éreztem, hogy nem ez a teljes igazság.

– Te tudsz valamit – mondtam, miután kifújtam az orromat.

– Mondom, vizsgálják, mi történt. Hogy az autónak volt-e baja, vagy Peter vezetett máshogy, ahogy kellene.

Stefan megpróbált higgadtan és összeszedetten kommunikálni velem, én azonban válaszokat akartam.

– Most ezzel azt akarod mondani, hogy be volt… hogy… – kérdeztem, ám újra előtört belőlem a sírás.

– Nem akarok semmit sem mondani. Ez egy szörnyű tragédia, akárhonnan is nézzük. – Stefan felállt, majd felém nyújtotta az egyik kezét. – Gyere, menjünk fel. Zuhanyozz le és feküdj le aludni.

– Este fél nyolckor? – néztem rá könnyes szemmel.

– Nina, légy szíves – kérlelt a bátyám. – Próbálj meg pihenni.

Mintha az olyan könnyű lenne, dünnyögtem magamban, de szót fogadtam neki. Így ugyanis megspórolhattam a felesleges tiszteletköröket a szüleimmel és a további jópofizást Noelle-lel. Mikor elmentem zuhanyozni, Stefan lement a földszintre, hogy a többiekkel is közölje a tényállást.

A zuhanykabinból kinézve a tükörbe néztem. Vörös szemeimen és elkenődött szemhéjfestékemet látva Peter szavai jutottak eszembe.

Amit én, és minden bizonnyal az összes kívülálló lát Őfelsége Nina Rybakból, az nem más, mint a látszat. Egy tökéletesre polírozott tükörkép…

Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássam magamat, majd éreztem, ahogy mellkasom ismét rázkódni kezd, és egy újabb sírógörcs tör ki belőlem. A földre rogytam, arcomat a kezeimbe temettem, és hagytam, hogy a könnyeim elárasszák a tenyeremet. Nem, nem, ilyen nem történhet meg… Nem Peterrel. Persze, autóbalesetek vannak, olvassa az ember a hírekben, de ilyen csak mással történhet meg, vele nem. Velünk nem.

Egy idő után elkezdtem fázni, mivel ruha nélkül sírtam a fürdőszobaszőnyegen. Felálltam, megtörülköztem és felvettem a hálóingemet. Amint kiléptem a fürdőből, anyát találtam a folyosón, komor tekintettel.

– Nina, istenem… – szörnyülködött anya, majd visszanyelte a könnyeit.

Végigsimított a karomon, de nem öleltem meg. Nem éreztem magamban elég erőt ehhez. Tulajdonképpen semmihez sem. A szobám felé vettem az irányt, becsuktam magam mögött az ajtót, és elővettem a dobozt, amelyikben Peter leveleit tartottam. Elővettem a legelsőt, de csak bámultam Peter kusza írását. Olvastam a szavakat, de nem értettem. Azt éreztem, hogy meg akarok fulladni. Bukóra nyitottam az erkélyajtót, így pedig pont behallatszott a bátyám és Noelle eszmecseréje.

– Kicsim, fejezd ezt be, kérlek. Azért alszom itt, mert Ninának most szüksége van rám – magyarázta Stefan.

– De nekem is szükségem van rád! – nyávogott Noelle. – Megígérted, hogy ma este velem leszel. Direkt szabadságot kértem holnapra. Ma van a születésnapod, ezt nem teheted!

– És az most engem hol érdekel, szerinted? – emelte fel a bátyám a hangját. – Az egyik legjobb volt sulis haverom egy értelmetlen balesetben szörnyethalt. Huszonhárom évesen. Hogyan tudnám nyugodt lélekkel két pofára zabálni a tortát, amikor ő meghalt?

– Nem úgy volt, hogy őt nem kedveljük? – értetlenkedett Noelle. – Most akkor jártak Ninával, vagy nem?

Odaléptem az ablakhoz, hogy jobban halljam, mit mondanak. Stefan azonban valószínűleg megláthatott, mert pillanatok alatt lekerekítette a beszélgetést.

– Ezt nem itt akarom kitárgyalni – biccentett az ablak felé. Gyorsan beljebb húzódtam, de még hallottam, ahogy Stefan beülteti Noelle-t az autójába és elhajt.

Gondolataimból egy ismerős hang szakított ki.

– Bejöhetek? – Apa résnyire nyitotta az ajtót. Szipogva megvontam a vállamat, ő pedig leült mellém. A dobozt félreraktam, mert bár semmi illetlen dolgot nem tartalmaztak Peter levelei, valahogy mégis kínosnak hatott, hogy apa ezeket együtt olvasgassa velem. Apa fél karral átkarolt, majd a szemembe nézett. – Nina, én nem tudom, hogy…

– Natalia mama itt van még? – próbáltam elterelni a témát.

– Nem, a bátyád most vitte haza – válaszolta apa meglepetten. Nem számított rá, hogy ezzel a témával hozakodom elő. Szabadon lévő kezével beletúrt a hajába. – Szóval, csak annyit akartam ezzel mondani, hogy ha holnap nem akarsz iskolába menni, leigazolom.

– Szerintem elmegyek. Hiába maradok itthon, ő már nem jön vissza többet – jelentettem ki sztoikusan.

– Nina, nem kell erősnek mutatnod magad. Igenis lehetsz szomorú, frusztrált, csalódott. Most kell…

– Apa, én tényleg… értékelem, hogy segíteni akarsz, de nem tudsz – szakítottam félbe. Apa csokoládébarna szemei riadtan meredtek rám. – Stefannal majd elmegyek a temetésre…

– Elmegyünk – javított ki apa.

– Ti ne gyertek – vágtam rá. Apa továbbra is értetlenül bámult rám. – Nem akarom, hogy valamiféle műbalhé vagy botrány főszereplői legyetek.

– Már miért lennénk azok? – csattant fel apa, majd vett egy mély levegőt és egy fokkal nyugodtabb hangvétellel folytatta. – Honnan veszel ilyen baromságokat?

– Hát, anya mondta. Mielőtt Peterrel találkoztam volna… tegnap… – kezdtem, majd éreztem, ahogy ismét egy könnycsepp gördül le az arcomon. – Anya mondta, hogy nem visz el kocsival, nehogy valaki lefotózza.

– Á, szóval anya ezt mondta… – Apa hanghordozásán éreztem, hogy pillanatok kérdése és felrobban. Sietősen adott nekem egy puszit. – Ne agyalj most ilyeneken, Nina. Holnap mindent tisztábban fogunk látni. Aludj szépen.

Felállt az ágyamról, megfogta a dobozt, az íróasztalomra tette, majd pedig kifelé menet lekapcsolta a villanyt. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy lassabban vegyem a levegőt. Ez azonban nehéz volt, mivel az emeletre is felszűrődött a szüleim veszekedése.

– Maria Louise Altberg, te mégis mi a jó büdös francot képzelsz magadról? – ordította apa. Soha nem hallottam még ennyire csúnyán beszélni anyával.

– Miről beszélsz? – kérdezte anya, fennhangon visítva.

– Nem viszed el Ninát a randira, mert attól félsz, hogy lekap valami paparazzi? Normális vagy? Hallod ilyenkor magadat egyáltalán? Nem vagy te akkora celeb ám, hogy bárkit is az izgasson, hova furikázod a lányodat.

– Téged meg minden bizonnyal az nem izgat, hogy ez a bizonyos randipartner egy közönséges drogdíler. Ott voltál a szülőin, hallottad, nem?

– Nina nem drogozott – vágott közbe apa.

– Még! Minél több időt lóg ilyen alakokkal, annál előbb következik be. Ettől akartam megvédeni, mint minden valamirevaló szülő. De, persze, te védd csak a kis Ninácskádat továbbra is. Apa kicsi lánya, aki azóta a bizonyos éjszaka óta…

– Maria, ne most gyere nekem ezzel, nagyon ne – hadarta apa. Fogalmam sincs, miről beszélnek. Miféle éjszaka? Ki kell faggatnom erről Stefant, ha visszatér, hátha ő erről tud valamit. Apa folytatta a vitatkozást. – Neked nem a drogokkal, vagy a lehetséges drogokkal van a bajod.

– Na, akkor mivel?

– A ténnyel, hogy Nina nem hozzád fordult segítségért, hanem a bátyjához.

– Alex, ez nevetséges – nevetett fel cinikusan anya. – Én? Féltékeny a saját fiamra? Ez még tőled is rendkívül naiv elképzelés.

– Zavar, hogy nem tudtad kiszedni belőle, ami bántja. Falakba ütköztél, mert a sarokba szorítottad. Ez lehet, hogy Stefannál huszonhárom éve immár kiválóan működik, de Nina nem ilyen.

– Most komolyan nekem mutatod be a két gyerekemet? Szerinted én ezt nem tudom? – kiáltotta anya.

– Ó, dehogynem tudod – nevetett apa gúnyosan. – Épp ezért bosszant. Hogy tudod, de nem tudod kezelni a helyzetet. Nem tudod kontrollálni Ninát.

Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílt.

– Mutass nekem egyetlen embert ezen a világon, aki tudja kontrollálni! – üvöltötte anya.

– Ti mégis mi a bánatot műveltek itt? – kérdezte a bátyám. – Fél órára megyek el, és egymásnak ordibáltok akkora hangerővel, hogy mindjárt megjelenik itt a tévé, mert Nydalenig elhallatszik a veszekedésetek.

– Stefan, te ebből maradj ki – mondta anya.

– Muszáj ezt most? Egyébként is, hol van Nina?

– Fent, a szobájában – válaszolta apa.

– Nem szégyellitek magatokat? Itt üvöltöztök, mint valami gagyi valóságshow szereplői, miközben a tizenhét éves lányotok az első szerelmét gyászolja. Felfogtátok egyáltalán, mi történt?

A bátyám dörömbölő léptekkel indult el a lépcső felé.

– Stefan, itt maradsz éjszakára? – kérdezte apa.

– Itt, de minek…

– Kérem a lakáskulcsodat – felelte apa, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Tessék – mondta Stefan, majd a hangokból ítélve levágta a kulcscsomóját az étkezőasztalra.

– Alex, minek az neked? – kérdezte anya ijedten.

– Az, hogy én reggel visszajövök, azt kizárólag Nina miatt teszem – mondta apa, majd megfogta a kulcscsomót.

– De Alex, nem mehetsz el csak úgy! – sipítozott anya.

– Most mondom, hogy reggel visszajövök – magyarázta apa. – Maria, te pedig sürgősen gondolkodj el a prioritásaidon, mielőtt nem lesz késő.